Szerelmem, viziisten*
Szerelmem szép viziisten, |
hol dús tavirózsa virágja |
csókolja, becézgeti szájon. |
|
Derekát a hínár körülússza, |
ha mozdul a gyöngyszinű mélyben, |
s ujjára kecses madarakként |
|
S ha feláll – csapzott haja csorran, |
csigák tapadnak a szélén – |
gyürüket vet körben a hullám, |
ahogy úszik a színe szegélyén. |
|
Így látja a víz üvegén át, |
párázva remegnek a bokrok; |
– buja páfrány képe a tóból, |
ha a zöldkezű hab belefodroz. |
|
És látja a fényben a lepkét, |
– villó halak árnya – hogy illan, |
s hogy borzol a délszaki napfény, |
mint angolnákban a villany. |
|
S lát engem – ez ő, a tükör kitűnő, |
nevetése kibuggyan a vízben, |
és látja az ég – hogy az ég csupa tó, |
– s vissza merül, viziisten. |
|
|
|