Szerelmem, viziisten^*

Szerelmem szép viziisten, viziisten távoli tájon, hol dús tavirózsa virágja csókolja, becézgeti szájon. Derekát a hínár körülússza, ha mozdul a gyöngyszinű mélyben, s ujjára kecses madarakként halak raja ül palakéken. S ha feláll – csapzott haja csorran, csigák tapadnak a szélén – gyürüket vet körben a hullám, ahogy úszik a színe szegélyén. Így látja a víz üvegén át, párázva remegnek a bokrok; – buja páfrány képe a tóból, ha a zöldkezű hab belefodroz. És látja a fényben a lepkét, – villó halak árnya – hogy illan, s hogy borzol a délszaki napfény, mint angolnákban a villany. S lát engem – ez ő, a tükör kitűnő, nevetése kibuggyan a vízben, és látja az ég – hogy az ég csupa tó, – s vissza merül, viziisten. 1944. június 3.