| Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt |
| fejemre a perc lágy, szirupos árja, |
| a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, |
| magányom mégis csonthéjába zárja. |
|
| Kemény vagyok és omló por vagyok, |
| nem olvadok és nem köt semmi sem, |
| ketten vagyunk, mikor magam vagyok, |
| a lelkem szikla, testem végtelen. |
|
| De mindez fáraszt. Indulnék tovább, |
| Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek, |
| – csak már az emlék és valami vágy |
| fogyó türelmem alján felderengtek. |
|
| S mig ülök, hűs hajnali ágyamon, |
| s mint szemem alját kék lepi a házat, |
| belenyugodni lassan, bágyadón, |
| majd megtanít a virradó alázat. |
|
|