Tájképek

Kertváros Üres az út, égnek a lámpák.   S úgy buggyan, mindjárt alvadón, a sűrű lomb a kert falán át,   mint szív falán a fájdalom. Alvadt, sík fűcsomókba gázol   olykor a láb; halad az éj, s villódzik, néma láthatáron,   a szárazvillám szenvedély. Hiába villog. Csonkig égve   görcsösen mered föl a ház, vonalát bevájja az égbe,   s nem bírja megadni magát.   Éjfél Harmónikás ablakom kitártam. Így lehet akár Argentínában, oly sötét és oly magas az ég. Lent a kovács tüze már eloltva, egy-egy görbe kémény lovagolja apró háza nyereg-tetejét. A hőség is mintha elaludna. Néma lámpafényben ég az utca. S ráncos pillán, függöny-ráncon át távolabbról egy kis villa fölnéz – mélyebb éjbe most fordul a földrész – nézi a növekvő éjszakát. Szél indul. Lent imbolyog a lámpa, lassan lengő fénykörébe zárva egy faldarab véle imbolyog. S kint felejtve, odafenn a rácson, hófehéren borzong meg a vászon, s egymagában csattog és lobog.   Dél Nagy ollóval vágja a nap rövidre mind az árnyakat, és úgy cikáz, hogy pontosan mindennek pontos árnya van. Csak a folyó szökik maga árnyatlan, mint az éjszaka, s hogy látsszék – mint madár a tollát, kibont két, villogó vitorlát.   Róma* A magasnyakú, fekete pulóver, a hajad, mint spanyol fiúk haja, s előtted, piros bakelit-pohárban, egy tinta-lila csokor ibolya. – Kövér ecsettel kenték ezt a képet. Be kár, hogy látszik rajta a lehellet, mely szád körül, mint cigarettafüst jár, belengve a jeges palota-termet. Kint január. Csikorog a kötélen a ruha, míg a bóra ráncigálja, és odalent, a szökőkutakon a jégcsapok szikrázó körszakálla. Jaj, megfagyunk, jaj, csontig vág a fény lóg a szögön a hazai szalonna, s mint mikor felmentünk a Pantheonra, úgy szédelgünk a szoba közepén.   Otthon Ablakomból messzire látni, bár köddel jő az alkonyat. Ott lent kovács tüze parázslik a deres plé-eresz alatt. S amott, közelgve, távolodva, a sík utat narancs-piros, lámpás orrával szimatolja a ködben bolygó villamos. * Mint egy folyó nyugszom az ágyban, vászon-völgyeken, halmokon. Testből idővé válva lassan a napból éjbe így uszom. És éjszaka, elcsöndesedve, partjaimról magasba röppen ködöt kavarva egy madár, és némán kóvályog fölöttem. * Zárd be az ajtót, míg lehet, hadd kocódjék a zár a széllel. Szorong a csönd, szorong, remeg: a hang mikor hasítja széjjel. Dobog a fal. Valaki jár. De tart a mész, még nem szakad. Szorong a csönd, koccan a zár, dobog a padló. Tartsd magad.