| Belátom, nincsen rá okom, |
| de mégiscsak gondolkodom. |
| S mert illik őt fitymálva néznem: |
| esztelenül bízom az észben. |
|
| Ikrás, sűrű az est; szaporodnak a pulzusütések – |
| fullasztó ölelés: alvás! Jőjj, szeretőm! |
|
| Miért szeressem a népet? Azért, mivel épp az enyém tán? |
| Pontos igazság te! Légy népem, s a hazám! |
|
| s hogy merre, meg se nézni. |
|
|
| „Nagyobbat” markolj, „Vaskos” ég! |
| Verd ki agyam, fogaskerék, |
|
| mint a hasonlat szökdösik |
|
|
| A cafatokban rothadó világból |
| az értelem mocsári fénye lángol, |
| a holttetem bomló fejére libben, |
| és megmutatja fogsorát mezítlen – |
|
| Ki nem tud bosszútállani, |
| de megbocsátani se, végképp – |
|
| Ezekhez képest szent vagyok, |
| még lassan istenné leszek, |
|
| Fény, fény, napfoltok, illatozó színek, |
| szívem helyén – ahogy szokás – virág. |
| – Még most az egyszer mindent megbocsátok, |
| de ezután már javulj meg, világ! |
|
| A baracklekvár illatozva fortyog, |
| Hát már soha nem utazom el innét? |
| Kátrányba és bérházba zár |
|
| a jó urak párizsi fecsegése? |
| bár szemem rájuk nem vetem, |
| és egyikért sem vágyom megdögölni |
|
| Elenné tehát mind a karalábém, |
| húsomat rágná mind le csontjaimról – |
|
|
| Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy. |
| Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal |
| gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe |
|
| Leveszed lassan arcodról a színt, |
| s az egész arcod szeretnéd levenni; |
| várod, hogy a fotel feláll, legyint, |
| s únottan fog mögötted megjelenni. |
|
| A régi póz már nem felel meg. |
| Vegyünk egy újat. Ezt lehet. |
| Oly mindegy, milyen öltözetnek |
|
| Mindegy a ruha, de a test is, |
| a szellem meg – a mindenit! |
| nem sejti, merre hajtja Thespis, |
| mig orcájára színt derít. |
|
|
| Émelyedem, magam kibontván. |
| Be jó is annak, aki spontán. |
| Mentem volna szódáskocsisnak, |
| csak mossa, mossa hallgatag. |
|
|