Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei

 

 

 

 

Fák

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

 

 

 

Kettős világban

(1942–1946)

 

 

 

 

A szabadsághoz

 

 

 

 

Hadijelvény

Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,
mely önmagától főve körbe fortyog,
mint visszaforgatott, nagy húsdaráló,
mely befelé nyel minden tömör kortyot –
így szívja, őrli elmém a világot.
Hasonlatokban őrli: roncsot ér.
S az elme: rész helyett egészre hágott,
s a rész ölén katlanba hull a tér.
Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték
képes kiszűrni pontos csapadékod?
Mily tükör lát folyékony, síma ércként?
Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok?
Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm,
a viszonyulás prizmás kínja köt,
s nem törhetem szét, mert e kín az őröm
a sík halál, s kerek téboly között.
A negyvenezer kilométeres föld
agyam csigáján gördül egyre beljebb –
micsoda állam ad védeni testőrt?
Micsoda orvos mely igéje ment meg?
Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként,
mégsem szülés ez: harc lényem falán,
de hullva is, akár a hadijelvényt,
magasra tartom széttört koponyám!

 

 

 

Az ismeret

I.
Csak egy marad meg, semmi más:
a tiszta ismeret.
Nem ismeret, csak szomjuság,
mely mind felé vezet.
Nem szomjúság, csak rettegés,
mely oldalamba kap –
rettenthetetlen rettegés!
Hegyezd lándzsáidat.
II.
A rettegés s az ismeret közt
mint hídbolt görnyedek,
rendítenek, eleven eszközt,
a tárgyak, szellemek.
A félelem sötét öléből
egy hídra vetve rá,
fut rajtam nemzet, álom, élő,
de mind hová, hová?
III.
Mint szomjas kentaurokon,
kiket a vágy feszít,
a hátgerincem, homlokom
mind íves, csupa híd.
Lábam előtt, lábam felett
elúszik a folyam,
de mily partok, de mily szelek
borzolják bő hajam?
IV.
Borzolják? Élek? Nem tudom már.
Elold felleg, folyó,
köd úszik foszló partjaimnál,
a híd lebeg: hajó.
S csak bordaíven, roppanáson
tapintom tűnt nyomát;
a rém, a vágy, a cél, e három –
s marad csak egy: a vágy.

 

 

 

A kín formái

A hindu bölcs csalánt evett,
nekem nem nő csalán.
Így rajzokat szemelgetek
repedt szobám falán.
Kint is repedt a boltozat,
s csillagot mér velem,
mig rajzra vonja ujjamat,
a képzelt értelem.
Mint álomban, a mozdulat
riad és monoton,
mert meglehet, hogy kiszakad
az esti Balaton,
Szlavóniába fut a hab,
a teknő felmered,
s felém mutatják talpukat
a nádak, gyökerek.
Vagy kiszakadt már, mint a fa?
Tán így a forditott?
A rend hálóján éjszaka
majd újra forditok.
Mint eszelősök, hallgatag,
az ég s a tó között
csak vagdosom a szálakat,
és kötök, kötözök.
mig görcsbe rándul a kezem,
s kezem között a kés –
a kín formáit rendezem!
Az iszonyat: kevés.

 

 

 

Tengeren

Siklik a lép, a máj kering,
kígyózva fut a hátgerinc:
kezem között, bőröm alatt
hullámlanak, mint a halak.
Megfodrozzák a vért, velőt,
és nem hiszik a levegőt.
S ha augusztusi éjjelek
bőrömre tompán fénylenek,
a lomha raj a mélybe lent,
mint foszforfényben, átdereng.
És imbolyogva horgonyán,
felettük ring a koponyám.
Szakítsd a horgonyt! Tépd magad!
Hadd zúduljon az áradat –
mégis hajóm, magam felett,
az ifjúság szökken veled,
viking-jeled kibontva,
csattogj hajam: vitorla!

 

 

 

Keress hazát*

Nem-alvadó hiányérzet gyötör.
Mit áhítok, mikor tüdőmbe csorran?
Mint tetszhalott, csokrot, dohányt, gyönyört.
Meredve nézek a saját toromban.
Megillet minden. Értem száll a bor.
De nem fakad a szó, csak bent szivárog,
az illedelmes élet megtorol,
s én nem tudom kilökni, mit kivánok.
Szakadj fel vágy! Mutasd növő sebed!
Mit a világ nem töm be, egyre tágít,
hiába szívsz be tájat, testeket,
hiába gázolsz elmékben bokáig.
Keress hazát! Az űrbe horgonyozz,
s a semmiségnek vetve gyönge hátad,
hol nem perzselhet többé torz nyomod,
egy ifjú istent szűlj, mint az imádat.
Hűs még e táj születni, bizonyára,
de vesd föl mégis meztelen szemed,
tekints az űrbe, és tekints anyádra,
s fiatal isten! Mondd ki a neved!

 

 

 

Kettős világban

Hajam a fűben, a fák kontya fent,
rezegve bomlik szét az alkonyattal.
Nyírség. Homokján érlelve fejem,
bomló bokorként mégis itt marasztal?
Hullámaira illegessem elmém?
Pillantására öltsek nászi inget?
És áradozva termékeny szerelmén,
mint tigrisek, becézzem kölykeinket?
Enyém a táj. Mint majomé a fa,
mint asszonyé (vagy macskáé) a gyermek, –
imádjam testét minden éjszaka?
Az állatok erényein legeljek?
Hazám: a lét – de benne ring a mérték,
mint esti kútban csillagrendszerek,
és arcát is az ég tükrébe mérték
elektronoktól zizzenő erek.
S a kettős, egymást tükröző világban
megindulok, mint földmérő az égen,
s pontos barázdán igazítva lábam,
a nyíri tájat csillagokba lépem.

 

 

 

Bűn

Hogy születik a bűn? Mig színrebuggyan
a csiklandozó, csepp erecske habja,
szád szélén, mint szappanos őrület,
surrogó szavak, síkosbőrü tett –
hogy fogja addig hangját hangtalanra?
Arcod kendőzi észrevétlen árját,
de átvizesül arcod, mint a kendő,
s foltokban üt ki a mosogató-
lé-ízű, zsíros, emberszagu tó,
s hullák hortyognak orrodon keresztül.
Mert mind megölted a halottakat,
mert szótagokkal méred az időt,
órájaként a folyton-pusztulásnak,
hogy mind – hiába-rejtekezve – lássa,
mivé teszed, hová alázod őt!
Idővel játszol, s a közjó nem ád
védőlevelet magánbűneidnek,
s ha ád, didergő juharfalevél
perdül cikázó ablakod elé:
a tébolyt és a halált elkövetted.
Hiába jársz, hiába félsz, kiáltasz,
sorok rácsán elméd hiába rág,
s hiába futnál bármiféle hegyre,
a leghegyesebb, szűk, isteni kegyre:
keresztbecsíkos árnyuk szállna rád!

 

 

 

Tavasz felé

A Bak-térítő homloka világol,
faragva hitből és politikából:
észak felé közeledik a nyár.
Emeld fejed, emeld a fénybe érett,
búvó erőd, világos gyöngeséged,
betűzd ki létem, a nap merre jár?
Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben,
termékenyül a földbe-ásott fegyver,
a hal mind síkosabb ikrát terem,
csúszós a test. Fajtámat nem csodálom,
sejtjeimen nem csörgedez családom, –
hálóját mégis hogy bontja a rend?
Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban
emelkedik agyamban láthatatlan:
a rend élteti éltető szemem,
s egymásba-fonva, ágbogas virágként
isteneit megtermi majd a szándék,
és önmagát nyíló értelem!

 

 

 

A reményhez

Nyár van. Tán nem kell így szorongani.
A keserűt majd egyszer kiokádjuk.
Ily keserűt nincs mód kimondani,
hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.
De mégis élünk. Igy harmincöt évre
(nincs több előttünk) arra kés a lét,
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre
születtünk, és ha meghalunk, miképp?
Nem kevesebbre kényszerít az undor.
Selyemcafatra vágytunk délután,
és estére már mohón-zárt fogunktól
csikorgott minden hajókaraván.
Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten,
míg álomragacsos elménk simít,
tapasztgattuk a kielégületlen
önérzet meddő kínjait.
Rohadt ereszként csordulunk a bűntől.
De mégis élünk. Védjük tán a házat?
De mégis élünk. Szűkülő szemünktől
Képet kiván talán egy messzi század?
A filológus méri majd le részünk?
Kezével együtt sarjad már a kés?
S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk,
A feltámadás, vagy a feledés?
Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?
Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont,
s a jövendő a magáért-valóval
egy mozdulatban, ívben összefont.
A mozdulat – hisz így vált egyenesre
hajdan az ősi, vízszintes gerinc,
a mozdulat rántotta feszesebbre
az ereket, az ifjú szív kering –
az ifjú szív? – igen, az ifjú szív,
a szellem első, pontos lobbanása,
mikor majd rezdül a csigolya-ív,
s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva,
s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon,
s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg,
s megszületünk. Megszületik a szájon
örökségünk, reményünk: ismeret.

 

 

 

Állatok

Sok éven át sütött a nap:
Vénebb vagyok, s így boldogabb.
Megértem.
A gyermek rezgő, állati
félelme kezd kiállani
csontomból. Ép a térdem.
Kígyóm, kutyám és tigrisem
nem bírják el tekintetem,
farolnak.
S lesúnyt-fejű sok állatom
szűk pórázon sétáltatom
a megnyíló fasorban.
Mult és jövendő éveim
vattáznak, védnek kétfelől,
s gyalázat
csak akkor ér, méltánytalan,
ha meg kell adnom majd magam
az állati halálnak.

 

 

 

A szabadsághoz

Te székesegyház! Csupa ámulás!
Sok fodros angyal! Széptekintetű!
– Innen alulról talpuk óriás,
a fejük pedig keskeny, mint a tű.
S a kupolán fent széttáruló díszlet,
nagy oszlopok közt festett ég tüzel:
mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek,
s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?
Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt.
Már únlak. Kergén érted nem futok.
Néhány barátom éhenhalt a multkor,
mondom, mivel úgy látszik, nem tudod.
Milyen szalmába haraptak utolsót?
Micsoda szájak, milyen koponyák!
– Adhattál volna tán egy bögre borsót,
tehettél volna pár apróbb csodát.
A szájukat szeretném újra látni,
langyos állukat, amely szétrepedt –
s Rómába vágyom kerteket csodálni,
és enni sűrű, fínom étkeket.
Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye!
Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt,
te, minden vágyam hazug szeretője,
adj rét felett vibráló levegőt!
Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet!
törd át a törvényt! Add ide magad!
Hogy ne egyenek annyit az üzérek,
s hogy a halottak feltámadjanak!
– Egy bazsarózsa áll az asztalon.
Szépsége tömör, mint egy ékszeré.
Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon
fodorodik a vázán kétfelé.
Ha volna bennem valami imádat,
elébehullnék csukló térdemen:
csakis reá tűzd győztes glóriádat,
mert szép, mert él és mert – lélektelen.

 

 

 

Napló

 

 

 

 

Őseimhez

Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák,
tanyák, szekerek, paplakok,
nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban
s egyéb szók, percek, ablakok,
hogy nyíltatok rám? Hogyan láttok?
előttetek – fényben, vakon –
idegenül, zavartan állok,
s arccsontjaim tapogatom.
Szaladgálok üres szobákban,
tükörbe nézek: nem felel,
gyertyát gyújtok, firkálok, alszom,
s megijedek, ha kelni kell,
már kályha sincs, (mert ostromolják
a várost éppen), s nem tudom,
gondoltak-e új elvekre?
Banánra, füstre, vasuton?
Ostromra? Bundás férfiakra?
Képre? Kezekre könyv alatt?
– Ti szültetek? Ti képzeltétek,
ti formáltátok csontomat?
Mindegy. Ki tudja? Már csak egyet
szeretnék tudni: nagyapám
(ügyvéd) miért ment Egyiptomba,
pénzzacskóval inas nyakán?
Mi várta? Mit gondolhatott?
Mondjátok, milyen vágy gyötörte?
– Meleg van – mondta biztosan,
s törökös bajszát megtörölte.

 

 

 

Reggeli egy dán kocsmában

Vörös kőpadló, súrolt asztalok,
rajtuk keskeny, keményített az abrosz,
a kandallón tányérnyi, barna óra
szúette lábon dől hozzá a falhoz.
Famutatója rándul, mint az ín
öreg lovak meggöbösödött térdén,
és halkan percen, mintha széna hullna,
vén, lomha testük a jászolhoz érvén.
Mert istálló volt hajdanán e hely,
mielőtt még a tisztaság kifente,
s a holt lovak szelíd farára méláz
a kávéillat gomolyán az elme.
Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné,
kávészag árján imbolyogva szintén,
és hátrabök, magyarázva, hogy arra
félrefitult arccal szundít a pincér.
S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok!
Tejszin, kövérség, sonka rozskenyérrel!
Bizony még sokszor erre gondolok,
a matrácról majd felriadva éjjel.
Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger,
mely hangtalan fickánd az ablakon túl,
s a tompa zúgás, mint a némafilmnél
a zongora, tán nem is vele kondul.
Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé,
a piros sajtok körben puffadoznak,
csusszan, zizeg a sok kemény terítő,
s az asztalok szemérmes táncba fognak,
a barna lépcső fogsorát kinyitja,
s mély basszus-hangon hosszan hahotáz,
zümmögnek mind a termetes gerendák,
és négy sarkát emelinti a ház,
guggoltából feláll – a pincéjében
megkottyannak a pálinkák, borok,
és kéményéből bodrot eregetve
a zsibbadástól vígan tántorog.
Egy viaszkosvászon-csizmás halász
a sziklák mögül éppen erre téved,
megáll, felbámul, s látom, tenyerét
riadtan kapja két kerek szeméhez.

 

 

 

A szörny

Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly.
Hullámzik déltől hajnalig,
virágot öntöz, fényt sodor,
s a mélyén lent egy szörny lakik.
Szelíd kis szörny, dícséretes,
a partra néha, félve jár,
körülnéz, iszik, hunyorog,
s kidugott hassal álldogál.
De mostanában szomjasabb.
Jön, s a száján a sűrü lé,
a sűrű holdas éjjelen
mint holdfény csordul kétfelé.
S mostanában el is hízott,
liheg a csuszamlós kövön,
de önlegyőző szorgalom
nyugtalanítja: egyre jön.
S így gyakran hallom éjszaka
ahogyan illik, nyög, hereg,
s csukladozva a szortyogó,
növő iszapban hentereg.

 

 

 

Dagály után*

A hab leszállt. Arcom nem éri már.
Sarát lassan törli az öntudat.
A szégyenkező meztelen-csigák
félve tátják apró rútságukat.
A keserűség elszorítja számat.
Ocsúdom, mint a részeg, önmagamból,
de jól tudom, hogy mégis újratámad,
bokám körül hiába is dorombol.
Korbáccsal tán? Legyűrni szenvedéllyel?
Kettészakítni – borját – önmagad?
Tenger; tenger! Síkos hátad veréssel
bomlott császárok óta nem szakad.
Oly híg vagy bennem, mint az őrület,
mig én konokul, iszonyattal edzve
sistergek, hogyha csöpped rámpereg –
igy szítod arcom egyre éberebbre?
Nem torzulok! Hínárod letépem,
elfolyatom szemem, ha ott lakol,
és kikelek habodból újra, épen,
mint harcból a meztelen irgalom!

 

 

 

A halottak

Mint, ha a földet szétlökik,
a forrás ujja felszökik:
felszöktél bennem, s így mutatsz
talpam alatt forró kutat.
A gőze kábít: végül erre
tanítsz, s többé nem értelemre?
Már nem tünődsz? Már nem simulsz?
Ölő eszmévé fínomulsz?
Mert a való bő gazt terem,
de az igazság meztelen? –
s oly iszonyú és céljavesztett,
mint öregedő férfitestek?
Mit nézzek hát? Hová legyek?
Hol nem süt képed – képetek?
Míg nem sodortok ellene
simítgassam a szellemet?
Vagy béka, cukros, sűrü lébe –
bebújjak a világ belébe?
Öleljek? Szívjak mákfejet?
eszelős, pörge rejtekek –
s mig minden lépten itt meg ott
felbuggyan intő ujjatok,
vajúdva, mint világok anyja,
férgeket szűlve, elzuhanjak?
Ne hagyjatok! Kerítsetek!
Halálos tőrbe ejtsetek,
s mig szűkölök, villogjon ép
fegyveretek, melyen a lét
nem ejthet többé semmi rozsdát:
a tiszta, öldöklő igazság!

 

 

 

A női táj*

Oly engedékeny, lágy e tájék,
simítható és bontható.
Térde között kíváncsi sikló
villódzik át: a nagy folyó.
Sokezer év dicsérte lággyá
a sűrű völgyet, dús hegyet –
zavartan állok, nézelődöm:
e női tájban mit tegyek?
A Balti-tenger mossa lábát,
haját a tyrrheni-habok,
de mégis síma köldökénél
egy másik tájra gondolok:
hol teknősbékákat nevelnek,
hol minden magasabbra nő,
hol óriási kaktusz-ágról
vörös virágot szív a hő,
a kölykök szúnyogon repülnek,
hol vág a sás és vág a fény,
hol minden éles, mint az elme,
s minden meleg, mint egy növény,
s estefelé a fák moháján
a méznél sűrűbb méz csorog,
s a tóban térdemig csobognak
a langyos, zöldes csillagok,
s az iszapnál forróbb iszapban
álmában szortyan, túr a rák –
s kinyílik vállamon a szellem,
mint jóllakott virág.

 

 

 

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

 

 

 

Alázat*

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

 

 

 

Szerelmem, viziisten*

Szerelmem szép viziisten,
viziisten távoli tájon,
hol dús tavirózsa virágja
csókolja, becézgeti szájon.
Derekát a hínár körülússza,
ha mozdul a gyöngyszinű mélyben,
s ujjára kecses madarakként
halak raja ül palakéken.
S ha feláll – csapzott haja csorran,
csigák tapadnak a szélén –
gyürüket vet körben a hullám,
ahogy úszik a színe szegélyén.
Így látja a víz üvegén át,
párázva remegnek a bokrok;
– buja páfrány képe a tóból,
ha a zöldkezű hab belefodroz.
És látja a fényben a lepkét,
– villó halak árnya – hogy illan,
s hogy borzol a délszaki napfény,
mint angolnákban a villany.
S lát engem – ez ő, a tükör kitűnő,
nevetése kibuggyan a vízben,
és látja az ég – hogy az ég csupa tó,
– s vissza merül, viziisten.
 

1944. június 3.

 

 

 

Vasút

Az útirányt nem kérdezem,
a félelem: hazám.
Dohogok és ökrendezem,
mint egy befűlt kazán.
Vészjeleket villant a szem,
úgy méri az utat,
ám a bölcsek szemérmesen
mossák a lábukat.
Az eszméletem beleráng,
úgy indul a vasút,
s akár egy csorda elefánt,
már döng az alagút.

 

 

 

Példázat

Papirban kaptam ezt a szót,
mely messze földön pálma volt.
Papirba göngyölt gyenge tőt,
s most, lám, előttem földbe nőtt.
Nedvvel telik, rügyet fogan,
s érik vele minden szavam,
mivel sudáran felszökik,
s valódi lombot hajt a hit.
 

(Róma)

 

 

 

Harangszó

 

Első

Mit tudod te, mit félek én.
De nem panaszkodom. Ne sajnálj.
Irgalom hogy szállhatna le
arra, aminek nincs neve?
Ott lent a hűvös gyermek-estben,
ott, hol lapultam kérdezetlen,
ott locsogott már, csermely-ágon,
növő barlangi némaságom.
 
(Mily édes ez a csepp harangszó,
mely itt himbálja sejtelem-
vékony virág-magát a száron
az éji kertben, testtelen!)
 

Második

De meg nem óv az ismeret sem,
a magyarázó eredet,
a kép savát hogy mentegessem,
ha szétmarja a szineket?
Megsűrüsödnek nedveim,
a tömény-sav kiüt a bőrön,
s a maró, merevedő kíntól
így lassan kőzetté gyürődöm.
 
(Nem is tudom, talán a szél
borzolja itt a tornyokat,
váltig csorognak, csengettyűznek
apró-kis patak-hangokat.)
 

Harmadik

És harmadszorra: négy világ
facsarja minta-kínjait,
utánuk gyűri hajlatát
az ész, s mind újabb kínt gyanít,
kiáltana vagy szaggatottan
hebegne – nincs mód –, ráborul
a bányaomlás háború
kimondhatatlan torlaszokban.
 
(Pendül a hang. Óraütés
hullatja rá magát,
s mint szökőkutak tálain
csordul – tovább – tovább –)
 

(Róma)

 

 

 

Utazás

 

Vasút

A gőzös indul, felsziszeg,
s e tájak engedelmesek.
Eltűrik hosszú, síma talpát,
s a szálló kígyót befogadják,
eltűrik súlyát, mig a fáradt
gőzből világos szárnyat áraszt.
Nekik szól, tagoltan, e kép,
mert itt csak szállni nem elég:
hogy szállni tud, hogy szállni fog,
mutatja, mint az angyalok.
 

Tenger

Mutatja – és a táj felel,
utat gurít, sziklát emel,
mutatja friss rügyén a fa,
hogy télen át is mandula,
napnál világosabb a nap,
s a házak is színt vallanak,
tagolt a part, a test, a szó
hajózható, tapintható,
s oly pontosan szalad a tér:
a tenger épp az égig ér.
S amint a végtelenbe hág,
mutatja, meddig ér a vágy.
Nem tehetek mást. Nem kivánok
kevesebbet, mint egy világot.
 

Hajnal

És egy világot.
És egy világot. Helyükön a hegyek,
nagy fák alatt kicsiny szerelmesek,
mély barlangokban bujdokló szavak
vízben, virágban visszhangozzanak,
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek
kinek a pálmák és kinek a nap,
s a költőnek a születő szavak.
 

(Róma)

 

 

 

Napló*

 

Ész*

Belátom, nincsen rá okom,
de mégiscsak gondolkodom.
S mert illik őt fitymálva néznem:
esztelenül bízom az észben.
 

Este*

Ikrás, sűrű az est; szaporodnak a pulzusütések –
fullasztó ölelés: alvás! Jőjj, szeretőm!
 

Haza*

Miért szeressem a népet? Azért, mivel épp az enyém tán?
Pontos igazság te! Légy népem, s a hazám!
 

Dal*

Szeretnék már szeretni,
hogy lényed megtanuljam,
én lennék a kisujjad,
és mondanád: kisujjam.
Szeretnék nem szeretni,
mint macska, heverészni,
magam sétálni menni,
s hogy merre, meg se nézni.
 

A jelző*

„Nagyobbat” markolj, „Vaskos” ég!
Tüdőm szoritsd ki hát!
Verd ki agyam, fogaskerék,
minden fölös fogát!
Egyik szótól a másikig
úgy lendüljek vakon,
mint a hasonlat szökdösik
a szétdult tájakon…
 

Lidérc*

A cafatokban rothadó világból
az értelem mocsári fénye lángol,
a holttetem bomló fejére libben,
és megmutatja fogsorát mezítlen –
 

Bosszú*

Ki nem tud bosszútállani,
de megbocsátani se, végképp –
az örökmécsként égeti
olthatatlan keserüségét.
 

Sic itur ad astra*

Ezekhez képest szent vagyok,
 
nem érhet semmi vád,
még lassan istenné leszek,
 
ha így tart a világ.
 

Július 1

Fény, fény, napfoltok, illatozó színek,
szívem helyén – ahogy szokás – virág.
– Még most az egyszer mindent megbocsátok,
de ezután már javulj meg, világ!
 

Július 2*

A baracklekvár illatozva fortyog,
bizony, kövér a nyár.
Hát már soha nem utazom el innét?
Kátrányba és bérházba zár
a jó urak párizsi fecsegése?
bár szemem rájuk nem vetem,
és egyikért sem vágyom megdögölni
egy érdekel: az ételem.
Elenné tehát mind a karalábém,
és hozzá bőrömet,
húsomat rágná mind le csontjaimról –
vigyázat, mérgezett!
 

1947. július 10.

 

Ülsz és olvasol

Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy.
Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal
gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe
egyszeri arcod.
 

Tükör előtt

Leveszed lassan arcodról a színt,
s az egész arcod szeretnéd levenni;
várod, hogy a fotel feláll, legyint,
s únottan fog mögötted megjelenni.
 

Elmélkedő

A régi póz már nem felel meg.
Vegyünk egy újat. Ezt lehet.
Oly mindegy, milyen öltözetnek
igazítod a testedet.
Mindegy a ruha, de a test is,
a szellem meg – a mindenit!
nem sejti, merre hajtja Thespis,
mig orcájára színt derít.
 

Őszinteség*

Émelyedem, magam kibontván.
Be jó is annak, aki spontán.
Mentem volna szódáskocsisnak,
ki a nagy, szőke lovakat
csak mossa, mossa hallgatag.

 

 

 

Szárazvillám

(1946–1957)

 

 

 

 

Jegyzetek a félelemről

 

 

 

 

Mesterségemhez

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,
mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,
s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,
hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,
a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –
erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,
ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.

 

 

 

Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem,
éveim bárhogy sokasodnak,
s keserűjén is a napoknak
újabb napokra éhezem.
Pedig nyughatnék teli szemmel.
Ültem zsúfolt toronyszobában,
s a százméteres éjszakában
lent dübörgött a déli tenger.
Járkáltam nagy, metszett fasorban,
és fújt a földalatti szél
a folyosók szögeinél
a villamos-sikátorokban.
Rómában egyszer hullt a hó.
– S ahogy vonultunk a Murán át,
a csizma, csajka, kézigránát,
s egy Szultán nevű pejcsikó.
Temettem pucér németet,
láttam a kormányt Debrecenben –
nem áll a ház, ahol szerettem,
s nem ámulok, ha rettegek.
Hajamban ősz szál. A világ
haját tavaszi szél zilálja.
Hiába – mondom – mindhiába,
de mégis moccan, kél a vágy,
hogy élni, lélegzettelen,
hogy élni étlen, egyedül –
méláz az ég: borul, derül –
nem akarok meghalni, nem.

 

 

 

Eszmélet

Eszméljek-e? vagy zsibbadjak tovább
ebben a sűrű, koranyári hőben?
Éles sávokban hull be a világ
homlokom alá: napfény, járda, fák,
s fel-felhasítja a ködöt előttem.
Eszméljek-e a sávos zümmögésből?
Zsalum mögül fölkelni kell-e már?
S mit mondhatok? Mit is tehet e félkör-
formájú homlok, mely egésszel ér föl
nekem – ha közben pusztul a határ?
Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat,
s a gondolattól visszaránt a kín,
hisz romlást csíráz minden pillanat,
s mint virágról, szirmonként hullanak
rólam eszméim, hajam, ujjaim.
Leprás virág. Nem születtem betegnek,
de ízenként kikezd a rothadás.
Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet,
és a nevetlen, titkos gyökereknek
raja erősebb, mélyebb földbe ás.
Lehull a húsos, langy sziromlevél,
lehullik mind, mi édes és esendő,
kóró-szikáran él a vágy, de él,
s tövig lenyírt eszemben újrakél
út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő.

 

 

 

Alkony

Én szeretem az anyagot,
s gyakran gondolok csontjaimra.
Az ér, mely lüktet nyakamon,
az eleven vért könnyen ontja.
A léttel küszködöm naponta,
de győzi jó tüdőm s szivem,
a hajam bőséges kibontva,
s hogy megritkul, még nem hiszem.
Ezek az órák –; elnyulok
a nagy díványon, lóg a lábam,
s úgy párolognak a napok,
akár az apró tócsa nyárban,
egyik kezem eléri bátran
az alkonyi ég hajlatát,
másik kezem felől, kitártan,
ezek a kövér orgonák.
A bőr ilyenkor síma csak,
a torok szorítása enged,
a csont a szemnél fontosabb,
és bizton támasztja a rendet,
mely most ocsúdik, félve, bentebb,
s szótaggal méri az időt,
s az érlökésre lüktető
párnát érzi az arca mellett.

 

 

 

Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.
Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod –
Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,
sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,
langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –
Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
s maradj velem.

 

 

 

Diófa

Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem
veled a hasító, kérgesítő időben.
Árnyékát lombhajad szelíden rámveti,
s ágas-eres kezem visszafelel neki.
Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt
te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat,
gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta
te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.

 

 

 

Trisztán és Izolda

Marke király
 
Lent fáklya ég. Ködös az este.
Tojáshéj-élet! Merre, honnan
mozdul a roppant-ujju kéz,
melynek nyomán végleg beroppan?
Kutat a kéz, házak alá nyúl,
az ember fészkét megleli;
én láttam a velőt
utca-kövön lecsorgani.
Jön, jön. Vállam hiába volt hát,
s nyakam, szándékom, bírni boltját
e háznak, s tisztesség; – csomókban
alusznak kint a földeken,
a kora-téli dara ráfoly
rongyukra, arcuk meztelen –
S te játszol.
Készíted most is nyoszolyádat,
elmédben nyitva, nem nekem,
no, karcsú, kényes, szép pohár,
be mocskos vagy, be förtelem,
s elmémben boldog, mint soha,
megrezdül vékony nyakadon
a törnivaló csigolya –
én ifjú nem vagyok. Temettem
csákánnyal, mert fagyott,
ruhámat nyakamon megoldom
mindég, ha erre gondolok,
láttam szétszórtan ujjakat,
s tébolyt facsarni tiszta észből,
s ökrendezésig undorodtam
a bűntől és a büntetéstől:
fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny,
s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál,
az aljból itt kimenekedni rajtad,
megtántorodva fogtam át a gallyat –
jaj –
Ki külső vészt küldtél reám,
fenyegetvén fejem, hazám,
s férget növeltél szívemen,
irgalmazz nékem, Istenem!
Lent ritka köd. S mi még?
Palánk, szemét.
Duzzad a függöny. Itt a szél.
Éjfélkor ágyából kikél,
s a felderengő bárka-vásznak
permetjében csattogva áznak –
tengeri szél.
 
Izolda
 
Mikor bejött az a veréb,
belenyilallt a tárt szobába,
a szembe-falat oldalozva
súrolta végig feje, szárnya.
Micsoda semmi koppanás!
A gyűszű koppan így a selymen,
ahogy fején a fal kopog.
Azután lebukott.
Nem pusztult el, ereje szálltán.
Fölborzolt, tollas szív, a párkány
szélén lüktetett, verdesett,
rángva emelte az eget,
áttetsző boltozatú mellet –
mig lent a lányok énekeltek
(nosza, lengessétek a rózsát,
hosszu a szára nagyon,
mint légycsapó a legyecskét,
úgy kergeti bánatom).
Azóta hallom hajnalonként,
rekedt hang, mit a köd begöngyöl,
csatakos, csapzott még a fű,
mint szempilla az éji könnytől,
szól a veréb-hang, testtelen,
szól vékonyan, szól tehetetlen,
hintázza keskeny hang-magát
egy ág hegyén, a puszta berken –
ablakban álltam éjjel, mint a gyertya,
mely önmagában-támolyogva megdől,
viasz-nyakát a kintibb éjbe hajtja,
és reszket és lángol a félelemtől –
De később egyre nő a köd.
Növő szívdobbanás-közök.
És nő a vád. Roppant uszonnyal
hánytorog kint a félhomály,
tengerrel fojtott lassu tűz,
sustorog, füstölög a táj,
fullad hang, jönnek, taréjjal,
úszva a testek, felzihálva,
iszamos hátukon a bűn
kigyöngyösödik, mint a pára –
És aztán vizes, hideg tej,
szétömlik hirtelen a reggel –
egy csepp piros a csipkefán
s a szél marad. Körbecikáz
s domboldal-hosszat maradék
köd-gomolyokkal gurigáz.
 
Trisztán
 
Csontos vagyok. Sápadt az arcom.
Nem kell színlelnem a nyomort.
Mikor a vízen vittelek,
lábam magától megbotolt.
Lábam magától megbotolt,
szándékosan, a leshelyen,
térd, váll, boka, egy dobbanás,
s keresztülbuktam testeden.
Keresztülbuktam testeden,
homlokomat iszapba hajtom,
körül a nép, körül a nád,
tavalyi torzs karcolta arcom.
Cuppogva húzom térdemet.
Téged ragad, visz a menet,
csattok, arany-farú lovak
híg, téli porban ködlenek –
Így indulsz Istent csalni meg.
Kiáltani, megállj, vitézen,
átvágni kinti, benti vészen
a dárda-fényben rengő nád fölött!
A kinti vész! hisz volna tenni tettem,
körül országra leskelő dögök,
csontom! csuklóm! hisz én is arra lettem,
hogy lebírjam, győzzem az ördögöt!
Üres az út. Sáros az arcom.
A parton csapzott kalyiba.
Pár foltnyi hó. Nincs mit keresni,
tenger, iszap, gyékénybuga.
Nádszálat téptem, vállra vettem,
nincs mit keresni – gyönge dárda,
nincs mit keresni – most fülemnél
csörög, csörög száraz szakálla,
megindulok – nincs mit keresni,
megindulok az út után,
nincs mit keresni – vág a szél,
csattog, csattog vizes csuhám.

 

 

 

Patak

Én Istenem, te szép, hives patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg néked eltünőben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.
 
*
 
Három vadkacsa úszik a vizen,
A part hosszát a király fia járja.
A feketékre céloz – úgy hiszem,
Már itt a szél – s a fehéret találja.
A víz egyetlen vadkacsát viszen,
– Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya.
De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem –
Ha néhanap a feketét találja.
 
*
 
Legalább biztosan repülj, golyó!
Húszezer éve szoktatunk a rendre.
– A takaró szegélyén indigó-
Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”.
És indigó-színben foltosodó
Az elmeosztály rácsa közt a gyenge
Vénájú kar, különben, mint a hó,
Ha olvad, – és szétolvadt. Ez a rendje.
 
*
 
Ne vígy kórházba, ne engedj oda!
Iszonyú szag búvik az ételekben.
De jobb talán a rendőrőrszoba?
Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen,
Vagy jobb abroncs-bontó éjszaka,
Hol szétárad az elkerülhetetlen,
S az ember csak füleli, tétova:
Hogy bugyborog a szív a rettenetben.
 
*
 
Hová futottál, szép, hives patak?
A deli szarvas képe hol a habban?
A hab vadkacsát úsztatón dagad,
Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,
Freccsen a vér, a rémület fakad,
Az éjszakai abroncs szertepattan –
Hogy csillapítsam buzgó szomjamat,
S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?

 

 

 

Kiáltva

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
 
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
 
Hogy legalább imádkozom.
Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.
 
És most porig aláztatom.
Hörgök, vonagolok, mint egy nyomorú állat,
 
Kínomban a port harapom.
Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,
 
Virága tán nem nyit soha.
Irgalmazz, Istenem, husvétvasárnap este,
 
Hisz él az Embernek Fia.
Itt megaláztatás, ott szorongattatások,
 
Kín és életveszedelem.
Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,
 
Ne hagyd el nyomorult fejem!

 

 

 

Elmélkedve

Mit kéne tennem? Nem tudom.
A kezem összekulcsolom.
Ülök az ágyon szótalan.
Hová is ejtettem magam?
Összefonom ujjaimat.
Ennyi maradt: a mozdulat
A hitből, és gályára vont
Őseimből maradt a csont.
Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni.

 

 

 

Minduntalan

Minduntalan megsértenek.
A villamosok, a legyek,
a képzelet, a mozdulat –
percenként öl az indulat.
S az indulatra, mint a zsák,
váratlan hull a bénaság.
Jó volna messze, messze – mindegy.
Meg-megbicsaklik a tekintet.
Még vágyom.
Még vágyom. De már hallom olykor,
hogy sustorog, mint függönyön
üres ablakban éji szél,
a közöny.

 

 

 

Jég

Belémfagy lassan a világ,
mint téli tóba nádbugák,
kis torlaszokban ott ragad
egy kép, egy ág, egy égdarab –
ha hinnék Benned, hallgatag
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis napként sütne fönn
a tél felett, a tó felett,
hasadna jég, mozdulna hab,
s a tárgyak felszökellve mind
csillognának, mint a halak.

 

 

 

Jegyzetek a félelemről

(Töredék)
Mit bánom én: süvölt, fecseg –
mégsem ölhet meg engemet.
Ha rángok is a félelemtől,
életem akkor sem ezen dől –
ha meghalok sem függök tőletek.
 
*
 
Dehát a kín, a testi kín,
a csontszilánk –
Ki természettől távozott,
az is nyüszített, zokogott,
s vérátömlesztés-tarkitotta
foltos karját felém nyitotta –
Mindegy hát. Mindegy? Iszonyat,
mit az elme magára vállal:
a fent-kóválygó kínhalált
elhessegetni a halállal.
 
*
 
Hogy tud reszketni, tehetetlen,
mint egy járó, húsos növény,
az ember! Hordva elfedetten,
szirmai titkos belsején,
a hajló borda-rejtekekben
a verdesőt, a reszketőt,
amellyel méri az időt,
s míg színe-fodra meg se lebben,
láthatatlanul egyre rázza,
vibráltatva a levegőt:
elfojtott szíve-dobbanása!
 
*
 
Lélekzeni, lélekzeni.
Tágas, tavaszi alkonyat.
Husvéti-tiszta ablakon
nem torzítottan, csak a cseppnyi
üveg-fénnyel megfűszerezve,
odafestve villog az este.
Bérházak bolygó villanya.
Neon-plakát néz mozdulatlan.
Közöttük kicsiny ős-anya:
kovácsműhely szikrája pattan.
Tűzfal tövén guggol a viskó,
plé-ajtaja tárva a térre,
előtte szőke ló tűnődik,
fel-felparázslik nagy sörénye.
A parkmezőben odatűzve
még lombtalan csemete-fák.
Emeli a szemet az ág,
s akkor látja: még nincsen éjjel,
még zöld az ég, rózsás szegéllyel,
a targally vonalai ében,
ismeretlen betűket írnak,
s köztük, az ég zöld szeletében,
fent szikrázik az esti-csillag.
 
*
 
És bent a tulipán-csokor.
Mint kit a vihar szembe-kap,
oly csapzottak, oly borzasak,
széltépte, lázas hirnökök,
dadogják testbe-öltözött
híradásuk zilált szavát,
és szépségük a késen át,
a késen át, mely nyeste őket,
a kézen át, a bolton át,
átütve milliónyi réteg
bogozhatatlan kordonát,
a szív riadt felhorkanását,
a kéz védő mozdulatát:
belecsapódik, sisteregve,
vízbe a villám – két szemembe.
Ne játssz velem, hiszen te szűlted
őket, féreg szülője, föld!
A te műved – nincs semmi mentség –
e színjátszó erkölcstelenség,
mely testet old és testet ölt!
S te másik fent, te hallgatag,
ezüst-küllős pillád se rebben,
úgy nézed millió fiad
hamvát szóródni a szelekben…

 

 

 

Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk,
az iszonyú együgyüség.
Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.

 

 

 

Egy költőhöz

Kortársam. Ő halt meg, nem én.
Tobruknál elesett szegény.
Angol volt. Nekünk más nevek
jelzik: hol hulltak a fejek,
s törtek szét, mint érett diók
e hordozható rádiók,
s az Eiffelnél jobban elosztott
egyensúlyú, szép gerincoszlop
hol szakadt földre csikorogva.
Úgy gondolok ifjukorodra,
mint aggastyán, ki összevéti,
hogy mi az új, s az ötven évi,
agya, szive bealkonyult.
De a szeretet bonyolult.

 

 

 

Villamos

Sidney Keyes emlékének

 
Halad a villamos, hörög,
kínjában tántorog szegény,
fürtben csüngünk a sárga állat
apadozó villany-tején.
 
Egy afrikai ház emelkedik a mélyből,
 
fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány,
 
a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl,
 
kis szalamandra ül a fotel hajlatán.
 
Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit,
 
polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő,
 
s lassan penészedő bélését, szíjait,
 
mint teknősbéka holt tetemeit a teknő.
Mindig utat javítanak.
A kövek szinte talpig érnek
a ritka lépcső-rács alatt,
s hogy a villamos egyre ráng,
közelcsúsznak az elefánt-
bőrű, gyűrött aszfalt-lepények.
 
S mint aki hirtelen egy babérfában ébred,
 
és érzi bőrnemű, fekete lombjait,
 
úgy roppantják körül a ház falát az éjnek
 
hatalmas ágai. Itt járt a fiu, itt.
Szatyorban egy cafatnyi hús,
átüt a vörösbarna lé,
s egy könyv: A dialektikus…
már haladunk a híd felé,
a rendőrsíp véknyan sivít,
lent idegen uszályhajó
hordozza apró házait,
tetők, muskátli és a szélben
csíkos zsebkendő a kötélen,
s a matrózok égszínű blúza,
mintha olasz kisváros úszna –
 
Éjjel indultak el. A ház fala derengett,
 
különben semmi fény. Az ösvényen, elől
 
terepjáró sulyos talpa vágja a rendet,
 
reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől.
 
Mögötte az a pár tompított zaju gép,
 
nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése –
 
a benzin sem zubog, de forró szaga még
 
emlékezik a nap émelyítő hevére.
 
Fordul a híd, lejtősödik,
 
nekilódul a szédület,
 
feszülj kéz, görcsösülj izom,
 
ott fent a budai hegyek,
 
egy pillanat, futnak az ívek,
 
s nem nyujtózhat a megfeszített
 
szem megváltó hajlatukon –
 
Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában
 
mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti.
 
Összecsapott a lomb, elől szürke lapály van,
 
reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani –
Kiszakad innen az, aki
nem markol most. Szakadna ki!
Fullasztó testek, testre test,
micsoda mozgó hullahegy!
 
Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a szájra,
 
felsír a fék, akár a kés,
 
körül a hold, s a fű borotvaéles árnya,
 
tántorodás, émelyedés,
 
egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek,
 
nem tart tovább már, ami tart,
 
a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet,
 
és omlik, mint a gyönge part –

 

 

 

Tájképek

 

 

 

 

Tájképek

 

Kertváros

Üres az út, égnek a lámpák.
 
S úgy buggyan, mindjárt alvadón,
a sűrű lomb a kert falán át,
 
mint szív falán a fájdalom.
Alvadt, sík fűcsomókba gázol
 
olykor a láb; halad az éj,
s villódzik, néma láthatáron,
 
a szárazvillám szenvedély.
Hiába villog. Csonkig égve
 
görcsösen mered föl a ház,
vonalát bevájja az égbe,
 
s nem bírja megadni magát.
 

Éjfél

Harmónikás ablakom kitártam.
Így lehet akár Argentínában,
oly sötét és oly magas az ég.
Lent a kovács tüze már eloltva,
egy-egy görbe kémény lovagolja
apró háza nyereg-tetejét.
A hőség is mintha elaludna.
Néma lámpafényben ég az utca.
S ráncos pillán, függöny-ráncon át
távolabbról egy kis villa fölnéz –
mélyebb éjbe most fordul a földrész –
nézi a növekvő éjszakát.
Szél indul. Lent imbolyog a lámpa,
lassan lengő fénykörébe zárva
egy faldarab véle imbolyog.
S kint felejtve, odafenn a rácson,
hófehéren borzong meg a vászon,
s egymagában csattog és lobog.
 

Dél

Nagy ollóval vágja a nap
rövidre mind az árnyakat,
és úgy cikáz, hogy pontosan
mindennek pontos árnya van.
Csak a folyó szökik maga
árnyatlan, mint az éjszaka,
s hogy látsszék – mint madár a tollát,
kibont két, villogó vitorlát.
 

Róma*

A magasnyakú, fekete pulóver,
a hajad, mint spanyol fiúk haja,
s előtted, piros bakelit-pohárban,
egy tinta-lila csokor ibolya. –
Kövér ecsettel kenték ezt a képet.
Be kár, hogy látszik rajta a lehellet,
mely szád körül, mint cigarettafüst jár,
belengve a jeges palota-termet.
Kint január. Csikorog a kötélen
a ruha, míg a bóra ráncigálja,
és odalent, a szökőkutakon
a jégcsapok szikrázó körszakálla.
Jaj, megfagyunk, jaj, csontig vág a fény
lóg a szögön a hazai szalonna,
s mint mikor felmentünk a Pantheonra,
úgy szédelgünk a szoba közepén.
 

Otthon

Ablakomból messzire látni,
bár köddel jő az alkonyat.
Ott lent kovács tüze parázslik
a deres plé-eresz alatt.
S amott, közelgve, távolodva,
a sík utat narancs-piros,
lámpás orrával szimatolja
a ködben bolygó villamos.
*
Mint egy folyó nyugszom az ágyban,
vászon-völgyeken, halmokon.
Testből idővé válva lassan
a napból éjbe így uszom.
És éjszaka, elcsöndesedve,
partjaimról magasba röppen
ködöt kavarva egy madár,
és némán kóvályog fölöttem.
*
Zárd be az ajtót, míg lehet,
hadd kocódjék a zár a széllel.
Szorong a csönd, szorong, remeg:
a hang mikor hasítja széjjel.
Dobog a fal. Valaki jár.
De tart a mész, még nem szakad.
Szorong a csönd, koccan a zár,
dobog a padló. Tartsd magad.

 

 

 

Október

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.
Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.
Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.
Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

 

 

 

Flotta*

A szél, a szél.
 
A ház, mint egy hajó-orr
az éjszakában jobbra-balra bókol,
zörög, remeg
papír, keret,
és lent fekete torlaszokban
csörömpölő aszfalt-mederben
páncélosok robaja robban,
hullám hullámra vág a háznak,
a fulladókon át-meg átcsap,
s a házak mind, a roncs hajók
csak imbolyognak és zihálnak
sovány antenna árbócokkal
még himbálóznak körbe-körbe,
s rezeg az éji zátonyon
a város-flotta, összetörve.
Az égen néma tűzjelek.
S az ormokon az éj felett
a kint felejtett, tönkre-ázott
széjjelmosódott-színű zászlók.
S zúg, zúg, zúg teljes éjszakán
a tanksor lent a Vérmezőn:
csitíthatatlan óceán.
 

1957

 

 

 

A Krisztinában

Hányszor ültem így templomok alatt,
sárga falukat sütötte a nap.
Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe,
mint kővel rajzolt gyermekkori kép,
s fénylett, összehúzott szemembe érve
a déli, nyári sárga-kék.
Azóta láttam tengerek felett,
az oszlopokon hogyan verdesett,
hogy dobogott a vonalakba zárva
a márvány görbe erein a sárga,
s micsoda távolt tükrözött
a kék az oszlopok között.
Volt már, hogy a kék megsötétedett,
mint óriás tó, ibolyaszínű lett,
egy vékony fiú szobra állt a térben,
az ibolyaszín előtt hófehéren,
s oly élesen, mint a sötétedő
élet előtt a mult idő.
Itt, ez a sárgaszín narancs.
S – ez kellett még – egy raj galamb
csap föl, mintegy szita alól
egyszerre a templomfalon,
s megborzolják a nagy, avitt,
csapott tető vonalait –
Szorong a szív. S benne szorong
a nyári fény, a sok torony,
ibolyaszín, a messze, vékony
szoborfiú, az omladékon
az oszlopok, a kupolák,
szorong a szívben a világ –
Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet,
a sárga mögött lengesd meg a kéket,
hogy megmaradjon, mozdulatlan,
egy szárnycsapásnyi mozdulatban.

 

 

 

Város, télen

Fölülről látni ezt az udvart,
az apró, öt ház udvarát,
mindig fölülről és haránt,
mint egy képet, mely távlatába,
mint multat, mely önmagába,
bárhonnan nézed, visszaránt.
Az udvaron drót és talicska,
vasalatlan kerékcsomó.
A csúcsos háztetőkre ritkán,
reszelősen hintve a hó.
A tájék, hátrébb, elhaló.
Az őrülteknek, rákosoknak
kórháza szögletes szügyét
feszítve mozdul, s visszatorpad,
az alkonyat odvába olvad,
az ég alján, odalehellve,
borzong egy jegenyefa lelke,
s a kémények az esti ködnek
felelve, lassan füstölögnek.
Az alkony kék pillanatát
átvágja most egy fény-nyaláb,
s a fellegek közt úgy dereng fel
a kék és rózsaszín november,
mint egy tavasz.
mint egy tavasz. És estelig
az esztendő emlékezik.
 
*
 
Füst, füst. Nagy, ezüst potrohán
hordozva puffadt homlokot,
kristálycukrot és sávba oldott
pergamen-lámpával a boltot:
a kávé-gép zubog.
Zubog, remeg, s vigan sipolja
az induló mozdony jelét,
akárha a kinti sötét
suhogó nagy terein át
vinné falatnyi vonatát,
és vele sértetlen repülne
a fulladt, langyos-szagu fülke.
Ajtó csapódik szárnyasan.
S harangoz, szögnyelvű haranggal
egy Betlehem s két kamasz-angyal.
Tornacipős, kucsma-fejű
pásztor a pult előtt kiált,
ott szólongatja Máriát,
a bundáról szerteszalad
a kávészagnak nekidőlve
az a hóverte-puli-szag,
s a gép hasán feltündökölve
villámló foltokban keringnek
a kabátra-vett férfiingek –
szusszan a kávé s „Szálljatok
le betlehemi angyalok”.
Mögöttük vékony, olvadó
fényszálban szitál be a hó.
 
*
 
A hó, a hó.
Az öt háznak térdéig ér.
Fekete a függőleges,
és minden vízszintes fehér.
Fehérrel megvasalt kerék
az udvaron, s egy ferde rönkő
hátrahökken, végigremegve,
hogy görcsös testén ott simul
a fehérség égbeli teste.
A kovácsműhely felzihál.
Szikrát vet a piros lehellet,
hiába fojtja egyre lejjebb
az éj lágyszálú pelyhezése,
kicsap, kilángol megtetézve,
és fátylon át és éjen át
lüktet parázsló szívverése –
de oldalt, hol a fény nem érte,
nézd, nézd, az egy-szál tujafát:
felszökkenő, roppant bozontja
a fél-eget magára vonta,
s most csupa örvény és taraj
dermedő hullámaival,
fehér habok tajtéka rajta,
s az éjszakát úgy üti által
a megfagyott szökőkutak
mozdulatlan extázisával.

 

 

 

Balaton

 

1.

Karton fürdőruha-maradvány
őrzi rajta a századot,
de gyönge melle, mint a hablány
melle a sás közt, úgy ragyog,
sötét fejét a torzsba fúrta,
mozdulatlan nyakát szelíden
körülhullámozzák a kurta
fürtök. Moszatba ér a karja széle:
afféle
Oféliát vélnél a vízben.
Jő a fiú. Gázol, kutat.
Két barna combján szőke, göndör
pihék remegnek, hajlanak
a szembevágó vízözöntől.
 

2.

Ki hinné, hogy a Balaton
szine alatt, szine felett
halottak, roncsok, repülők,
alapító oklevelek?
Mocsári tó. Mint nádcukor
csorog belé a hold,
elforrta már a féllevét,
mig délibb napja volt,
csak ősszel látni, ha higúl,
s felszáll a gőz a domb hegyéig,
hogy ott szelídebb istenek
kecskecsecsű szölleje érik.
 

3.

A kisebb tó, a fok mögött.
A nagy víz hajdan erre járt.
Levendula-mezők között
látni a geológiát.
Hegyet gyűr, szétszakít,
humuszt morzsol hamuból,
s iszonyatos lábujjai
kiállnak a saruból.
 

4.

Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl
a fényben, amint ráfröccsen a hab.
Szalmakalapod vedd le a fejedről,
s takard el vele arcodat.
Füled alatt a palló, mint a dob.
Halkan dobol a víz a dobban.
Fogják a hangját sűrű nádasok.
Hallani, hogy a deszka roppan.
Aludj halász. Épp három óra.
Krisztus halála perce ez.
Észrevétlen suhint a tóra
a nap, s egy napot elfelez.
 

5.

Se hold, se út. Fönt jár a szem,
bolyong a csillag-sűrüben.
Lent egy kőpárkányt látni még,
mintha foszfortól fénylenék.
S ütődvén a hegy kebeléhez,
a kéz egy szöllőfürtöt érez.
Hogy nem buggyan szét ez az ég!
Hogy bírja önnön gyönyörét!
S iszonyatát – az éj delel –
Hogy vége lesz, hogy bírja el?
 

6.

A rézvörös, a szürke
egymásba fúrta tőrét,
tusakodik az alkony,
reszket a tág levegő-ég.
Nem mozdul mégse: reszket,
rezeg a kétszinü metszet,
állja a hab, mig felszökik,
a metsző szélvész karcait.
 

7.

Állja a víz a szél marását,
tusakodik az alkonyat,
holdtalan éj lesz – meg ne lássák,
takard el vele arcodat,
halott a lány, hogy meg ne lássák,
a torzsba bújt, elernyedőben,
de szűk a víz, emeli hátát,
mert mélye nincs, csupán időben,
mocsári tó, iszapja fűt,
forró deszkán mutatja füstjét,
takard el arcod, mindenütt
a rémület s a gyönyörűség,
keblek: szöllőfürt, hableány,
suhint a nap, hasad a karton,
iszonyatos lábujj nyomán
kecskecsecs az északi parton,
csillagsűrűbe csal az éjjel,
ki bírja el, hogy vége lesz,
meg ne lássák, a hold se kél fel,
Krisztus halála perce ez –

 

 

 

Paradicsomkert

 

I.

Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.
Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.
Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.
Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.
S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:
a szálka-fák közt áttükröz a tenger.
 
*
 
Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?
Nem hallod-e fejed felett
halkan pendülni az eget –
mint az ezüsthöz koccanó üveg,
bong, bong a bolt – nem hallod-e
a seregélyeket?
Nem látod-e, amint lecsapnak,
rezgését a szőlőlugasnak?
S nem látod-e, amint a fürtből
a csőr alatt kibuggyanó
bogyók sűrű illata füstöl?
Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli
fények mögött a mélyebb feketét?
Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva
most kezdenek derengeni,
most, most fordulnak új alakzatokba
a kintibb ég halvány jelképei.
Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,
orsózza már, orsózza az időt,
útjára indít minden erjedőt,
mézgás meleggel tapadnak az ágak,
nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,
és széthasadt gyümölcsök közt heversz?
Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?
Nem félted-e a két szemed?
Fordul az év, takard el, míg lehet.
Nem félted-e a gyönge szád?
Nagyon tapad a szőlő méze rád.
Nem félted-e a válladat?
Az indiánszínű szeplők miatt
olyan, mintha mindig sütné a nap –
nem félted-e, hogy sustorogva rászáll
az őszelő, a súlyos indián-nyár,
s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva
egy perzselő foltnyi homokra,
majd felkiáltva hemperedsz be
a vonagló-indás berekbe,
de ott is megmar a növényi láng,
a roppant napban szinte láthatatlan
kék borszesz fénnyel sistergő katáng,
és csontig eszi minden ízedet –
nem félted-e a két szemed?
És ott a Lány. Nem néz reád.
Nem félted-e gyönge szád?
Ő térdig fűben áll, s a zöld
úgy tükrözik a bőrén,
mint a fehér mennyezeten
a kinti, zöld verőfény,
mikor a fákra űl a nap –
nem félted-e a válladat?
 
*
 
Aztán alkony.
Aztán alkony. Nagy, hűvös ég.
Utoljára a felhők felrohannak.
S oly nesztelen csapó sörénnyel,
olyan hasító hegyü fénnyel,
olyan habokkal, torlaszokkal,
oly óriás mozdulatokkal
készülődik a tépett kora-éj,
s oly űzött némasággal, hangtalan,
mint a kimondhatatlan szenvedély.
Lebágyad. Csönd. A hegytetőn
ül mozdulatlan két alak,
két oldalról a hűvös, érdes
fatörzsnek vetve hátukat.
Körül, a síkságból kiszökve
derékig ködben ott lebeg
egy-egy üres, aprócska vulkán.
Holdfényben néma hold-hegyek.
A holdfény egyre élesebb,
s mind feketébb az éjszaka.
Szél mozdul olykor.
 
S válaszolva
végigrezeg a fuvalomra
fejük fölött a Fa.
 

II.

A hűvös pára földre cseppen:
egy angyal jár az éji kertben.
Csuhája a bokrokhoz ér,
sutrálja őket, mint a szél.
Aztán megáll. Embernyi botja
végét befúrja a homokba,
két tenyerét a bot fejére,
támasztja állát a kezére.
Két lomb-szelet közt messze láthat:
a földi téren árnyra árnyat.
S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,
alatta újabb árnyalatnyi
temérdek újabb árny szakad ki,
egy óriási vadmadár…
De nem. Elég.
Elég a kép.
Lélegzik egyet. Fullatag
a végtelen árny-zuhatag,
jöjjön helyette más alak,
s látja a földet, mint halat.
Az űr vizéből gömbölyű,
fényes hátát kidugja. Pára
lövell belőle felzihálva,
és képtelenül melegen:
léttelen, jeges vizeken.
– Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –
mely már zubog, hallod, Uram?
Én, aki élek hangtalan,
én, ki haránt-meredeken
fúródom át a tereken,
talptól szemöldökig sötét,
deres szárnyamba burkolózva,
én mit bánom? – de ő, a két
félre hasadt vérjárta forma,
aki e hal, vagy e madár
hátán kapaszkodik, hörög,
csupasz karját nyújtva riadtan,
mézgás-szemű majomkölyök,
s Te úgy nézed, úgy hallgatod,
mint ő az állatot –
Őt mire szántad? – Mire néki
a testtelenből testbe lépni?
Mire gömbnyi szemében úszva
a fenn száguldó esti ég?
a rostra-feszített ostya-vékony
szirom? mire e rothadékony
gyönyörüség?
Mire, ha majd emelkedik,
az emelet, a bakelit?
a cink? a drót? a drótvilágon
mért fennakadni, rongy az ágon,
mire pengén kis-ujjnyi-forma,
acélba-edzett vércsatorna?
Mire a benti boltozat,
a csont alatt?
A halvány idegekkel osztott,
eleven-hálós végtelen:
belülre felrajzolt horoszkóp?
Mire a lét alatti lét?
az állat-rend, a fű-család?
kövek? palák?
Vakítsd meg most! Nőjön vakon!
vagy szórd a szélbe, Fergeteg!
fújd szét, elektron-felleget!
Hiszen tiéd az irgalom –
Így szólt az angyal.
Így szólt az angyal. Válla mellett
némán himbált egy bodza-ág,
foszforos fényű tenyerén
tartva derengő illatát –
így szólt, mig földre hullt a hold,
az is kerek, tenyérnyi folt,
így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve
szitált a fény a lombközökbe,
s már miljom kartalan, fehér,
világító ezüst-tenyér
hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –
így szólt, amíg a lombon át
a tálkák rezgő mozdulattal
latolták már az éjszakát –
Így szólt, s elhallgatott az angyal.

 

 

 

A képekről

Hogy szerettem a képeket!
Istenem, mennyire szerettem,
ha ott fújtattak körülöttem,
horkoltak, ideges lovak –
Befogtam őket s rajta csak!
Hogy dobtam közibük a gyeplőt,
s ha az egész már szinte feldőlt,
akkor kaptam utána gyorsan,
feszítettem és visszafogtam,
a vágta és a fékezés
két gyönyörével két karomban.
Ma hátat forditok nekik.
Rugdalom a tér köveit.
S csak izmom rezdül meg a zajra,
mikor egy-egy mögém kerül,
s inas fejét vállamra hajtja.

 

 

 

Viadal

A két marokkal körbefoghatót,
Az állandót – a képeket szerettem;
Az elevent és mégsem elmulót,
A rezdülőt és mégis rendületlent.
Lábak, lovak, pompásan mozdulók,
Szüntelenül dobogtak életemben,
S velük próbáltam minden kaptatót
A páncél-fényű, éji félelemben.
De hogyha bensőbb lesz a félelem,
S a küszködőre önnön vége támad,
És sárkányt győzve sem győz férgeken:
A két marokra markolt kopjaszálat
Félrehajítja akkor hirtelen,
Vértjét lazítja, szíjai levásnak,
S odakinálja testét meztelen
A poshatag, formátlan pusztulásnak.

 

 

 

Napforduló

(1957–1969)

 

 

 

 

Között

 

 

 

 

Között

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.
És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.
Az ég s a föld között.
A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –
A nap s az éj között.
A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –
Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –
Az ég s az ég között.

 

 

 

Vihar

Egy ing rohan a réten.
Nap-éj-egyenlőségi viharban
a szárítókötélről elszökött,
s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött
egy sebesült katona testtelen
koreográfiája.
Ott futnak ők. A vásznak.
Villámok torkolattüze alatt
már hadseregnyi végső mozdulat,
ahogy rohannak, zászlók, lepedők,
egy hasonlíthatatlan szisszenéssel
lehasadt orrvitorla, rongy,
a szünhetetlen zöld mezőben
bukóban, kelőben,
egy tömegsír legvégső vásznait
mutatják lobbanásaik.
Kilépek én, bár mozdulatlan,
körvonalamból kifutok,
s az árnyalatnyit áttetszőbb futó
elnyúlt testtel utánuk és közöttük,
s mint féleszű, ki elszállt madarát,
mint puszta fa, ki elszállt madarát
úgy hívja vissza nyujtott karral őket –
Most arcra buknak.
S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal
egyszerre csap fel az egész sereg,
úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,
úgy csap fel, mint a test feltámadása,
egy vízről induló
öröklét, pisztolycsattanásra.
Utánuk nem marad
a réten, csak a hívó mozdulat,
s a fű sötétzöld színe. Tó.

 

 

 

Szobrok

Keserű.
Keserű. Keserű volt a tenger, amikor
a sziklatorkon legörögtem,
csigalépcsőn kavics, pörögtem,
búgott a csigahéj utánam,
mint az emlék a puszta házban,
zörögtem,
mint vasszilánk a koponyában.
Aztán kigurultam a partra.
És szobrok voltak ott.
Egy talapzaton,
bőrrel fedett teknőctojás:
koponyám forrt-forrt a napon,
elgurult fehér sisakom
egy buborék a homokon,
feküdtem, sziklát ért a vállam,
mocskos, mocskos fehér ruhában.
 
Kié ez a tömb?
 
Ki volt, aki hegynyi palából
 
irtózatos indulatával
 
hasogatta ki ezt a közönyt?
S a bádogok rajtam, a bádogok.
Horpadt szelencék,
amint a fényt dadogva visszaverték,
egy repülőgép roncsa fénylik így,
de bent még mozdul, ami él,
karóraszíjon némi vér,
feküdtem a sziklára kenve,
az elevenség mocska a kövön.
 
Nincs makacsabb, makacsabb,
 
egy kőbe dobod magadat,
 
egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod
 
eleven nyakadat,
 
ez már kőbeli évszak,
 
lecsavarva az élete félvak,
 
ki véste ki ezt a közönyt?
 
ki volt, aki hegynyi palából
 
eleven nyakadat?
Só és homok és fent a kőtömb,
mint egy barlang az égbe vájva,
ez a viszonylagos öröklét,
ez az ásványok félhomálya –
zúg, zúg, a víz, egy Föld az ágya:
keserűsége kőedényben.

 

 

 

Szobrokat vittem

Szobrokat vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.

 

 

 

A gejzír

Indult. Előbb a sók.
Újra kivált a kristály, ha letörte.
Indult. Egy teljes égitest
jégtalpa nyomta be a földbe.
Akkor az üregek. Aránytalan
súlyok alatt húzódva, keskeny
testével lassan préselődött
kínná gyűrődött kőzetekben,
és váratlan egy szakadékos
barlangnyi visszhang és utána
megint a roppant, köves agyvelő
fekete csigaháza,
közökbe és rögökbe vásva,
forrósuló csavarmenettel,
már füstölögve, amig egyszer –
Akkor kivágott. S ott maradt.
Egy hosszú, függőleges pillanat,
gőzölgő jégmezőkbe tűzve.
Maga az ugrás, testtelen,
víznemű izmok színezüstje,
kinyúlva, képtelen –
kinyúlva, képtelen – Aztán lehullt.
A szökkenés behúzódott a testbe,
a föld füstölgő, sós öbleibe.
S meg-megrándult az akna odva,
amint hördülve, távolodva,
még visszadobbant vadállat-szive.

 

 

 

A tó

Van valahol,
van valahol,
valami valahol él.
Jól hallom én, amint suhog
valami lombos, lassu szél.
Jól hallom én, valami forrás,
egy nagy fa odvából ered,
bukdosnak benne föl-le, föl-le
fekete éger levelek.
Van valahol,
van valahol,
valami lassu tó.
Bukdosnak benne föl-le, föl-le
korsók, millió, millió.
Akár galambok szárnya néhol
csobban az égen – bugyborékol
a korsók szájától a tó.
Jól hallom én, mint egyre másra,
galambok szomjas szárnycsapása,
tíz emelet
magasban az önkívület,
testből szakadt szív csobbanása –
Én itt cserép-esőben ázom.
S mérem a véraláfutáson,
korsónak melyik volna jó.
És drótozom, és drót a drótra,
és hallom én, hogy felcsapódva
csobog, csobog a tó.

 

 

 

Fenyő

Nagy, sárga ég. Egy hegygerinc
súlyosodik a síma rétre.
A mágnes-földön mozdulatlan
füvek sötét vasreszeléke.
Egy eltévedt vörösfenyő.
Valami zümmögés. Hideg.
Valami zümmögés: a kérge-foszlott,
pikkelyes-gyökerű fenyőfaoszlop
roppant törzsében most halad
egy paleolit távirat.
Fönt egy madár, egy ismeretlen
madár az égen – összevont
szemöldök, arctalan –
mögötte most a fény lelappad,
hulló szemhéj, vakablak –
csak zümmögés, csak zúg az éj
láthatatlan, fekete lombtól,
szénné gyűrődött sudarak
fekete szíve feldorombol.

 

 

 

Védd meg

Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,
megérte, mondd, hogy így a jó,
megérte minden kaptató,
a bölcs szándék, törekedés,
a titkos élű, lassu kés,
orv pusztulásra oktató,
mondd, mondd, hogy megérte az elme
sötét szobába hasitó
csíkosan villogó szerelme,
megérte ez a fulladó
lélegzetvétel, ez a képzelt
értelem, ez a néma szó,
absztrakció, distinkció,
a szív, a rángva gyulladó,
a szív, hasas hófellegekben,
minthogyha bent, mig vág a hó,
egy város égne véghetetlen,
megérte, mondd a pillanatnak,
mig a két vállon szüntelen,
a két csuklón, két lábfejen
a védhetetlen iszonyatnak
fekete vérrel csorduló
tépett sebei fölfakadnak –

 

 

 

A lovas

Tanyaház. Nincsen ablaka.
Homokkal foltos, szürke gyep
lapján magányos kövület.
Gémeskút. Gémjén nincs kolonc.
A kávára bukott az orra.
Benne szüntelen föl-le jár
a talajvizes árapály,
a földalatti vízi-óra,
mutatva évszakokra szelt
útján nap-távolt, nap-közelt.
Fel-felnyüszítő nyárfalombok.
Alacsony ég, őskori homlok,
alatta tompa félhomály
mélyén emlékként űl a táj.
S mint a felrémlő gondolat,
tűnve, kisértve,
nyárfák között, buckák alatt,
egy lassú lovas ér a rétre.
Sovány, fél-mura ló a ló.
Nem is nyereg alá való.
Zötykölve himbál lassu útján,
sárga-sörényes, néma hullám.
S mögötte, mint a babona,
a futóhomokban
nem patkónyom, valami roppant
elefánt dézsa-lábnyoma.
 
Ki patkolt téged, mura-ló?
 
Micsoda városi kovács
 
igazgatta egy nyári nap
 
friss vastól füstölgő patád?
 
Az őszmellű, az óriás,
 
a nagy, fehérhúsú kovács
 
vastag autógumi-darabbal
 
támasztotta csukló bokád –
 
meleg válla az oldaladnál,
 
szinte emelt a nagy, csupasz váll,
 
és te véknyad falán át
 
érezted súlyos fujtatását.
Most madarak.
Most madarak. Előbb a zaj,
hullámban, majd a csókaraj,
s mögötte láthatatlan
a vár jön messzi vonulatban,
ahol kerek
bástyaszobán naptól forró gyerekláb
próbálta régen a repedt falat –
most madarak.
 
Ezek a forró madarak.
 
Ezek a szüntelen emésztő
 
túlfűtött érfalak,
 
ez a hőfok, a szárny alatt,
 
s este a vár fölött spirálban,
 
kanócfüstként szállnak körözve,
 
mintha a bástya füstölögne,
 
s amikor mélyül a sötét,
 
túlbuggyanva a körfal peremét
 
viaszfehéren fölvilágol
 
a foszforos madár-szemét.
Messziről milyen hűvösek.
De a lovas, zakókabátban,
nem látja őket. Arca vak.
Akár kihűlőben a föld,
ez az arc régen összetört.
Nem hallja őket, földsüket,
mint aki a multján üget,
egy néma ábra dobbanása:
a ló és a lovas feje
szinusz-görbéket ír a tájba.
Itt nincs eső.
Itt nincs eső. A felhő föl-le jár,
nagy ruha-ujja súrolja a földet,
olykor egy-egy nyárfára görnyed,
le nem borul.
 
Zuhanj le már, ne várj tovább,
 
mosd meg utolszor legalább,
 
mi várja még, mi várja ezt a tájat?
 
Egy tiszta-arcú alkonyat,
 
egy végső napkorong talán –
 
zuhanj le, víz, mint a bocsánat.
Elment. A ló már nem dobog.
Életlen, lisztes lábnyomok.
Zörög a nyárfa.

 

 

 

Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt
egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

 

 

 

Énekhangra

 

 

 

 

A lovak és az angyalok

 

Jönnek

Isten hozott, szép angyalok.
Elvermelt almát adhatok.
Ki küldött vajon vigaszul?
Itt egy jonatán, egy batul.
Féltem nagyon, hogy a szemöldök-
fában homlokkal összetörtök,
és tört angyalt hogy ápolok?
Be szerencsével jártatok!
Mint a petróleum-lángot, kicsinyre
húztátok angyalságotok.
 

Mennek

Először fölkelt Áriel,
aki a karban énekel.
Azután fölkelt Rafael.
Ne menj még, kérlek. – Menni kell.
Az ifjúságtól, lustaságtól
hullámos-léptű, lassu Gábor
indult aztán. – Ne menj. – Az arca
pelyhes volt, mint a fűzfabarka.
Utolsónak maradt Mihály.
Vasderes-színű tüske-hajjal,
mint az apák, ez olyan angyal.
– A csuhád csücskét megfogom,
az alma kásás volt, tudom,
de nincs más, nincs más, nincs – megállj!
És mégiscsak elment Mihály.
 

Út

Patkolj nekem lovat, kovács,
hadd vigyen egyszer már haza.
Jó ez a szódás paripa.
A cukrászboltnál majd megállunk,
ott utoljára még benézek,
akár egy alkony ablakán;
hogy villognak a sütemények,
a sok mennyei marcipán –
és aztán minden színtelen.
És nem lát minket senkisem.
A ló dobog csak, tompa dobja,
mintha egy szív ver, távolodva.
És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben –
de nem tudom – minden nevetlen –
lehajlok. Ne érjen az ág.
Átölelem a ló nyakát.
 

A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.

 

 

 

A visszajáró

Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.
És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.
Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.
Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.

 

 

 

Bűn

Kit megbüntettek bűntelen,
elhagyja azt az értelem,
mint egy vakablakot.
De érdemelt-e több napot?
Bűntelen, aki élt?
Az ásványok ártatlanok,
s ártatlan a herélt.
S kin égett egy égboltnyi láng,
az lesz a legvakabb szilánk,
s még azt se tudja: mért?

 

 

 

Tölgy

Útálatos a szüntelen
panasz, ringy-rongyot túrva szét.
Ahol a dudva-kín terem,
az enyhülés is gyöngeség.
Botol a láb holt ágakon,
küszködve ringy-rongy, semmi gazzal.
A tölgy-magasnyi fájdalom
önnönmagában megvigasztal.

 

 

 

Alkohol

Zörgő csomókban haldokol,
kupac az erdő.
A nyár zöld lángja, mint az alkohol
elszállt. Maradt a seprő.
Igyál, igyál. Ami maradt,
sajtold ki, nyeld le.
Hadd melegítse torkodat
sötét, komisz pálinka-lelke.

 

 

 

Dalok

 

Címer

Tárt ablakban ültem én
Sűrű esőt néztem én
Hullt az eső szürkén
Hullt az eső feketén
Fészke-égett gólya állt
A fenyőfa tetején
Mint egy fura címer-állat
Égi paizs közepén
Állt fehéren feketén
A fenyőtű liba-lábát
Szúrta dűlöngött szegény
Mégis címert állt a fán
Vékony paraszt-pelikán
Eső koppant a fején
Hullt az eső szürkén
Hullt az eső feketén
 

Eső

Esik odakinn
Esik idebenn
Fut a csepp
Mind a két
Ablaküvegen
Képek áznak keskeny-vásznas
Régi filmeken
Nyirkos vásznak suhogása
Pólya csíkja hasgatása
Kész van a tetem
Viszik is már az esőbe
Vékony szálas lepedőbe
Istenem
Istenem
 

Éj

Sose láttam ilyen éjet
Feketénél feketébbet
Ver a zápor szeges ostor
Szabadíts meg a gonosztól
Szabadíts meg a gonosztól
Sose láttam ilyen éjet
Fut a nagy ló fut az égnek
Kivirít a magos égbolt
A nyomába csupa vérfolt
Csupa vérfolt a patája
Fut a villám fut a mélynek
Csupa vércsík a nyomába
Csupa vércsík csupa vérfolt
Sose láttam ilyen éjet
Ver a zápor szeges ostor
Szabadíts meg a gonosztól
Szabadíts meg a gonosztól

 

 

 

A hindu énekekből

 

A remete

Tölgyfa nőtt
Vállamon
 
Húsom volt a földje telke
 
Mellkasomat átölelte
 
Gyökerével vérem merte
Úgy karózta két karom
Száz madárral surrogott
Röpdösött miljom levél
Úgy éltem a susogásban
Mint szökőkút tála él
Permetező csobogásban
És ha este jött a szél
Égi ormok torlaszok –
Minden levele-fonákján
Egy-egy csillag bujdosott
Hogy derengett minden éj
És mikor kidőlt a fa
Kiszakadt az éjszaka
Nincs éj nincs szele
Nincs szökőkút nincs karom
 
Csak a sebhely krátere
 
Csak a sebhely krátere
Vállamon
 

A kovács

Kondulás
Kondulás villanás
Zöld mezőben rézkovács
Kondul az üllőn rézkalapácsom
Rézszinü majmok tánca a fákon
Cirmos arcok réz-kezek
Légbevésett mozdulatokkal
Eltáncolnak érceket
 
Tánc-pihék
 
   szikra-pihék
 
Izzó tömbről szerteszét
 
Fém-pásztortűz freccsen az égre
 
Visszanéz rá levelek éle
 
Levelek éle fű haja
 
S égett arcom százezernyi
 
Forradásos csillaga

 

 

 

Vadkan

Akkor ugrottam árokba kúsztam
 
Szél jár jár a szél
 
Mint a plé a cserlevél
Hasított mellel friss hóba úsztam
Futottam délig futottam éjig
Meredek alkony legtetejéig
Egy som-bokorba feküdni estem
 
Szél zúg sornyi fán
 
Mint a fésű csont-fogán
Félhold világa mossa a testem
Folyik a vérem fekete vérem
Fekete csíkban a hófehéren
Félhold világa fekete égen
Folyik a folyik a folyik a –
 
Szél vág vág a szél
 
Köszörü sziklán sziszeg a szél

 

 

 

Téli angyal

Ül a vékony Mária
És ölében a fiú
Szélfuvásnyi gyenge zajt hall
Összerezzen: itt az angyal
S ő is tudja: minden angyal
Iszonyú
Iszonyu szél volt márciusban
Nagy piros égbolt szél-parázs
Nem volt este hogy lehussant
S óriás volt óriás
Szélborzolta sas-szinü szárnya
Be se fért a cseppnyi házba
Kint maradt a fél palástja
És a szeme barna árnya
Vadmadáré karikás
Hogy dülöngött az a ház
Jött az ajtón ablakon
Jött fedélen és falon
Mész között kő között
Négy égtájról körbefújó
Szélsuhogásba öltözött
Most az angyal hóban áll
És a hó most térdig ér
Egymagában áll a háznál
Némábban a némaságnál
Hóba tűzött régi nádszál
Hó-belepte sziklevél

 

 

 

Hekaté

Jár
Jár jár
járJár jár a lábam
Éjszakai vakfehér
Mészkőszikla oldalában
Mészkő csöndbe lyukat ás
Karszti-patak-zubogás
Egy fekete fügefa görcse
Semmi más
Fényes sziklán fekete törzse
Puszta váz
Puszta
Vállamon
Széles szíjon leng a puzdra
Leng
Leng jár
járLeng lép a láb
Úttalan útra

 

 

 

Fügefák

Csenevész
Fügefák
Mozdulatlan holdvilág
A fák alatt a hold alatt
Egy csengős kecskenyáj halad
Most a fügék is konganak
Öblükben csengenek a magvak
Már csak az óriási ég
Fekete-bronz döngése hallgat
Ércből
Rezeg a
Csönd

 

 

 

Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.
Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.

 

 

 

Széndioxid

Csak a növény a tiszta egyedül,
Nem ismer kategóriát.
S a bűnös széndioxidot
éjszaka mégis ő cseréli át.
Tisztán ragyog reggel az égi sátor
a tölgyek néma megváltástanától.

 

 

 

Hasonlat

Aki evezett kezdődő viharban,
képtelenül feszítve kvadricepszét
a lábtámasz szikláját tolva el,
s akinek akkor súlytalan maradt
váratlanul a jobbkeze, mivel
repedt nyélről a lapát hátracsuklott,
és aki akkor megbiccent egész
testében –
az tudja, amit én.

 

 

 

Mint aki

Mint aki messze hírt hozott
és aztán végleg elfeledte,
s a szemcsés fényből egy marok
benne maradt, batyuba kötve –
így vándorol a feledékeny,
a teste gyűrött köpenyében.

 

 

 

Azelőtt

Azelőtt nőtt a tulipán.
Gyűszűvirággal összecsaptak,
hullámzott egy mezőnyi vadzab,
majd elcsitult gyűrűzve, este,
és mint derengő bója-lámpa,
a mák világított felette.
A tulipán volt azelőtt.
De most titokban egy fa nőtt
ott bent, nem vettem észre, nem,
de most már érzem, érdesen,
törzsben a törzset s gyökerezve
hajszálgyökért hajszálerekbe,
s amint szilárd hulláma gyűlik,
körözni lassu évgyürűit,
és éjszaka felriadok,
amint a roppant lomb suhog.
Mellette minden puszta gyom.
De a nevét, azt nem tudom.

 

 

 

Az alvóhoz

Te ismeretlen és ruhátlan
te kelsz ki minden hamuból.
Te vagy a hetedik szobában,
nem haltál meg, csak aluszol.
Csak aluszol, háncsból az ágyad,
körül a hamuszín falak,
roncs függöny ád a némaságnak
nagy, mozdulatlan szárnyakat.
Nem mozdulok.
Csak, mint áramló, lassu rendek,
csak alvó látomásaid kerengnek,
mint láthatatlan csillagok.
Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad.
Sebesülten is megtalállak.
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan.
Mondd, mondd el végre, merre jártál
kimondhatatlan álmaidban.

 

 

 

A formátlan

A formátlan, a véghetetlen.
Belepusztulok, míg mondatomat
a végtelenből elrekesztem.
Homokkal egy vödörnyi óceánt
kerítek el a semmi ellen.
Ez a viszonylagos öröklét
ép ésszel elviselhetetlen.

 

 

 

Párbeszéd

– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?
– Rongy lennél egyedűl. Így lobogó, lobogó.

 

 

 

Szél

Szélesedő oszlopközök.
Szél fúj be a szavak között.
Itt már kupola-fellegek.
Éggel tapasztott épület.
S a Semmi itt már annyit ér,
amennyit házak közt a tér.

 

 

 

Madár

Egy madár ül a vállamon,
ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
hogy minden léptem gyötrelem.
Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
ellökném, rámakaszkodik,
mint egy tölgyfa a gyökerét,
vállamba vájja karmait.
Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
mostmár eldőlnék nélküle.

 

 

 

Ekhnáton

„Feljövetelt és lemenetelt
formálsz ki, eleven Nap,
Sötéten múlsz el, fényesen
térsz vissza.
Te dobogsz a szivemben.”

(Ekhnáton Naphimnuszából)

 

 

 

Ekhnáton jegyzeteiből

Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.
A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
És fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
s az legyen langyos köpenyed:
szerettem növényeidet.
S helyezd el ékszeres szivedben:
hogy igazságra törekedtem.
Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,
és tedd hatalmas funkcióid,
csak ülj és nézz örökkön át.
Már nem halaszthatlak tovább.

 

 

 

Ekhnáton éjszakája

Mikor lement a térre, már a sátrak
a lampionok fényében áztak,
gyertyák üvegek nyakában álltak,
nyári Halottak-napja-fény,
és deszkapolcon porosan
a rózsaszínű krepp-papirbabák.
Oldalt tetováltak dombjai,
dinnyék olajzöld bőrén forradásos,
kötőtűvel kipontozott szivek.
Fent fényreklámok hullámzó haja.
Forró szél. Némi szalma.
Sötét volt az az éjszaka.
Ment, ahogy körbezárta
jelenlétének álruhája,
ment mozdulatlan, egy magasvasút
futott fölötte.
futott fölötte. Tisztítsd meg az arcod.
 
Két tenyered öblébe hajtod,
 
tenyéröbölnyi vízre hajtod,
 
harántcsíkolt az akarat,
 
itasd meg, mint egy madarat,
 
itasd meg, mint egy állatot,
 
mosd, mosd az arcod és a nap,
 
melynek minden sugara végén
 
apró keze van, majd a nap
 
kezével az arcod –
Éjszaka. Vásznai súlyosodva
függtek be a fények közé,
a pultok közé, melyek selyemcukor-mód
és úgy csillogtak, mint a hernyók,
gyertyák fulladozása, szélroham.
 
A régi kertben.
A kertben volt a százezernyi,
az ostyafényű ég alatt,
a másik arcot kell lenyelni,
s a zöld virág, a bodzaág,
amelyre Judás felköti magát,
s egy csillag némi zöldje fönn,
a kertben volt a mérhetetlen,
bár volnál oly kicsiny, szerelmem,
mint egy isten az ostyán.
És jöttek már a tankok.
És jöttek már a tankok. Fém-hullámhegyek
elől futott az utca kőmederben,
futottak a puha testek fém és kő között,
egy-egy léggömböt húzva még magukkal,
dőlt bódék vászoncsattogásait,
hídkarfák loccsanásait,
távol hamut, és üveg-permetet,
s a hangközökben azt, ami fújt felettük,
azt, ami fújt
fent, fent, a teljes égitest fölött.
Egy mellvéden vetette át magát
a többivel együtt,
együtt, meredeken gurultak,
darabosan, zökkenve hulltak,
fent sorozatok még, ők egymáson át,
mint egy hegyomlás.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Köd volt, amikor ujra látni kezdett.
A vízparton feküdt. A nád.
Mellette másik test is az iszapban,
oly hűvösen nyújtózva, oly hanyatt,
mintha külön hó hullott volna rá.
Fölkelt mellőle. Egyetlen mozdulattal
emelkedett föl, mint a füst,
mellőle, vagy, belőle fölkelt,
s oly áttetsző volt, amikor feküdt.
Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal.
És vitte akkor is, mikor elindult.
Homályosan, a testet vitte még.
Elnyúlt ködök vízszintesében
ment,
ment, jobbkezével tartva balkezét.

 

 

 

Amikor

Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem.

 

 

 

A csak-jó

Hogy a csak-jó se hal, se hús?
Én nem vagyok manicheus.
Az örök üdvösséget én
nem únnám.

 

 

 

Ekhnáton az égben

Ott minden épp olyan. A bánya.
Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök.
Amint tapintja a mészkőfalat:
bizonytalan a pirkadat.
Mintha belülről hajnalodna,
a sziklák vékony oldalán,
s oly áttetsző a kő, a vas,
mint egy végső kudarc után.
Ott az erdő.
Darabokban jár a köd.
Ötujjasan, mint elhagyott kezek,
vagy fölnyúlnak függőlegesre,
már-már uszályos mozdulat,
s jelentésükig el nem érve
halványan folynak a földre,
ahogy vonulnak –
ahogy kinőnek és ledőlnek
ezek a felhős, hosszú törzsek,
egy másik erdő jár a fák közt,
s egy másik lombot hömpölyögtet.
Ott alagút a fák alatt.
Sötét füvek, kavics:
keskenyvágányú sínpár, virradatban.
Ott már a nap, jön gőzölögve,
oldalt hasít be a ködökbe,
jön-jön a néma robogás,
fölszikrázik a fű-alatti fém,
szikrázik a reggel,
míg egy bokor-fal váratlan szökik fel,
mert végetér a sín a fű alatt.
És aztán néhány talpfa csak,
mint néhány zökkenő lépés előre –
a tisztáson megáll a nap.
Ott délelőtt. Ott nagy növények.
Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét,
közötte néhány vasdarab,
fölötte lépes sűrűség,
fehér-küllős növény-napokkal
hullámtalan Tejút és semmi szél.
Mindig. Örökre. Dél.

 

 

 

A tárgyak

Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.
Az én szivemben boldogok a tárgyak.

 

 

 

A tárgy fölött

Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.

 

 

 

Egy pályaudvar átalakítása

(1969–1985)

 

 

 

 

Éjszakai tölgyfa

Éjszaka történt, hogy a járókelő
valami zajt hallott és visszafordult:
egy tölgyfa jött mögötte.
Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy
ahogy gyökereit frissen kihúzta
s még földes, hosszú kígyólábakon
hullámzott az aszfaltos útra,
mint egy idomtalan sellő, igyekezett,
túlságosan széles feje surolta
a néma boltredőnyöket,
mikor elérte a járókelőt,
a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt,
aztán haját szétháritotta.
A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.
Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.
Érezte akkor a járókelő
saját körvonalait lazulni,
köd úszta be folyékony partjait,
mint aki hirtelen erdei
tóvá sötétül,
mert egy ilyen arcot tükrözhetett.
És lélegeztek mindaketten.
Néhány madárfészek a tölgy hajában,
bennük alvó madár, mintegy gondatlanul,
ott-feledetten.
ott-feledetten. Mert sürgető volt.
Oly sürgetően állt ott mozdulatlan,
mint egy hír, tölgy-alakban,
amely elfárad megfejtetlenül.
Hajfüggönyét visszaengedte már.
Megfordult. Indult. Furcsa lába.
Vitte fészkeit, madarait,
s a járókelő
szilárduló szeme előtt
fénnyel szórta a neonlámpa-sor.
Már várta az elhagyott gödör,
amelybe visszaforr.

 

 

 

Négy kocka

 

1.

Az első ablak-kocka park.
Egy kerti út, lombtalan ágak között,
egy kerti út, oldalt tiszafa tömbje
apró téli gyümölccsel pettyesen,
századvégi üvegfestmény-pirossal,
s volnának itt még,
volnának itt még részletek, – minek?
Ami jegyzi a kocka-képet
az a kerti út, az a madárnyak-út,
amint nem szóval, csak kézmozdulattal
jelölhetően hátrahajlik,
s el-nem-gondolható madár-fejét
a homályos kerti sűrűbe nyujtja.
 

2.

A második ablak-kocka párás.
 

3.

A harmadik ablak-kocka beton.
Úgy értem: egy garázstető
(melyet a párkány félbe vág s alatta
nem láthatóan, rájukszabott
ponyvaruhában a szerkesztett állatok,
a lakkozott, a csiszolt, a krómozott
felületek villámait behúzva,
és hengereikben üregesen
a néma, négy ütem
téli garázsok alvadt hűvösével)
és kint a forró, téli napsütések,
s a tarkaharkály trópusi
színeinek éghajlat-tévedése,
amint átvág a hómező fölött
és elfordítja a látóhatárt,
mint egy volánt, pörögve,
déli napot villámló délkörökre.
 

4.

A negyedik ablak-kocka ég,
kifeszített ég, ránctalanul.
A földi légkör ritka némasága,
amint nem írja, sűrű tábla,
fogyhatatlan felhőbeszédeit,
egy-két vonal csak, jel-törmelékek,
megkísérelt értelmezések,
foszlány, képző, igéret.

 

 

 

De nézni

De nézni, nézni, mondta, mihelyt
enged a füstfüggöny, a résnyi szünetben
a füst, a sav, a lúg, a támadások közti percben
nézni, tudod, mint egy formabontó asztalt
egyszerre látni lapját és profilját
És tenni, tenni, tudod, én szüntelenül cselekszem
történelmet, biológiát cselekszik a testem
és elmélkedni, tudod, nekem a fejem oly furcsa
 
oly befejezhetetlen
a gömbformát nem is tudom én
 
miért szerettem
szemgolyót, koponyát, földgolyót, efféle
 
határolt véghetetlent
de tépett gömbök ezek, kókuszdiók
csapzott rostok halandósága hajával
 
körbe-szegetten
És nézni fentről, lentről, mindenféle szögekben
körültapogatni a tárgyat néhány szememmel
kivésni vélük a konturt, mosni, ledönteni
míg nyílnak, húnyódnak, nyílnak, nem egyenletes
 
hullámverésben
s a tárgyakból is kifelé a sok lassú tekintet
odvak hatalmas pillantásai észrevehetetlen
nem mozduló tavakban és kövekben
kinyilazók szilánkos fényjelekben
Bár nem segít, mondta, ez a szétszórt százezer szem
bár nem segít a bioszféra zizegő
 
seprű-pillája körülöttem
lombok, cédrusok érdes ága
forgó évszak karcai
 
éj és nap
 
emelve, hullva felettem
bár nem segít, de nézni, nézni
Nézni, tudod
mint forradás néz, mondta, a fán

 

 

 

Az alvó lovasok

Kassák Lajosnak

 
December. Dél. Szemperzselő
hegyoldal-széles hómező.
A sík lejtőn egy kockakőhalom.
Gömbölyű élein
forró, fehér hólepedő:
egy kupac alvó beduin.
Micsoda arcok hajlanak
a föld felé, sötét bokorban,
e fordított szoborcsoportban?
Micsoda szikkadt, fekete
gyökérvonások és velük
forró, sötét lélegzetük –
És mélyen lent a part alatt
micsoda beduin lovak,
formájuk itt-ott kidagad,
amint istálló-folyosókban
dobognak, némán, láthatatlan,
s gyökérszakállas nagy sörényük
meg-meglendül a föld alatt –
S velük micsoda mozdulat
mikor a forró földlovak
hátán a földes, barna törzsek
lombhajjal nyúlnak egyre följebb,
s egy óriási, lassú szökkenéssel
kiugranak.

 

 

 

Dalszöveg

Öregszik a gyümölcs a fán,
öregszik a gyümölcs a fűben,
akárcsak a halál után.
A víkendházak alkonyulnak.
Az évszak is helyet cserél,
egymással észak és a dél,
26 ezer év alatt.
26 ezer év után
öregszik a gyümölcs a fán
és hallani a júliusi kertben
hulló gyümölcsök egyenetlen,
extraszisztólés dobbanásait.

 

 

 

Félgömb

Ez itt a fenti félgömb. Szürke még,
ahol a szürke és a vizes-fehér
vizes lépcsőfokonként összeér,
és a fehérrel a fehérebb.
Ez itt a fenti vidék, ahol
deres füvön indul az olvadás,
ahol a harmat összefűzve
a füvet és a levegőt
följebb láttatja a mezőt –
bizonytalan szivárvány.
És hirtelen egy Isten-szeme az égen,
felnyíló gyors háromszögével,
mint váratlan mutáció
az évek hosszú ezredében –
és ettől fogva fém,
fémből ez a homorú magasság,
amely úgy szívja az utolsó páracseppet,
mint a felfelé való szédülések
levegőbe-írt spirál-nyomát,
mert ez a fehér fémek láthatára,
a gömbvilág felső fele,
a délelőttök teológiája,
ahol az éjfél mozdulatlan
fekete üst a nagy tavakban.

 

 

 

A látvány

A kék. A zöld. A folyamágy.
A tárgyak változásai.
Amint a látvány bent tapasztja végig
a koponyám falát, mint körmozi.
És éjszaka is felzavarnak,
északifénye van a falnak,
és fényes kések: bútorok –
s fölránt fektemből az a páfrány,
s rég-rothadt, bonyolult fonákján
a spórák is vele,
mint bonyolult nagyvárosok
légifelvétele –
Mert élesek, mert élesek
a képek mind, mert élesek,
vakít ez a hangtalan zsúfolódás,
amint jönnek és körbemennek
az ón, a kén, a madarak,
a repülések, kiterjedéstelen,
elektronhéjuk-vesztett égitestek
sűrűségébe összehajtva,
labdába gyúrt gyökök,
amint forognak végeérhetetlen
egy szüntelenül égető jelenben,
ahol nincsenek térközök.
Egy fában lakom.
Egy fában lakom. Lombja évszaktalan,
az égig ér, a dadogásig,
és látom zsúfolódni zárva-termő
gyümölcseit.

 

 

 

Egy pályaudvar átalakítása

Valószínűtlen,

hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.

 

Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással, nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.

 

A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények poros rémületükben.

 

Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó, absztrahált kezek.

 

Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó, még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel.

 

Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.

 

De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket (visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.

 

Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.

 

Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?

 

Te ott voltál a megnyitáson?

 

 

 

Az utca arányai

De a részletek, a macskák. Mert az világos, hogy a villamos úgy dől be a kanyarba, mint egy öreg futó vagy mint a föld az ellipszis-pálya fordulóján, aholis a hasonlat nem hasonlat, csupán ugyanegy törvény másik arca. A tömeg és a mozgás viszonylata tehát – arányok, függések, együtthatók. Ez látható az utcán.

 

Ez látható, ha az esetlegest lebontom, az ekliptika síkja látható, délelőtt avagy este hatkor, borús időben, napsütés alatt. Ha levetkőztetem a házat, ha levetkőztetem a csontot, ha levetkőztetem a járást (a növénytakarót, az éghajlatot), akkor vonalak maradnak, görbületek, hálózat. De a hálózat is csak ábra, a görbület is képes beszéd. A törvény láthatatlan. Ez látható.

 

Meg a metszőpontok. Úgy értem: például az élő és az élettelen metszőpontjai. Két törvény. Három törvény. Tizenhat. Metszőpontjai. Ha tehát finoman lefejtem az esetlegest, alatta a metszőpontok csillagai ragyognak, s a belőlük kinyúló pályák, kondenzcsíkok egy kékszínű képzeletben.

 

Dehát a részletek, mondom, a macskák. Bár a törvényhez képest kétségtelenül csak bodros buborékok. Elfújni-való szőrpamacsok, árvízben úszó, bukdosó parókák. A nagy meder alattuk és mögöttük, a völgyek és domborzatok, a vízválasztók felgyűrt hegyláncai, az ismert bolygók geológiája. Alattuk az összehasonlítások meg a mércék, a köbkilométer, a lat, a földárnyék nagy kúp-palástja a térben, a centik, az évek, az égi fokok; láb, din, decibel, hétfő, kedd; következmények, elvonások.

 

Világos ez. Olyan áttetsző a világ. Olyan áttetsző a ház, az aszfalt, mögöttük a mércék fémes vázai. Már élesednek, mintegy filmbeli áttünéssel, egy másik arc, egy másik ég.

 

Ha lefejtem az esetlegest, mögötte a csillagtérképek feketéje, egy északi égbolt ezüst felismerései.

 

Mi ezekhez képest itt az előtér? A szegények bibliája bizony, kép, kép, újra kép, forma meg inda. Szép sorba kifestve, kirakva a dóm falán. Elsőnek a két kis meztelen meg az alma, aztán tovább az angyal édes szárnyai, kicsi markában tűnődő pallosa, tovább: özönvíz, bárka, páva, tovább: a szőlőfürt, tovább: a bárány, tovább-tovább. Nehémiás. (És persze, mögöttük a kőfal – hogy el ne felejtsük –, a fentemlített váz, a mérce-pillér, olykor váratlanul kiszögellve, belekönyökölve történeteink mintáiba.)

 

Dehát… De én. Csak egyet. Egyszer. Egyetlen macskát elmesélni mégis, egy szinte következmények nélküli macskát, amint keresztülvág az utcán, keresztül, át, haránt a mércerendszerek párkányain, amint megy, négy kopott radírgumitalpán, amint megy, a kiálló, kis lapockák ritmusával, és eltűnik (néma függetlenségi kiáltvány) egy autó-oldal és egy hársfatörzs között.

 

Már nincs. Már semmi. Csak messziről érint meg – végső mozdulat – két szeme orgonazöld levelével.

 

 

 

A macskák bátorsága

Ha rám mutogatnának tíz emeletnyi lények, nézd csak, nézd azt az apró kis talpát, hím-e vagy nőstény, ezek mind egyformák végülis

 

És ott ülnénk körülöttük a nyári fűben mintegy napozva, Platón, egy vékony ács, meg én, szemünkbe fogadva őket, járó épületet – ők meg lassan, nyugodtan, hogy nagy törvénylábukkal el ne tapossanak

 

ha rám mutogatnának, hívnának, küldenének, meg-megdobnának és gyógyítanának, oldalamat kétméteres kézzel lapogatván, akkor…

 

de ők, ők még irigyelnének is, nézd, milyen öntörvényű, pontos mozdulatok, büszke piciny sörény

 

nézd, hogy jár-kél

 

 

 

Villamos-végállomás

 

1.

– Ez valahogy… furcsa.

– Mondhatnám, lehetetlen.

– Hiszen ezt helyreállították a háború után.

– Persze hogy helyreállították. Jártunk itt sokszor. Hogyne jártunk volna.

– De most olyan mintha…

– Igen, olyan-mintha.

– Mégsem. Ez sokkal újabb romterület. A közlekedés megszüntetése, alépítmény- és vágányfelújítás miatt.

– Akkor miért lyukas az állomásépület fala? Az a nagy, kerek, az világosan ágyúgolyónyom. És miért az a betonbunker a sínek ócskavasa mellett, rámázolva: Jégkrém kapható?

 

2.

Ez mindig furcsa hely volt. A villamos befutott egy völgytorokba, ment, ment, egyre szűkülő úton, aztán szemből is felszökött a hegyfal, s a villamos megállt. Katlan. Fokozhatatlan végállomás.

Körös-körül terméskő fallal bélelve a völgy, kőszoba az ég alatt. Szűk bejárata fölött híd feszítve, íjhúr a katlan-szoba félkörívén, kinyitva és bezárva a teret.

Az állomásépület favázas. Cifrázatok, vasrács sárgára festve; századvégi öntöttvas-líra. Intim, viktoriánus kis végállomás.

Fokozhatatlan, intim, viktoriánus. Azok a korán kivilágított kis villamoskocsik – ez egykocsis viszonylat –, amint kizúgnak az estébe, elavult szentjánosbogarak. Laknak itt most a hegyoldalon?

 

3.

Persze, hogy laknak. Nem sokan. Például két kőoszlop ott fent, régi, ismerős bejárat valahová. Egy fatörzs van közéjük döntve most. Két kőoszlop, mögöttük erdei ösvény, benőtt, bizonytalan kanyarral, mintha még indulna valahová.

– Menjünk fel?

– Ne.

 

4.

A várócsarnok szinte ép. Faragott faoszlopaival, vidéki veranda őszi napban. Körül terelőkorlátok tetemei, talpfák közti kőzúzalékra dőlve. Odébb rozsdás kábelbokrok a fűben. A hegyoldalban ingadozó kőlépcsők ferdesíkja. Jellegzetes. Jellegzetes, nagy légnyomás utáni lépcsők. Kirobbantották. Csak a bunker sértetlen, vasajtaját benyitva, bent szemét. Két ember fér bele szűken. Szabványméret. Jellegzetes.

De hát nem robbanthatták fel, itt nem lehet bunker, jégkrém kapható, szabványméret, hiszen már rendbehozták 30 év előtt. Nem akkor vagyunk itt, hanem ekkor, 30 év és még valamennyi után. Szanaszét vadsóska, drótcsomók.

 

5.

– Ú-kanyart írtunk le.

– Nem írtunk le ú-kanyart. Szerinted hol van a két kőoszlop?

– Ott.

– Dehogy. Ott.

– Szerinted hol van a végállomás?

– Ott.

– Lehetetlen. Ú-kanyart írtunk le eljövőben. Úgy, hogy az ú gyújttópontjában van a végállomás. Nem téveszthetem el a végállomást.

 

6.

Visszamegyünk. Természetesen nincsen ott. Visszamegyünk. Nincs ott a végállomás, ami semmit sem jelent. Annyi a domb, a szerpentin, a terelőút, bármely dombhullám, bármely kanyar mögött feltűnhetik egy másik katlan, ami nem robbant szét, szétrobbant, de rendbehozták 30 év előtt, ami romtalan, nem romtalan, de mégis. Nem mondom, hogy számtalan van belőlük. Ez helytelen volna, túlzás. Három, legfeljebb négy végállomás, az érzékelés terébe ennyi fér.

És nem egymás mellett azok az állomások, térben kiterítve, dehogy. Ugyanegy völgyben, ugyanegy pontban, együtt. Egyetlen mértani hely rezeg ott, áttetsző burokba zárva, afféle harmónika-folyosóba zárva, amilyen a repülőtereken, tudod. Egy láthatatlan erőtér-folyosó, gyomrában három-négy időmód. Csak úgy véletlenül, úgy ott felejtve, esetleges állomás-tartalommal.

Rezeg a földi légifolyosó, amelybe az előbb véletlenül beléptünk, fúj a szél. Fúj a szél, kifújódnak a téglaközök, betömődnek a téglaközök, fölemelkedik, leroggyan a fal, bókol, hajlong a végállomás a folyosó szelében, most nagy talppal szétmázolt kőköpet, most újra fal, jegy-ablak, szélkakas. Állapotai egymásra préselődnek, szorosan, szellősen      nyeregtető hullámló ráncai      szétrongyolódó, tépett vastraverzek      lobog a kő, mint a textíliák      fel, fel      gubancolódva le.

Oda léptünk be mi, ki hitte volna      tájékozatlan utazók, egy szélcsatorna      vad fúvásába, készületlenül      ahol egyetlen zászlórongy a ház      egy eldőlt katonaköpeny      amely felpattan mindig-újra      üres kabátujjakkal ég felé      és úgy, mintha nem volna forma      nem volna, csak a szél.

 

7.

De visszavonják. Már nyomják össze a folyosó harmónikafalát, hiszen nyilvánvaló feledékenység, hogy ott maradt. Egy percre a bunker, a kő-köpet, egy értelmezhetetlen időállapot kiszökve a térbe, és mögötte mind a többi. De emeletes daru emeli már, daru, mely nem vet árnyat, építkezések láthatatlan fémtornyai az égen, amint tolatnak, a dimenziózavart kapkodva kiküszöbölni.

Nézd, micsoda sürgölődés most a levegőben, a hibajavítás fémes villogása, átlátszó, óriás munkálatok. Ott, ott az ég, mint egy kikötő felett, ahol párába oldott árboc-panoráma, kémények és raktárak vasa zúg.      Nézd, csillanások, csörrenések      időhegesztés kékes ívei.      Ott valamit lezárnak és kinyitnak      égboltnyi lángvágóval tépve szét       forrasztva össze      tépve szét      kiterjedéseink sebeit.      Ha most gyorsan a domb mögé…

 

8.

– Miről beszélsz?

– A végállomásról.

– De nincs ott. Nem érted? Nincs ott.

 

 

 

Múzeumi séta

Én már csak ezt szeretem, a múzeumot. A tárgyak, a levegő alig-poros tisztaságát, a tárlók üvegfényeit. Ahogy ott ül a sarokban a két teremőr-öregasszony, ősz hajuk tartóshullámba rakva, az egyik óvatosan kávét hörpöl termosz-kupakból.

 

Nem nézek én ott semmit. Ne hidd, hogy nézek. Semmit. Bánom is én, kelta baltanyél, középkori csempe, kép, absztrakt szobor, nem nézek semmit. Csak a levegő, tudod.

 

Vagy mégis nézek? néztem? túlsokat, ma már fölösleges? Hisz látom most is, ott szemben a falra akasztva megigazulásaim sorát, a kéket, a réz-szinűt, a foltot, a hajlatot, éji lovashadak barna-sötét rohanását

– …paradicsomos káposztával. Úgy kiadósabb.

– Én zöldborsóval szoktam.

dárdáikra függesztve, mert viszik őket a dárdák, tartják őket, függőlegesek, előre süvítve hajítják. Vagy ez nem az? Ez a képsor már nem az? Egyik sem az a másik? Csak utalások a falon, idézetek egy szenvedélyből?

 

Talán elég is ennyi. Fehér falsíkon képkeret, a keretben föltehetőleg kép, talán elég is. Lehet: az a seprűnyél-fasor van ott a keretben, fái között az az együgyű ösvény, a hátrafutó. Messzebbre nem vihet út, hisz az a járhatatlan út. Nincsen cipő tapodni rajta, nincs pata futni. Nincs repülő sem – kis mezőgazdasági helikó –, mely kanyarát csámpásan belibegné, fentről ügyesen szimatolva. Pedig hogy hív az az út, fokozhatatlan íves mozdulattal, hogy szív magához, hogy sodor magához, szemeimet, szemeim mögött szemeimet és szemeim mögött szemeimet (vonzástér anyaggömb-szemeket) ívben rendelve erővonalához.

 

Van-e másutt ilyen nyugalmú ablak? Ilyen napfény-nyaláb napsárga padlón? Vannak-e ilyen vad, lemart kőkoloncok politúros állványra rakva? Van-e köztük elgurult pamutgombolyag, cicásra pihézett, alig-koszos? Van-e

– Egy sima, egy fordított.

– Aztán tovább lustakötéssel.

a ténfergésnek nagyobb hatalma, végig a hosszú teremsoron, a beeső fénycsíkok – egy sötét, egy világos – levegő-oszlopai közt?

 

Aztán a kvázi-oszlopok közül kilépni a térbe, a lépcső legfelső fokáról egy pillantás a lusta, nagy látkép felé, Dunára, szomszédos hegyfokokra –, majd lassan-lassan imbolyogni a kis látképbe, a gótikus kertbe le. Épület és bástyafal szűk közében geometrikus, liliputi ágyások, mellettük pici, kerek babérfák: egy gyerekrajzba lépek ilyenkor, egy Hóráskönyv kis színes metszetébe. Óvatosabban kell mozogni itt, egy lét-játék léptékeit tanulni. Lassan, vigyázva, minél keskenyebben az óriás univerzumocska útján, melyet tapodni nincs cipő. De menni mégis, lépéseim megfogalmazhatatlan cselekedeteivel mérni ezt a más kiterjedést. Lassan, vigyázva lélegezni. A levegő is méretarányos.

 

Mi ez az árnyék ezen a tartományon, mi ez a megvilágítás? No persze, két gesztenyefa teszi, két pirosvirágú, nagy vadgesztenye, amelyek úgy ragyognak odafent, úgy sátoroznak, olyan pünkösdi-módra, hogy ez a rejtett másvilág idelent füstös, piros-zöld fényben ázik. Megállni. Félig-emelt arccal figyelni: valamire, ami majdnem hallható.

 

Most már nincs is hátra más, most már csak el kell menni innen. Kilépni a kertből, ki a kapun, le a domboldalon, baloldalt a rondella ugye, és jobboldalt… jobboldalt a drótháló-oldalú pajtában a kőtár, rom-kövein a macskasereglet. Ezt még nézd meg, ajánlom. A macskákat, hemzsegő műtárgyként ülve a muzeálison, kis fenekükkel fölszentelve a márványt. Nézd, nézd az öröklét napidíjasait. Majd elkísér macskaszaguk, remekmű-nyakuk lusta utánad-fordulása, amíg csak el nem tűnsz a lejtőn.

 

 

 

Teraszos tájkép

Amikor mellémlépett az az évszázad, én nem is tudtam, hogy melyik. Sok évszázad van, kétségtelenül, és hogy ez épp melyik, emberalakban mutogatva magát, ki tudja.

Mentem vele, amerre vezetett. Egy tér volt ott. Vagy terem. Tér vagy terem, mondom, – hogy ne hamisítsak –, közelebbről meghatározhatatlan kiöblösödése a téridőnek. És középen az alakok. Ültek.

Ahogy elébük léptünk, ismeretlen látogatóm meg én, fölálltak. Harmincnégy évszázad állt fel, mintegy surrogva sötét posztóval, harmincnégyen – vagy hányan – súlyosan, némelyik összehúzott csuklyával, bár mind csukjás volt, hanyagabbul.

Milyen furcsák vagytok, gondoltam, vagy nem is furcsák, gondoltam, sőt inkább természetesek, gondoltam, afféle vízimadár-csapat a puszta föld taván, most elrepültök, gondoltam, de nem. Ellenkezőleg: sorba rendeződtek velem együtt, zarándokok, vonuló olajkutak egy végtelenre megnőtt szemhatáron, és így értünk az első síkra fel.

 

Az első sík.

                   Vagy a harmincnegyedik, ahogy vesszük, mindenesetre a legtávolabbi. Egyébként homoksivatag. És messze, messze valami, egy… tárgy, egy foltnyi mintha. A homok érintetlen, keskeny hullámain – e pontos, földtani plisszék –, a négy üres égtáj között, most gyors közelkép: egy karosszék a homokban. Egyenes támla, drágakőberakás. Oldalról ráakasztva egy fejdísz ureus-szal, ez fáraót jelent.

Az el-amarnai fáraót jelenti persze, akit szerettem. Tűnődéseimet sovány arcába temettem, személy, személy, éles és eltéveszthetetlen, akár fejéke árnya a földön. Fejéke árnya, az árny vakító tusfeketéje, mint egy először írt betű.

De távolodik. Távolodunk. Megyünk tovább libasorban, egy rézsűn fölfelé. Az egyik csuklyás elmarad, törpét formázó kis csuklya-hegye már messze lent. Szemem éppen feléri a második sík peremét. Ha volna láb itt, úgy látnám alulról, mint pinceablakból egy utcaképet.

 

A második sík.

                       Üres.

A harmadik, a negyedik.

                                      Üres.

 

Az ötödik sík.

                      Itt bronz-sisakok. Feljebb egy ómediterrán vár, mintegy makettben, itt tengerpart bronz-sisakokkal. A rohamsisak néhány fajtáját ismerem. Ezekben is, ha megpiszkálom őket, még ott a bőrbélés korhadt maradéka. Színük más – nem az a terepszín –, de formájuk kiérlelt, kellő térfogatú. Egyikük csúcsán apró bronzmadár. Hogy énekel! Erdőtlenül, szétromló fém-bokrára forrva (esti rigó antenna-csúcson), a csőre, tolla, háta énekel. Más hang nem is szól.

 

A kilencedik sík.

                          Egy sarjadó szikvója-erdő, a szokott fenyőnél még alig nagyobb. Fenyők sötétje úsztat, mondhatnám, megemel. Levegőjük víztiszta, víz-sűrű, törzsükben a kétezer évgyűrű – a majd jövendő – lassú robbanása, mely körhullámban nő a néma máglya, a csillapíthatatlan geszt körül.

Egy tollfejdísz a fák alatt.

Mögöttünk aztán újra sivataggá, ha ugyan azzá, nem is tudom. Mert ne felejtsük: homoklépcsőzet ez, teraszos kiképzés – mi is lehetne más? –, azon vonul lépcsőzetesen fogyó sétálgatásunk. A teraszokon pedig a berendezések. Jelenések, berendezések. Akárhogy is, de megtapinthatók. Halmazállapotukhoz nem fér semmi kétség, szilárd tépelődések halmai.

 

A zéró-sík.

                 A negatív végtelenből megérkezünk az origóhoz. Már nem előtt, hanem után az időpont. Önkényesen bár, de szükségszerűen. A metszőpont: egy szenvedés. Szél indul, a lét lélegzete, a ráncoké, a síró köldöké, e rejtett, harmadik szemé, amely behúzódott sebhelyként bámulja rajtunk kezdettől a véget. Pillantások, csapzott hajak az égen, opalizáló szél-mozdulatok.

Töviskes ág a földön, homokba fúló, szaggatott szivárvány.

 

A tizedik sík.

                     Hát itt bizony sokasodnak a holmik. Cukorsüveg kalapok fátyollal. Nomád bőr-fövegek nyíllal átverve, püspöki mitra, vélum. Sólyomfejre pici bőrsipka, nyitott és zárt koronák. Napkeleti selyemsál, viking ökörszarv, doktorkalapok kupacokban.

Távolabb: háncs-, fa-, agyagálarc. Tányér-virágok hajba, fül mögé, egy déli ég párás kis bolygófényei.

 

A tizen…

               Turbánok, mennyi turbán. Bársonybarett, medvekucsma, félig betemetve kanász-süveg. Kulikalap, egy inka diadém. És persze púderes paróka, egy vászonkendő, molyos sombreró – most éppen mozdulóban.

Mozdulnak a textil koponya-tetők, légörvény kapja fel őket, kalap-avarban gázol a láb, fel-felcsapódó, zúgó fejfedők közt. Hánytorgás, lappadás, a felszakadni vágyó rángatózás, ott fent egy raj, egy majdnem-repülés, lerongyosodó spirálja.

 

A tizen…

               Cilinder. Matróz-sapka. Csokrocskák nefelejcsből. 13 elgurult tábornoki csákó. Trópusi sisak, gyümölcsfavirág. Hordársapka plészámmal. Szicíliai öszvérre szalmakalap, két lyuk rajta, két hosszú fülének. Egy kismirglizett tűzoltósisak, rézfénye trombita-szóló. Magán-gyászfátylak napsütésben, fekete ökörnyál.

 

A huszadik sík.

                        Vagyis az első, mindenesetre a legközelebbi. Úgy látszik, visszatérés, úgy látszik, az indulás helyére. A rohamsisak néhány fajtáját ismerem. Úgy látszik, ezeket ismerem itt, egy biccentés feléjük. Vagy ez már szárító-búra? Gázálarc? Űrsisak? Hirtelen egy esőben összement svájcisapka, utána kapnék, hiszen ez… de mindegy. A nyúlszőrtompok hentergései. Hasított zsák szénhordóknak, fejre-húzott harisnyaálarc, a prém-cafatok, a serte, a toll, jelvény, szalag, csat, fésű, pertli.

Turkálnék még, de akkor a csosszanások. Hiszen nem fogytak el a csuklyások, dehogy. Hiszen annyian itt körülöttem, akár a séta kezdetén. Vagy hányan. A csosszanások induló zaja. Már mennek. Már messze tőlem, feljebb, már kicsinyülve. Menetelésük, mint egy hullámzó út maga. Akár egy égre-csúszó légifelvételen, felfelé billenő látóhatáron, már csak egy út, egy földtani meder.

 

A huszonkettedik sík, a harmincnegyedik.

                                                                  Ott messze, fent. Üres. Nem, kalapok. Gondolom: kalapok. Gondolom: hajak, pillantások. Kellő térfogatú, apró erőterek. Masnik, virágok fül mögé, maszkok, sisakok, buborékok.

Már nem látni semmit. De még valami szól, amúgy foszlányosan, oszolva, sűrűsödve. Hallod? Ott fent-fent valahol, a tornyosodó kis kupolák, mint egy város tetőzete, bennük ismeretlen harangok.

 

 

 

A Föld emlékei

Meglehetősen összezsúfolódtam. Mint a hegyben a kőrétegek, ahogy vetődnek-beszakadnak, ki tudná szétválogatni? Préselődik szilúr, devon; porlik, marad, összetéveszthető. Aztán az üledék-kőzetek édes mészvázai, az előkunkorodó csigahéjak, piciny oszlopfők egy élettani oszlopsor omladékaiból.

 

De ez hagyján; számítsd hozzá a szükségszerű flórát, ahogy felütik sűrű kottafejüket a növények, az évszakok szignáljai, és járnak föl-le, föl-le, magasra föl, a mélybe vissza, szabott és végtelen skálájukon. Először csak dadognak, próbálkoznak, egy-egy csenevész pitypang negyedhangja a grundon, aztán rákezdik, ez már nagy beszéd, ömlik a növények zöld-tarka orációja, azt áriázzák, azt, mindig ugyanazt. Változatokkal persze, levél, virágfej, törzs, ugyanaz, más, ugyanaz. Dehát ki bánja a tölgyfák tautológiáját? A Rák-térítő beszédét ismerem; aztán felel rá a másik dél felől, az ekvátor szalagja el se hallgat.

 

Meglehetősen nehéz, tudod, a napokat egymástól elszigetelni. Körülhatárolni, hányadika van. Majd megnézem, majd rájövök, hogy az aszfalt olvad-e vagy a hó; ez csak olyan hajnali időzavar, majd oszlik. Már amennyire, hiszen az előbb még tüzetesen szemléltem ötesztendős jobb-térdemet, ott az a féltenyérnyi, bíborszínű var, a gyógyuló kékség, valamint a sárga jód-szín halványuló partvonala. Ezek az össze-vissza zúzott gyerektérdek, felfedezések domború térképei.

 

A lift. Ne felejtsd el a liftet. A bérház udvarán a később épített lift, ahogy függőleges üvegfolyosójában föl-le, föl-le. Hogy fénylett! Átlátszó volt? lila? azt akarom mondani, hogy üveg-színű, derengő. Röntgennel átvilágított torkon – föl-le – fényes falat, falatnyi dallam; egy meg-megzökkenő, derengő zúgás ég és föld között.

 

Mikor leszálltam a tevéről és adtam neki egy darab lepényt, hogy kapta el roppant lapátfogaival. Milyen nagy-csúnya fej ilyen közelről, de van-e szebb, mondd, a tevekanca hosszúpillás szeménél? Azt láttam én, tudod, amikor elvesztettem bronzpajzsomat ama csatában; a régen elhagyott, egyiptomi homokot láttam, a homok-égen azt a hosszúpillás szemet, az hullámzott fölöttem föl-le, állatarcokból végtelen tekintet. Azért vesztettem el különben a pajzsot, mert a fogószíja elszakadt. Elvesztettük sokan. Korhad a marhabőr, elfárad, bereped, megrántod és patt! Amikor a hintóm függesztőszíja elszakadt, amikor a korcsolyacipőm szíja elszakadt, amikor az ejtőernyőm zsinórja elszakadt.

 

Göndör barna hajam levágták, hosszú szőke hajamban nefelejcs, halványvörös hajam közepében a barát-pilis, rajta az a kis sipka, tonzurámon a kis kerek sipka, emlékszel? Az a kis… igen. Aztán gyapjas fekete hajam a nullásgéppel, ésatöbbi. Mennyi mindenem: hajam, térdem, halinám, tógám, selyemszoknyám, gipszkötésem.

 

Nem, nem. A jelenlét nem sziget. Legalábbis szigetsor. Hosszú sorban vonulok én, szigetsor – felülről nézd –, vonulnak lent, az óriási kékben, a Föld ismétlődő emlékei.

 

 

 

Falevél-szárak*

Fölemeltem a gesztenyefa-levelet, ahova lehullt, a járdaszélről, és akkor – gyorsan – mégegyszer lehullt. A hét levélujj alig hallható, kis roppanással hirtelen hátracsuklott és hétfelé szállt, vagy talán egyfelé, mindenesetre el. Pedig eléggé ünnepélyesen hajoltam érte, ahogy kijár a hullt levélnek, valamely megtiszteltetés szorongásával is: érinteni az eddig érinthetetlent. Érinteni a fentről érkezőt, fogni, nézni vinni, megúsztatni utoljára a szélben.

 

És most lehullt másodszor is, milyen fura kis roppanással. Más nem maradt: a szára. A levélszár üres pálcikasága. Egy puszta nyél, a megfosztottság maga. Még az avar arany tragédiája sem az övé; ki veszi észre benne? Egy ócska ceruza, melynek hegyéről letörtek a szavak, hulladékdrót, mely nem közvetít áramot tovább.

 

Ki veszi észre a fák tervrajzait? Amelyek rögtön testbeöltözötten mutatkoznak a lomb mögött, pálcikák, nyelek, inak szövevényét, precíziós percegését, amint milliméterre számítottan emelik, helyezik a levelet – meddig emelik? Pontosan a fényig. Mindegyiket saját helyéig, e mértani helyig, melyet betölt. Kit érint ez az átmenet az ág és a levél közt, kit érdekel a segédvonalak hálózata? A lombkoronák pátoszában elbújt szabatosság, mely hossz, szög és irány?

 

A fatörzs persze más, az már bizony elhanyagolhatatlan. Az már a növényszárak felsőfoka, vázizmok maradandósága. Pikkelyes pillér, emelve azt a szárnyas csattogását, azt a monumentális özvegységét télen át.

 

Azt nem mondanám, hogy a semmik mellőzhetők. A jelentéktelenek. Vadszőlő, ampelopszisz útja a régi ház falán (a régi ház, a régi kert), kacsok, indák kapaszkodása, piciny állatkezük tapogatózásai, cérnaszálnyi ujjuk begyén a tapadókoronggal, körmöcskék, gyíklábak kanyargó, zöld ösvénye erre-arra, fel-fel, míg létrehozzák a térkitöltés mesterműveit.

 

Nem vitás: meg-megmártjuk arcunkat néhány nevesebb virágfej ünnepi tüzében, így melegítve távolságainkat, dekát a tartók, tudod. A gyertyalángok alatt a gyertyatartók, kocsányok, növény-serpenyők, a tüskés-ágas kandeláberek. No és a mécsesek, a szükség-mécsek, cipőkrémdobozok városok ostromakor, valamint a hivatásosak, a kis mécses-hajók, amelyeken úgy úszik az évtizedes láng, mint Szent Elmó tüze karavellák árbocán. Nézd csak a berkenyefát, milyen szakszerűen van szétgöngyölítve, árbocokkal, ág-villákkal, ezer élő zsineggel úgy szélnek-kötözve, hogy már repül, vitorlacsúcsain kis piros tüzeivel, már álltában repül a föld körül.

 

A nyél, a kacs, a kar, a tartó. A szinte-láthatatlanok. Gyökerekkel oly rokon kusza rendjeiket gyökér-dicsérő áhítat nem súrolja; létük: egy csukló-izület alázata imádkozó tenyerek alatt, egy gondolat nyaka. Hogy képesek, mondd, amire képesek? Hogy képesek odáig, azt a súlyt, a gravitáció adott terében?

 

Úgy nyúlnak fel, mint aki elszakad, mint aki felfelé zuhan, mint egy másik régió fokai valószínűtlenül elvékonyulva. De szállnak mégis, nem csillapíthatóan, kanyarognak, cselekvő szerkezet, egy teljes bolygó súlyával szembeszegülve, hogy szétnyithassák odafent az ellenállás kupoláit.

 

Csakhát – el ne felejtsd – nem pusztán vázak ők, de vezetékek. Kellő oldatok vivőkábelei, a kellő keresztmetszetekkel. A fatörzs, igen, ez az elfödött szökőkút, hogy szökteti, milyen magasra sóit, itatva édes vizeivel levelet, termést, miegyebet, akár egy sokoldalú madárrajt, amely libegve szürcsölget belőle. Szürcsöl, mocorog – mennyit beszél. Aztán lassacskán elnyugszik a raj, megülnek körben szökőkútjuk tálain, aztán csak ülnek a pára-gomolyban hangtalan, a lét ködös lélegzetében.

 

 

 

Egy távíróoszlopra

Amint kidőlnek, mint a fák. Pedig már
egyszer kidőltek mint valódi fák.
Egy vízmosás szélén megérni
a második halált.
Ismertem őt, az egyszer visszajövőt,
arcommal és fülemmel azt, ki nem volt,
én átkaroltam ezt a másvilágot
mint egy állat, olyan meleg volt.
Zúgott az oszlop nyári nap,
nem szűnő tetteitől rezegve,
önnön mennyében így repült
átizzadó fenyőfateste.
Hogy rég. Hogy élt. Ez már csak görcs a fában,
egy sebhely puszta utalása.
És most kidőlt. Bár egyszer már kidőlt.
Egy túlvilág halála.

 

 

 

Ugyanaz

A sürgönyoszlopok, a volt fenyők.
Fenyőfa-üdvözültek ők
egy korhadásos másvilágon.

 

 

 

 

I.

Ez a zuhogó némaság
nem is tudom hogy hallom-e
ez a homályos hófehér
nem is tudom hogy látom-e
Csak a fenyő csak a tető
a körvonal amelyre hull
amint a dolgok szélein
megáll és megvilágosul
 

II.

Amint a dolgok ormain
a körvonal amelyre dűl
amint egy keskeny átmenetben
leszáll leszáll megtestesül
 

III.

Mint ami régen készülődött
mint ami régen várakozva
úgy hull, mint ami végleges
az olvadékony évszakokra

 

 

 

Víz és kenyér

Babits Mihálynak

 
Reggel, ébredéskor,
Reggel, ébredéskor, hét hangon kérdezem:
ki evett a tányérkámból? – kérdezem,
ki ivott a poharamból,
asztalomhoz ki ült le – kérdezem.
A Hófehér, bizony a Hófehér,
aki piros vérsejteket kivánna még,
s följár – agyagedényből
múmia-búzát enni még,
egy lány talán, nálam hétszerte magasabb,
egy átlátszó katona, terepszín köpenye
hóval borítva, véghetetlen
sor, milliók, Te is –
én boldogan, én boldogan adom kis étkemet,
egyél, igyál, te Több, te óriás-
birodalom küldötte, melyhez képest
e sáv-lét festett zebracsík,
vedd a karom, vedd lábam járni,
vedd a szemem, mely még fatörzsre,
néhány mohos napfoltra lát –
és élsz és élsz és éltek, nincs különbség.
S ha van köztünk, már eltéveszthető.
Ki ad kinek? Mit ad? Homályos arcom
hét arcom Rád emelem, ki milliók
helyett arc vagy előttem, szenvedő arc,
ki védelmedre késztetsz, készületlent,
okozatot késztetsz, ok, indokolásra,
hitetve: rászorulsz. Ez az.
Ez az. Igen, igen.
Egy szenvedő égbolttá szélesülsz,
egy sérült légkörré fölöttem,
amely felé
még fölemelhetem két tenyerem
tálkájában a vizet, kenyeret.

 

 

 

Futóeső

Rónay Györgynek

 
Semmi dráma. Csak hőemelkedés.
Az ablakon kinézni, háztetők.
Ami fenyegető, balkonrácsok közé
kalitkázva, lent a mindennapi utcakép
beinjekciózott mozdulat-sora.
Semmi, semmi. Hisz nincs rá semmi ok.
Fordítsd másra figyelmedet.
Például a futóesőre.
Figyelj, ahogy tanultad tőle,
például a futóesőre,
amint ázik odaát a háztető,
fényes-szürke, mosdott féldrágakő,
melyből élénk rózsaszínben virít ki
néhány új pótcserép – ónixban
fel-feltűnő, pirosló pontok.
A fénylő pontokra figyelj,
ott feljebb, az ég-darabokra,
a kibukkanó szakadozottra,
fényfoltokkal esteledőre,
nézz, nézz, ahogy tanultad tőle.
Észrevétlen arcmozdulattal,
oda se nézve, szemhéjaid
vízszintes zárójelében,
ahogy tanultad tőle régen,
a részleges fényesedőre,
a jelre és a jelölőre,
a háztetőre, égtetőre
nézz fel, ahogy tanultad tőle.

 

 

 

Amerikai állomás

A Grand Canyonban
Én nem tudom miért, mindig az állomások.
A régi szétbomlók, a készülők.
Mindig az állomások. Itt is.
Ebben az újvilágban, ebben a képtelen
magasban, ahol mintha Kalevala-erdő
húzódna, vagy inkább erdőhatár,
innen a ritkás szálfák, ott már lapuló bokrok,
s ha fák, csapott-fejű, görcsös borókafák.
Alkony. Hófoltok. Rézvörös nap
odaát még, s az óriás, rézvörös szakadék,
amint végső, elvegyült rézporukkal
beszórják még a levegőt. De itt homály.
Az elhagyott állomás. Sötét fabódé,
pionír-ház a prérin, novemberi
fagyos fű a keskeny sinek közt (hányszor láttam ezt),
a sinek végén rozsdás vasbakok.
Megszűnt hegyivásút végállomása.
Csontig fázom. De nem mozdulok.
Az előbb még egy korcs borókafába
kapaszkodva álltam a szakadék
rézvörösének legszélén, belebámulva a nem-volt
és soha-többé-nem-lesz képtelenbe,
a süllyedő Három Hajó, a Hindu Templom
kőtömbjeit félősen üdvözölve,
melyek ez egyszer éppen akkorák
voltak, mint a geológiai gondolatok.
Rájuk ismertem, nem vitás.
De itt, ez az állomás, ez névre szóló.
Ez nem kell senkinek. Ezt átveszem.
Fölemelem, magamhoz ölelem
sötét csomagját, amelyet
sosem fogok felbontani.

 

 

 

Szikvója-erdő

A fenyőerdő plátói ideája.
Fenyőerdő, amely tízszer nagyobb.
Nem tudhatóan messze, fönn az ágak,
csak onnan tudhatóan, hogy sötét.
A hűvös, óriási törzsek
melegen vöröslő kérge-rostja
valamely emlős állatot gyaníttat,
vagy emlős istent, kit érinteni
tenyered megváltása volna, de
nem érsz följebb a kiálló gyökérnél.
Így szédelegsz csak párás birodalmuk
barnaüveg-szinű orvosság-illatában,
és ha egy nyíladékon mégis betűz a nap,
olyan tekintet az, amelynek fényes útja
csak itt, nem-ismert oldatban világít.

 

 

 

Lement a nap

Lement a nap. De nem. Még látható.
Csak  voltaképpen  ment le, még az égbolt
tenyéröblében tartja ezt a másik,
megtévesztésig hasonló napot,
akár egy homokóra felső
üvegcsészéjét, melyből már kipergett
a voltaképpeni.
És lent a lámpák csattogásai
a drótkötélen imbolyogva,
a huzalok e természeti hangja,
mit nem vezérel más, csupán a szél.
Ezek már más beszédek,
ezek az önmaguk mögé
lecsúszó helyettesitések,
a vissza-vissza integettetések,
ezekkel már sietni kell.

 

 

 

Három történet

(1946, 1949, 1966)

 

 

 

 

Elégia egy fogolyról

Barátnőm emlékére

 
A régi kert nem volt kalandos.
Ápolt füvén a szín kihűlt,
az út: az út, a fa: a lombos,
nemen kivül, koron kivül.
S a síma út ívén szünetlen
két nyílvessző feszítve: ketten.
Riadt egyensúly. Rezge testek,
mik őrzik még a friss tudást,
a semmiből nemrég születtek,
az út, a lomb, az ifjuság.
S a kezdeten tapintva véget:
kész sejtbe folyt a langyos élet.
A szín kihűlt. De élt a forma,
kerek szagok, kerek szobák,
gömbölyü hang – gömbölyü torna
utánakúszni hajlatát.
S a tárgyak-adta görbületben
a sejt falát nyomonkövettem.
Én: pillanat, ki táncba rázza,
s mozgásban éri csontjait –
benned kemény agyadba vágta
merev csodáit már a hit.
Te írtad? vagy igazi kréta?
Valóban állsz, dermedt planéta?
Távoli rend szegzett magosra?
Mérték vagy-e, vagy önmagad?
Idegen isten csipkebokra,
vagy önnönfényü, könnyü nap?
Mindegy. Agyaddal vont a mélybe
a rend riasztó szenvedélye.
Mindegy: amint egyszer karomra
símult az ujjad, nemtelen,
mégis vele a nyári pompa,
és símult tán a szerelem –
s a júniusi hársfasorban
az illat lágy hajunkra csorrant.
S szemünkbe ringva, oldozódva,
a táj oly édes habja lejt,
hogy könnyként buggyan vissza fodra,
mint mohó szájon lanyha tej:
rend, elme, délutáni pázsit,
kibomló holland rózsafáink.
Nem olvadtunk a kertbe mégsem.
Maradtunk növekvő, kemény
magzat az édes anyaméhben,
növelt a fű, formált a fény,
mig egy nap a kavicsra dűlve
testünket a világba szülte.
Te kúsztál akkor is előre,
én hátul fogtam sarkadat,
kinyújtott kéz csapott a főre
(te voltál fejjel magasabb),
belédmarkoltak, felmutattak:
s nem kellettél a földi napnak.
– Nem igaz, hogy bent nő az emlék.
Mint csontos égbolt, kint borul,
s mint koponyákhoz sűrü elmék,
a vágyam égig domborul.
De hozzá nem forr: lenge ék a
lélek utolsó buboréka.
Búvárharang? Egy réteg élet
a tested és a vágy között?
Homorú holtodig nem érek?
Az emlék létig töltözött?
Mértékedre hiába vágyom,
csak hordom, hordom bő magányom?
– Elindultunk, Pannával, akkor,
hogy megkeressük nyomodat.
Mily kecsesek a honti halmok!
Mily arányosan ring a nap
a szalmakunyhók sárga rostján!
– Megtaláltunk, Mária-Nosztrán.
Várudvar, ajtó. Két apáca
állt meg három hátunk mögött:
egy lány tartott velünk a várba,
ki tolvaj anyját látni jött.
Ő kérdezett, szemünk kisérte.
Egy óra még. – Menjünk misére.
A templom csupa hímzett zászló
pünkösdvasárnap ünnepén.
Színesüvegből, citerázó
Cecilián át hull a fény,
s a boldogságos vállra szórva
a sok, kövér pünkösdi-rózsa.
– Ti őseim, kik porladoztok,
te égbolt, aki eleven,
te Kálvin-szabta fejfaoszlop,
ti csillagok a hegyeken,
miket az ég úgy föd be nappal,
mint ősömet a föld iszappal,
ti titkon élők, rejtve holtak,
ti lényem szélső pántjai,
ti annyi űrön átkaroltak:
pattanjatok szét izzani
a tűz kettős nyelvén sikoltón!
Pünkösdi láng! Most nyisd a torkom!
De nem kiáltok. Láng se lobban,
a kőpadlón csak füstölög,
a fojtó rózsagomolyokban,
az ingó oszlopok között,
csak állok, fulladt, néma szájul –
elébem egy katona ájul.
A rács sűrű. Kéz nem fonódhat,
hálóként szőve át a drót.
Nyílt tenyérrel estünk a drótnak,
mint kétfelől imádkozók.
S hangunkat oldalról vigyázta,
mint görbe gyertya: két apáca.
– Ne szenvedj. Megfeszült izommal
emeld a széles szenvedést,
ital helyett kortyold a szomjat,
hiánnyal tömd a gyenge rést,
riadj fel éjjel, hogy lerázza
hamvát az öntudat parázsa,
döngesd magad körül a katlant,
élni szorítsd a fulladót,
ne mondd soha a mondhatatlant,
mondd a nehezen mondhatót,
vakít az éj, tekints előre –
erőd a semmi. Kapj erőre!
– Lefelé lassan lejt a dombhát,
és déltől lankadó ivén,
sarkunk alatt tapintva csontját,
lassan léptünk, Panna, meg én.
S lent, mint lehellet-fogta szablya,
párásan villogott a Zagyva.
Egy parthajlásban retket ettünk,
tehénnyomok s a víz között.
Meghíztál. Zavartan nevettünk,
s mert a nap égetőn sütött,
ahogy a kamaszlányok szokták,
térdünkig felgyűrtük a szoknyát.
– Téged aztán nyugatra vittek. –
Ruganyos tested, szép agyad,
zöldes félholdja szemeidnek,
kezed valami könyv alatt,
s a tüdővész, a jég, a kamra –
igazságom! Ne hagyj magamra!

 

 

 

Mihályfalvi kaland*

1948–1949
Részlet egy elbeszélő költeményből
 

1

A Mura és a Dráva sík ölében,
ahol a szem templomtornyot se lát,
és hegynek nézi nyúlánk vágya-képpen
az országutat, s egy-egy ló farát,
hol mégis ágról-ágra fodrosodva
havas hidegen csíp a Dráva sodra,
ott lapul meg a muraközi láp.
Katlan-vidék! Emelkedj most magasra,
sötétzöld tollán szálljon fel a rét,
s a napraforgók óriási csokra
a nap helyett ragyogja rőt színét,
emelje élő arcát, ami kép volt,
s a kövér lovak háta, mint az égbolt,
kerettelen domborodjék föléd.
*
Kerettelen – mint az a korareggel
mely délelőttbe nem futott tovább,
míg a földet láthatatlan zsineggel
libegtették a léggömb-almafák,
s végigmentünk a mihályfalvi réten,
első nap – a fény győzött a sötéten,
bár még a nap a földtől el se vált –,
első nap: a föld az űr tenyerében
még lebegett csak, mint szájon a szó,
az égitestek lábhegye a fészken
de szárnyuk széle nyíló-villanó,
még állt a föld: az űr vibrált alatta;
még állt a perc: a hajnal ujja tartja;
s rezgett, rezgett a gyönge télutó.
Alig-tavasz, de itt már bő a pitypang,
a gyümölcsfákon virágzik a dél,
délibb a fű, a színe szinte buggyan,
és kékesen csorog szemünk elé,
buggyan a szín, s a szerelem kiszökken,
mint sarjuhajtás, lépteink mögött leng,
s lábunk elé fut: folyondár-levél.
Botladozunk. Te katona-bakancsban,
de hajadon már vígan jár a fény,
s tulipiros vargabogár-hadakkal
vívunk csatát egy kő napos felén –
langyos a fű. S a kotlós-fűzfa árnyán
a csirkegombák pelyhesen csodálják,
hogy így szeretjük egymást, te meg én.
Az volt aztán a szerelem, Balázs!
A bodzabokor kihajlott az útra,
tenyerén tartva tömör illatát,
s az vidék minden bokra, ránca, bugyra,
mint egy szál levendulától a láda,
illatozott – az iskola – a Dráva,
s szagos lett az egész kerek falucska.
Egy falat felhő úszott át az égen,
hajunk a fűben lassan szétterült,
mint délelőtti álom a vidéken;
a bodzaillat is megállt, megült,
akár a langyos bodzatea alja –
s jó mellkasunk a langyos földre hajtva
hallgattuk, lassan hogy dobog a föld.
 

2

Susánszky hadnagy szép kövér,
eszik, iszik, szeret,
ablakon át vezényeli,
hogy: rajta emberek!
Ott csuklózik a fél szakasz
a körlet udvarán,
fehér lavorból tereget
a tanitó-leány,
füstpatakokat csörgedez,
szivárog a palánk,
a konyha (dél van) ott zubog,
s friss gallyat ér a láng.
Eső után sűrűbb a kék –
a tetőn fennakad,
s az udvart végig fröcsköli,
úgy lubickol a nap.
Nem sokáig tart a munka öregje.
A hadnagy ágyra huppan és emészt,
a katona, ebédhez heveredve
kopogtatja a csajka fenekét,
a nap megáll, fordulni készülődik,
a lány kitárt ablakban fésülődik,
igazitgatva a tükörnyi részt.
Micsoda hosszú nyári délutánok!
A kapuban pipázva áll az őr,
bent nyújtóznak a lapos szalmazsákok,
s a palatáblán sorban tündököl
(egy magazinból bicskával kivágva)
ábécé helyett néhány lenge dáma –
a szék, repesve, félkönyökre dől.
A tanítólány ablakába ült,
lógázó lába, mint az óra jár,
hadapród-őrmesterré délcegült
szomszéd-falusi tanitóra vár.
Ponyvát olvas. S megcsillan olvadékony
aranyló fénnyel, nyugtalanul vékony
naptól-meleg nyakán egy szőke szál.
A kocsmában kis, nappali ivászat.
„No, dobd ki.” – „Nyert.” – Ötven fillér a tét.
„Kibelezem a bírót, mert pofázott,
mind partizán ez.” – „Loptál, tán azért.”
„Kibelezem…” – „Részeg vagy.” – „Én? Ki részeg?”
„Nyughass, Balog. Ha nem…” – egymásra néznek.
Az orosz már a Kárpátokig ért.
Elcsöndesül a kocsma. Hallani,
egy muslica hogy vergődik a borban.
A zöld tükörbe ferdén hull a nap,
megsiklik és vakítón visszatorpan,
a poharakon sorba-tántorog,
a dohányfüstben kéken megforog,
lefolyik, s lassan örvénylik a porban.
Kint megdobban a hazatérő ménes,
nagy sörénnyel, kivág egy vad csikó,
szügyig porban viháncol, és a széles,
nagy tomporán ezer izomcsomó
vibrál, cikáz. A hulló alkonyatban
a szőke gazda várja mozdulatlan,
arca barna. Homloka, mint a hó.
Egy pár csizma, s egy pár cipő csoszog
a küszöbön, mint aki sárba hágott,
két hát emeli az alkonyatot,
jóestét. Zvónár és Jambrovics állt ott.
Egy billiárd-golyó a fába csattan,
bortól vegyes, sürü katona-szag van.
– Egymást se látjuk. Gyújtsatok világot.
Horvát-szóra kivilágol a lámpa,
petróleum-etette lassú fény,
kis fészkében félénken ül a lángja,
majd megnyugszik, s a katonák szemén
csepp, sárga képét sorjában kikelti,
gyöngécske szárnyán ott tanul libegni –
a nap leszállt. Rőt felhő a helyén.
 

3

Micsoda roppant júliusi égbolt!
Csillagaitól úgy rezeg az éj,
hogy, mint a sűrű harmat szinte szétfoly
a sok fénycsepp – s egymáshoz mégsem ér,
csak tovább vibrál, lebben és rezeg,
az éggel együtt lassan lélegez
és meg-meg lüktet néha, mint a vér.
Jó ülni így. A mérföldkő fehérlik,
az út dereng, órád foszfora jár;
bozontos fűz a lankás lenti égig
emeli hátát. Ott van a határ.
A kukorica roppant nagyra nő itt,
suhogtatja friss, kemény keszkenőit
hátunk mögött. Tán ott valaki jár?
Senki. Tücskök vékony Morse-jelekkel
bevonalazzák végig a mezőt.
Másnak jeleznek. Hogy értse az ember?
Ülünk. Várjuk az elkövetkezőt.
Felkél a hold. Narancs-szárnyát kibontja.
Az irtás moccan, emlékszik a lombra:
a fűzfa-csonkok minden árnya zöld.
Messziről végre megdobban a járőr.
Szétválogatjuk árnyékuk szerint.
Egy golyószóró. Ez Somogyi Pálé.
Barátságos szemével ránktekint:
– Szakaszvezető úr, már megint egyszer
fegyvertelen ellenőrzi a fegyvert,
pedig… – a cserjés hirtelen meging.
Szél jár. Szél jár? Hiába van kiirtva
a Dráváig le minden parti fa –
(a pisztolytáskában is csak papír van)
– Somogyi bácsi! Milyen éjszaka!
(ha tudná! ) S mi itt állunk katonásan!
(Lapos a rét, de bizony csak hiába,
s hiába négyes járőr katona!)
A lápi kosbor illatát sodorja,
s térden felül már buktat a folyó,
cirmos virág, holdfényben-ingó kobra
fekete rajza cirmos szemgolyó –
hogy kerültetek dupla idegenbe
Danila, Ursz és Alexi Terente,
három román – ti mindig hallgatók?
A négy szelíd (mert ők négyen barátok)
megindul – mi is lépjük az utat.
Indázó szöllő; holdfény és farácsok
házunk előtt, s csepp meggyfa bólogat.
A vashálón – nem fogja kézigránát,
de engedi a csillagot, s a párát –
behull az éjből egy kockás darab.
A fűzfaágy, szalmával tömött bárka,
(Danila fonta) csendesen zizeg,
napraforgó az asztalon, pohárban,
hat könyv, lavor, és fülledő meleg.
Katonaszagú zubbonyod ledobtad.
Ne gyujts világot. Nézd inkább a holdat.
Érembe-metszi fiatal fejed.
S az ezüst-érem felirata: ifjú,
a Dráva mellett, negyvennégy nyarán.
Háromhónapos házas. Vékonyarcú.
Borbély keze rég nem járt a haján.
S a fiatalság olyan gyönge rajta,
mint gyönge száron ritka rózsa-fajta –
katona. Méláz. Tájon, szón, hazán.
(Csodálkozol: ilyen kis pillanat,
e régi pénzt, ha kiásod a földből,
hogy megmaradt, ezernyi év alatt,
miközben már az iszonyat csörömpölt.
Kár volna mégis meg nem fényesítni:
nekünk, hiába, mégis ez jutott ki
az ifjúságból és a szerelemből.)
Szobánkban lassan vándorol a hold,
az asztal mögé lép-lép hosszú lába,
a halk beszéd, halk lélekzésbe folyt,
emelkedik és lappad zummogása.
Fel-felriadunk. Itt vagy? Itt vagyok.
Kint ragyognak a roppant csillagok,
s csak fülelünk a csöndes éjszakába.
 

4

Mintha víz alól, fulladozva, halkan,
az éjszakában vékony zene jár.
Sűrű sötétben tekereg a dallam,
hosszú fonálon, mint a békanyál.
Közébe-cuppog, elmaradva néha,
mint mély iszapba holmi apa-béka,
a nagybőgő, s a citera kiszáll.
Kocsmában ül a környék hadinépe.
Az asztalon már tócsát vet a bor.
Karból-karba, citeraszóra lépve,
az egy-szál asszony imbolyog, botol.
Fehér Gyuláné. Szűk ruhája reppen,
de összefogja, annál feszesebben,
s bő húsa buggyan, mint a tej, ha forr.
– Eredj haza –, így szól Fehér Gyula.
– Sose megyünk! – rikkant reá Balog.
Babos csak néz, és zsebébe nyul a
villamosbérletért; remeg, vihog,
s verejték szántja apró, barna képét,
úgy mutatja szép fénykép-feleségét –
csak nevetik. Feláll, eloldalog.
Mindenki tudja: sírni megy Babos,
motyorékol: virágom, életem…
s egy alvó ló nyakára hajtja most
kerek fejét, keze a bérleten,
– mert kalauz volt Babos hajdanában,
s a közlekedés trágyás otthonában,
esettfejű, síró szakértelem.
Az ivóban már minden fül vereslik,
Fehér Gyula motyog a pad alatt.
Büntetlenül inni reggeltől estig
mégsem lehet. A döngölt fal ragad,
valaki rákent bort, vagy verítéket.
Csúszik a padló. Síkosak a léptek.
Úsznak a füstben, nagy, nehéz halak.
Egy darab tenger imbolyog az éjben,
sárga fény dereng üvegablakán,
s az öntudatlan, vízalatti létben
beszédesen tátogat a magány –
ajtónyiláskor kiömlik a kertbe,
ott tántorog locsogva, énekelve,
s hány, bugyborékol a lugas falán.
Nem látjátok ti, mi készül a csöndben?
Isztok, dögöltök, mint az állatok!
Az istállóban nemcsak Babos görnyed,
valaki jár, a jászol nyikorog.
– Ki az? – Én, Ursz. – Járőrből? Mért nem alszol?
Egy patkó villan, a küszöbbe karcolt.
– Hová viszed a lovat? – Itatok.
– Most? – csodálkozik utánuk Babos,
s lassan kiballag az ajtó elé.
A kút körül, hol mindig iszamos,
a fehérlábú Rigó félrelép.
Ursz hajlong, – s lám, a színig tölt vederbe,
most látja csak, a holdat is kimerte –
kiloccsantja, akár a tej fölét.
– Hé! Hová mész? – A hadnagy úr parancsa. –
S eldobrokolnak a kiskapun át.
Még hallani, az útról dong a hangja,
még sejteni a csöndes katonát.
S akár a hold, félig a lomb között,
már eltünőben visszatükrözött:
feldobognak az árok-hídon át.
Csend lett aztán. A falu hallgatott.
A nádtetőkön kiütött mohának
minden kis szálát megolvashatod,
ha így, a hold már megüli a fákat;
ezüstös még, de óriás, hasas,
az út meredten fénylik, mint a vas,
s mint kövületek villognak a házak.
Egy-egy falon kivésődnek a lombok
éles árnyai, mint az ujjnyomok.
A szél megállt. Egy nesz mégis kibomlott,
valami sóhaj, rezgő, vontatott,
hatszáz lehellet tán a csepp szobákban,
vagy idekint a por neszez magában –
az első kakas halkan felkotyog.
Nagy kacagás puffan tompán a kertbe,
és rácsattan a zúgó muzsika,
Babos fülel. Valaki énekel benn.
Vékonyan cifrázza a citera.
– No, Pista, rajta! – újra felvihognak.
Gyors csattanás. Egy poharat ledobtak.
És kicsordul a dallam folyama:
 
Molnár Sára felment az erkélyre,
kilátszott a selyeminge széle,
csincsalavér, csincsalavére,
selyeminge széle.
Babos belép: – Ursz elvitt két lovat.
– Hallgass Babos, most Lucska énekel.
– De mért épp most? – Mi történt? – Két lovat…
– Fogjátok be… – Lucska megáll, vedel,
és tántorogva kidalolja végig,
hogy mért ült ő tizenkét hosszú évig,
mert róla szól, mert ő… – Ursz vitte el?
 
Lucska Pista gyere be a házba.
Nem mehetek, mert az urad látja.
Ha az uram többé sose lesne,
eljárhatnál hozzám minden este,
csincsalavér…
– Kérdeztem tőle: hová mentek éjjel?
– A kocsiszínben kapott szekeret.
– Ursz megszökött. – Két lóval és szekérrel?!
Ugyan! – Partizán? – Hová mehetett?
Szemben usztasák, s tudja jól akárki,
a Dráván túl nehéz azt eltalálni… –
– Az öreg Molnár engem szeretett.
 
Lucska fiam, maradj itt a házba,
rosszat forral feleségem Sára.
Nem maradok, Molnár bácsi, hallja,
szakadjon le a selyeminge alja,
csincsalavér, csincsalavére…
– És aztán mégis? – Mégis. – Fejbeverted?
– Fejbe. – Elástad? – El, de kiderült.
Pestújhelyen nem lehetett a kertbe,
és így aztán a pincébe került.
Csincsalavér, csincsalavére… – Lucska!
Hol a hadnagy? Csicskása vagy! – Ki tudja?
(Lucska legyint:) – A hadnagy elrepült.
*
Még nappal is csalóka víz a Dráva.
Hiába nézed, az még nem a part.
Sok ágát egyre fonja, szétzilálja,
a bokrosokba mocsarat takart,
szunyog lepi, zörgő-szakállu sás,
bársony gyékény, egy fűz, egy bukkanás:
s újra előtted, új sodorba hajt.
S amikor a hold beleér a vízbe,
megmártogatva fáradt oldalát:
apró ködök gurigáznak vesződve,
meg-megszúródva a nádtorzson át.
A nyárfalombok zörögnek, rezegnek
a félig-éber, moccanó szelekben,
s locsog a víz, roppan a fűzfagát.
Fátylas a fény, a hab is csupa pára,
tükreit a szél belehellte már,
a hold félfeje, ködbe-bugyolálva,
egy messze homokzátonyon megáll,
majd elcsúszik mögötte, mint a párnán,
csak üstökéből marad ott egy pár szál
vékony-nyaláb, violaszín sugár.
Elsötétül a táj. Most, ott a gátnál,
a vízbe toccsan egy ponyvás-szekér,
hőkől a két ló, szügyig csap az ár már,
megfarolnak, a fejük összeér.
– Siessünk Ursz. Megvirrad nemsokára.
A hadnagy a ponyva szélét cibálja:
bomlik a bog, s a szállítmány kövér.
Meg-meglebben a terepszínü vászon,
a víz suhog a szekér oldalán,
akár a súlyos búza aratáskor –
púposodik a rejtett rakomány,
meghimbálózik, széjjelhömpölyög,
s a döccenőknél halkan felröfög –
mert tíz malac zötyög bent szaporán.
A túlsó parton megmoccan egy fűzfa.
Ott a csempész. Ugy tetszik: integet.
– Aztán hallgass, Ursz. – Hallgat. Ahogy szokta.
– A benzint most. – (Kincstári.) – Ide tedd.
Anélkül is megy majd a rossz tragacs.
A tartály kottyan, mint egy nagy kulacs,
s a disznók újra felnyüszítenek.
Kikel a szél. Meghullámzik a tájék,
szürkéből kékbe, mint az óceán,
észrevétlenül színesül az árnyék,
tejes fény cseppen a mező haján –
s mert senki más: a keresztúton állva,
kis bódéjában csöndesen vigyázza
a pitymalló határt Szent Flórián.

 

 

 

Ház a hegyoldalon

A vezető

Ez a színhely. Hegyoldalban a ház.
Fent bazalt sziklatető.
De lejjebb, itt a ház előtt
szőlők szaladnak végeláthatatlan
a tóra le, hullámló vonulatban,
mint glóriás juh-nyájak, szembe-napban –
a szüretnek már vége van,
de a levél az alkonyatban
áttetsző s fényes, mint a füst-arany.
A gyümölcsfa is mind szedetten.
A lomb hegyéről olykor egy szem –

A látogató

Itt egy szem töppedt szilva az uton.
Olyan az íze, mint – nem is tudom –
édes.

A vezető

 
Édes?

A látogató

 
Édes. Nagyon.

A vezető

A ház belül egyetlen nagy szoba.
Sötét. Vigyázzon. Nem járt itt soha?
Persze, nem. Mintha benyúlna a hegybe.
Keskeny parasztágy. És kemence.
Hajópadló. S rozsdás, barlangi nap:
egy rézüst lóg a gerenda alatt.
És semmi más.
Üres a ház.
Erdész lakta, aztán az öregasszony,
aki a hegyre járt,
és mondják, egyszer sast talált,
mondják, tört volt a szárnya, lába,
egy este sast talált,
fölvette s indult le a meredeknek,
és amint vitte egyre nehezebb lett,
de ő emelte és cepelte,
karjára és hátára vette,
hogy imbolygott a vézna hát,
mintha vinné a roppant éjszakát,
majd húzta már konokul – gyönge, vén,
s hogy átemelte itt a küszöbén,
akkor látta: angyalt hozott.
Olyan volt, mint az angyalok.
Pokrócra tette, nem fért el az ágyban.
És ott feküdt az angyal zsákruhában.
Nagy volt, barna, mint egy kaszás.
Vagy egy sebesült katona.
És szenvedett. Szenvedett a szeme,
szőlő szeme a szemhéj-prés alatt,
a lélegzete szenvedett,
a szíve szenvedett, dobogott a ruhája,
és néma hangon szenvedett a szája,
csak csontjait lehetett hallani;
földrengéskor nagy hegyvonúlatok:
föl-le gyűrődtek roppant izmai,
s válla fölött, karja alatt
úgy borzolta sas-színű szárnya-tollát,
mint nagy, vacogó, téli madarak.
Ecetes vízzel arcát megtörölte
az öregasszony s virrasztott fölötte.
És elaludt és felriadt,
és akkor nem volt semmi más,
mint egy ablaknyi pirkadás,
az ecetes-csupor, a lámpa,
és üres, üres volt a ház,
s a gyűrt pokrócon semmi más,
mint tűlevéllel csillogó
fenyőgally, frissen zúzmarás.

A látogató

Most is fenyőgally a sarokban.

A vezető

Előfordul. Bizonyos konstellációban.
A kamra, tudja. És a pince benn.
Dehogy tudja, hisz nem járt itt sosem.
Honnan tudná, ha nem járt itt sosem?
Mondják, leért a föld belébe innét
a férfi, aki fölásta a pincét,
és hajnalonként járt a tó alatt.
Feje fölött hallotta a halat
és látta lenn a nádak gyökerét,
mint óriás, sötét csillárokat.
Homlokán lámpás, mint egy szemtükör.
És egyszer nem jött újra föl.
De nem halt meg, csak elveszett.
Mondják, hogy szalamandra lett.
Most narancsszín és fekete.
Hallatszik olykor a nesze.

Egy lány (kint megy az úton és énekel)

 
Szép fényes délben mentem a réten
 
Zsálya virított az árokszélen
 
Az árokszélen szép piros zsálya:
 
Mintha a szája volna

A vezető

A fegyvergyűjtemény. Rozsdás a pisztoly,
de a vadászkés fényes, mint a hal.
S éles.

A látogató

 
Éles?

A vezető

 
Éles. Nagyon.
Mint egy jól-rajzolt körvonal.

A lány

 
Szép fényes délben mentem a réten
 
Mégis botoltam árokba léptem
 
Fekete küllős fekete nap:
 
Szeme sütött az égen

A vezető

Egy telefon ül itt a sutban.

A látogató

Egy telefon?

A vezető

 
  De meg se mukkan.

A látogató

Egy telefon?

A vezető

 
  Talán ezerkilencszáz –
Nehéz, ősállat-telefon.
És néma, néma. Ül, kotol,
nikkel-hasát lepi a por –

A látogató

Egy telefon?

A vezető

 
  Akkor se szólt?

A látogató

 
Mikor?

A vezető

Erős a zápor itt nyaranta.
A gömb-villám lefut a partra,
a vízre ugrik, el nem ázik,
mint a kálium, karikázik,
a nád perzselten imbolyog –

A látogató

Kinyitom az ablakot.

A vezető

Minek? – Tavaly is futni kezdett
a táj, állatok, patakok,
a zápor tőre földbe vágott,
térdig verte az agyagot –

A látogató

Kinyitom az ablakot.

A vezető

Ugye fojtó az ózon félelem?
Ugye a villám-függönyök szaga?
Ugye félő lehetett két alaknak,
akik az erdőn át szaladtak,
az ostorozó gyöngysor-éjszaka?
Ugye ázott hajak és ágbogok –

A látogató

Kinyitom az ablakot –

A vezető

Vakították a vaksötétet –

A látogató

Kinyitom –

A vezető

 
  aztán lecsapott –

A látogató

 

A vezető

válluknál a villám. –
Az ablakot, fiam, ne nézze többé.
Ez is történet, mint a többi.
Mögöttük egy cser lassitott
mozdulattal földre rogyott.
Aztán a ház. A zár laza.
Szédült a lány. Fölkapta és emelte
a fiú és karjára vette,
az ajtón be, s a küszöbön, ezen,
– nézze csak, odavezetem –
ezen emelte át, akár haza.
Sötét. És mintha benyúlna a hegybe.
Itt a parasztágy. – A kemence. –
Érintse meg. – Hideg kemence. –
Hajópadló. – Akkor sáros nyomok.
Az ágyon valaki tükröt hagyott. –
Hajópadló. – S rozsdás – barlangi – nap –

A látogató

Egy rézüst –

A vezető

 
lóg a gerenda alatt. –
És semmi más. –

A látogató

 
  És semmi más.

A vezető

Mert üres –

A látogató

 
  üres volt a ház.

A vezető

Üres volt?

A látogató

 
Üres volt.
– – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – –

A vezető

Te voltál hát.

A látogató

 
Én.

A vezető

 
Te. Ballonkabátban.
Ti ketten. És nálam szólt a telefon.

A látogató

Ázott hajak és ágbogok.

A vezető

Fölvettem. Senki. Hívtam ezt a számot.

A látogató

A villámfüggönyök.

A vezető

Egy számot, ami nincs. A telefon.

A látogató

Egy cser lassított mozdulattal.

A vezető

A vezetékek. Szólt. És senki.

A látogató

 
Nyár volt.
Az égi robbanás
percenként temette be a tájat,
s közben, mint akit kiástak,
az eszméletlen csönd szemünkbe csordult,
s csíkos, fekete vére
közt egy-egy rángó faldarab
kísérteti fehére,
amig megint zihálva
döndült nehéz aritmiája,
hogy csak az üst, a réz dongjon tovább,
mint egy rettentő dobbanás után
az erek néma drótja –
úgy ültünk, mint a végső rémület
egy nagy, fekete szívben meghuzódva.
Aztán lazult. Nyár volt. Az oldott,
áttetsző vízfalak mögött
ott álltak már a régi szobrok.
A ház előtt ott állt a nappal,
ott az aranyosbőrü nappal,
az arcát félig takaró
térdig hulló, napszínü hajjal,
mint egy aranyos lombu fűz,
oly villogó, oly omlatag,
s haja mögül sütött a nap –
S a ház előtt ott állt az éj,
ott állt a szélesvállu éj,
ezüst csillag-sebek a testén,
fekete-húsú Szent Sebestyén,
s körbefutva a köldökénél,
derengő, fémes pánt az éjfél –
Ott állt az éj, ott állt a nap,
s a ház fölött, s a ház alatt,
minthogyha lassu szél suhog,
hullámló, lassu mozdulattal
vonultak át az évszakok –
És aztán semmi, semmi más,
csak lebbenés, csak surrogás,
talán csak egy sebes madárraj,
mit ránkdobott egy óriási ég,
pihék, pihék, szárnyak, pihék,
át-át csapó, tündöklő hófuvással,
és semmi, semmi más –

A vezető

 
Elég.
Hol a lány?

A látogató

 
  –

A vezető

 
    Hol a lány?

A látogató

 
  –

A vezető

A kamráig dőlt be a víz.
A pincéig dőlt be a víz.
Nyitott ajtók és nyitott ablakok.
Az esti vihar. Aztán a tűz.
Aztán az éj.
És aztán jött a roppanás.
Mert akkor éjjel elmozdult a ház.
Nem látni semmit. Friss vakolat.
Egy gömbvillám bejött az ajtón,
és némán körbement.
Nem látni semmit. A mész, a réz, a fa,
viaszosan ragyog az új matéria,
csak a vaskapcsok koponyavarrata
nyikorog éjjel. Nem látni semmit.
Eróziók iszap-csapágyán
torzul lassan a ház belső tere,
torzul ez a tömör üresség,
hol tárgyak állnak, mint az eszmék,
a volt testek lélegzete,
egy lassú zuhanásban állunk,
nem látni semmit, a háznak,
ennek a határolt hiánynak,
melynek kapuin ki-be jártak
a tény, a vágy, a képtelen,
már nincs több léte, mint amennyi
két perc között tud megjelenni
rézsút és névtelen,
e levegő körül, mely olajos
a belepréselt léttől, mint dióbél
vagy agyvelő körül a csonthéj,
ropog a fal, ropog, szakad,
nem látni semmit,
s aminek teste volt, hazátlan
agyaggá dől a roskadásban.

A látogató

Agyaggá.

A vezető

 
  Az őr vagyok.

A látogató

A szétdőlt kőhalmok magánya.

A vezető

Az őr vagyok.

A látogató

 
Mit nézel?
Mit nézel rám? Hát mért nem jöttél késsel,
fejszével dönteni a deszkalapot,
és mért nem álltál ott a küszöbön,
ázott nyersvászoningben és deres
hajadban az esővel,
hát mért nem jöttél? Én vagyok a tetted,
a véletlent mért kellett elkövetned?

A vezető

Fák nőnek itt, nem én ültettem őket.
Én mertem ki az iszapot.

A látogató

Fák nőnek itt, vizes ostorok,
a fák alatt vesszőfutás,
villámfehér szíjcsattanás –

A vezető

Cement.

A látogató

 
Mert jött helyedbe más.
 
Ne félj, mert jött helyedbe más.

A vezető

Betongyűrűk.

A látogató

 
A hegycsuszamlás
zajait ismered?
A mormolást, a suhogást?
Tudod te jól a fekete-sárga férget,
mit földobott a föld,
azután, ahogy kipattant az ajtó,
s olyan magas szél jött be, mint te vagy –
tudod te jól, ahogyan növekedett,
a szoba négy sarkából fújt a szél,
mint négy égtájról, forgó négyfelől
ég-nagyságrendű ventillátorok
s úgy lobogott a legbelső zugolyban,
mint hajóorron, a hajunk –
hajunk, hajóorr, el se fért,
mert voltaképpen el se fért sehol
az, ami volt, csak suhogás,
pikkelyként rendezett tollaival
a moccanatlan barna zsákruhás,
mögöttünk már, mert ott futottunk,
tudod te jól, mert újra ott futottunk
görnyedten kint a fák alatt,
mert itt rejtetted, ne tagadd,
a hüllőt és a madarat.

Az éneklő

(kintről)
A ház előtt a ház előtt
Szembenézve két fa nőtt
Déli ég esti ég
Egy világos egy sötét

A vezető

Mit akarsz a késsel?

A látogató

 
Engedd el a kezem.

A vezető

Mit akarsz?

A látogató

 
Hagyj. A fákat.

A vezető

A fákat?

A látogató

 
Hagyj. A fákat.

A vezető

Ezzel a késsel?

A látogató

Elég a kérgét körbevágni, s vége.

A vezető

A fákat? Nem.

 

(Elveszi a kést.)

A látogató

Persze. Te. Te szikkadt harapófogó.
Nekem egy mozdulat se jár.
Egy szó. Egy hang. A láthatatlanok.
Nekem majd csak a néma utca.
A vágányok, neonvilágitásban.
Hogy hol a lány. Hát hol a lány?
A villamossinek kicserélése éjfél után.
Mit tudom én, hogy hol a lány?
Itt sincs? Itt volt. Valamikor.
De nekem majd csak a puszta járda.
Nekem majd csak a hűvös hinta lánca
a gyermekjátszótéren éjszaka.
Dőljön. Essen. Arccal a földbe. Hallod?

A vezető

– – – – – – – – – – – – – –

A látogató

Mit ülsz ott, mint a vak?
Mit döntöd homlokod kezedbe,
mint ki örökre így marad?
Elvetted a kést. Itt vagyok.
Mért jöttem vissza? Ezért.

A vezető

Erdész lakta, aztán az öregasszony,
aki a hegyre járt,
és egyszer sast talált,
aztán a férfi fölásta a pincét,
s félő lehetett két alaknak,
akik az erdőn át szaladtak,
igen, kérem, aztán megdőlt a ház,
egyetlen zuhanásban állunk,
az éj, a nap, és egyre nőtt,
a ház előtt azután két fa nőtt,
az a világos és sötét.

A látogató

A fák –

A vezető

 
Menj.

A látogató

– – – – – – – – – – – – – – – –

A vezető

(Most megy. Egy körvonal a küszöbön.
Most elment. Némaság.
A vaskapcsok koponyavarrata.
Sötét. És mintha benyúlna a hegybe.
Megérintem. Hideg kemence.
A kést most helyre. Karcolás a padlón.
És semmi más. Hajópadló.
S rozsdás barlangi nap – elég.
Kint most madár. Ilyen korán?
Egy téli raj. Tengelicék.)

 

 

 

Hátrahagyott versek*

 

 

 

 

A Kettős világban idején írt versek

(1944–1946)

 

 

 

 

(Ne csukd be még vagy csukd be már…)

Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.
És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.
 

Alsómihályfalva, 1944

 

 

 

Arckép, ibolyával

Arcodat tegnap hosszan lestem én,
arcodat ibolyával festeném,
spanyol fej, fekete, finom,
példázza spanyolos kinom:
hosszú vagy, mint a végtelen,
de mégis, benned nem lelem,
mit meglelni szabadulás.
Ibolyaszín vagy, mint a gyász.
 

1944–1945

 

 

 

A fiú

Rég, ősszel történt, alkonyat felé;
a kertben jártam, nedves volt az út,
s végig fektetve leltem egy padon
egy barna fából faragott fiút.
Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta.
Üvegszemét fekete pilla fedte;
ki tudta nyitni, mint a gipszbabák
ha felemeltem, vállam nekivetve.
Karomba vettem, nem is volt nehéz,
ízületei ügyesen hajoltak,
s sötétre festett, nagy szemöldökével
olyan volt, mint az egyiptomi holtak.
Aztán letettem. Mert mit is tehetnék.
Laza csuklóján az eres kezet
a szél szelíden hintáztatta néha.
És így bámultam, amíg este lett.
Lásd, minden tagod szétszedem,
de hol van hát a szerelem?
Mindened rég a másé,
mindened ezé, amazé,
egy nyáré, vagy egy tavaszé,
a bölcs tapasztalásé.
Hol vagy te? És én hol vagyok?
Nem éred el a holnapot,
a kezed telerakva.
Szeretlek, de nem segitek.
Nem bocsátok meg, senkinek.
Ne várj. Maradj magadra.
 

1946

 

 

 

Sárospataki strófák

Ó, gyermekem, minek neked a táj?
Kés, villa, olló: megvágod magad!
Most csonkította szellemed a vár:
a fal kitárult – s untad a falat.
Ó, gyermekem, minek neked a nő?
Kamasz-cipőd úgy talpalná a „titkot”,
mint friss vetést a vadkan-csecsemő:
észre se vetted, s önmagadba tiprott.
 

1946. október

 

 

 

Parainezis

Kinek beszélsz? Ébredj fel, ifjú költő,
ki csak dúdolgatsz, félelemtelen,
ki ötven, vagy tán ötszáz főbe töltöd
magad, egy apró, buja szigeten,
hol van a nép? Az ábécébe vágott,
s ha átfürészli, lesz belőle Krisztus?
Hiszed-e, hogy az örök butaságot
megváltja egyszer a szocializmus?
No, döntsd el! Lám, a boldog pontosaknak
egy az igazság: add a kenyeret!
De teneked már bőrödre tapadnak
a síkosak, s a mérhetetlenek.
Körülbogoz e sziget inda-karja,
halálnak sok, szenvedélynek kevés,
– s egy oknyomozó szívén majd kisarjad
a feltámadás, vagy a feledés.
 

1946

 

 

 

Szerelem

Veszett éhségem égő,
de visszatart a végső,
hogy bármily csinos ékkő,
szülésre kell a szép nő!
Én nem fogok rohadni!
Ágyakba vért fakadni,
s amíg vihog a hadfi,
új katonákat adni!

 

 

 

Iskola

Bevallom hát, nem tagadom:
egy iskolával álmodom.
Hogy szemérmesen fátyolozza,
de ringatja az alkalom.
Az óriási labdatér
a régi labdát dobja ki,
s kavarognak a régi izmok,
a másodpercek szobrai.
Az ifjú ház magasra szökken,
vadszőlő futja friss falát,
s a szók megérnek, mint a fürtök:
kert. Eszme. Labda. Ifjuság.
S mint égi szél himbálja padlás-
zúgban a szőlő-sorokat,
agyamban éjjel megforognak
a töppedő, fürtös szavak.
 

A Baár-Madas

 

 

 

(Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel…)*

Mint Thomas Mann, ha múltba kémlel,
de kút a múlt és lágy homok,
úgy küszködöm én is a méllyel,
hajítva, túrva limlomot,
múltamban ásva azt a tájat,
hol az igazság újratámad.
Mi volt igaz? Akár ma vágyam –
s a két igazság összefut,
és csitul szomjam percnyi vádja
(bár mérhetetlen mély a kút):
a régi kertbe útrakelnék,
veled. Barátom! Add az elméd.

 

 

 

Második kézzel írt füzetből

(1947–1960)

 

 

 

 

Menet

Lépnek a napok egyre-másra,
Lábolják övig a telet,
mint kőbányán az állomásra,
a hosszu, kettős menetek.
Lehet: talán majd ágyba jutnak.
Lehet: gurulnak, mint a kő,
s a földrecsuszott, bő batyuknak
sarkán kihullik az idő.
Egy lépés: ágy, egy lépés: árok,
egy lépés: hang, egy: némaság,
fél-testüket már jönni látod,
másik felük halad tovább.
Így lesz iszonyú, ami kedves,
mert mind a kettő ugyanaz,
két fejjel jár minden szerelmed,
négy lábon undor és tavasz,
tapintanád veszett szobádat,
nyolc szögletével tántorog,
kövéredik a víz, kiárad,
hasad a kályha, fellobog,
két föld forog két szemgolyódra,
egyiken alszol, eleven,
a másikon, akár az óra,
a lábad holtan menetel.
 

1947. január 6.

 

 

 

Pokolgép

Te vagy tán egyetlen,
akit szeretek.
Hogy így megmaradtam
mindig remegek.
Csirkecsontú játék,
gránátbelű szem:
hamis légi szándék
dobott le nekem.
Simítlak, ahol még
szíved simitom,
s lüktet a pokolgép
síma nyakadon.
 

1947. február 26.

 

 

 

A költő?

 

1

Ha rosszat írok, mit tegyek?
Más ember alhat, jót ehet,
lehet bohém, vagy nemzeti,
s ha nem, hát elmegy nemzeni.
 

2

Ha rosszat írok, mit tegyek?
Csak mások kötnek üzletet?
S mivel a rang harácsos-ok:
miniszteri tanácsosok?
 

3

Ha rosszat írok, mit tegyek?
Más ember meghal? Élvezet –
a költő? mérik roncs korán:
mit írt a bomba foncsorán!
 

1947. február 25.

 

 

 

Érthetetlen

Érthetetlen, hogy mért kell annyit élned?
Iszapba fúrni, légbe vetni tested,
s míg a díványon végigheversz resten,
ép elméddel kockázni a sötétben.
Tapaszd be a gyermekkor folyosóit,
örökséged ne ökrendezzen itt sem;
az oktalan kínt meg nem váltja isten –
de tán a bölcs hit épp a mennybe lódít?
Érthetetlen – de ne tagadd, nem adnád
a sűrű létet, bárhogy is szakad rád,
s hiába adnád: úgysem adhatod.
Világosságot facsarj hát sötétből,
a kényszer úgy diszítsen, mint az ékkő,
s az oktalan repítsen, mint az ok!
 

1947. május 8.

 

 

 

Absztrakció

Csak csillagokkal borítkozom,
ó.
De fényüket már levetkezem,
ó.
A lényegesre szorítkozom,
ó.
S csak mellékesen szeretkezem,
ó…
 

1947

 

 

 

(Úgy szeretnék sok-sok verset írni…)

Úgy szeretnék sok-sok verset írni,
karcsú verset, mint a kisfiúk,
kövér verset, mint a bő bolondok
hosszú verset, mint az út.
Úgy szeretnék másról verset írni,
nem magamról, mint a boldogok,
pontos verset, mint a tiszta hóhér,
okos verset, mint az ok.
Úgy szeretnék mindig verset írni,
csavarodni, végtelen tekercs,
verset írni, mint az ég, s az asztal,
verset írni, mint a vers.
 

1947. május 8.

 

 

 

A természetről

Én nem hiszek a természetes ágyban
ahol szeretni és meghalni kell,
és fütyülök rád, emberi esettség,
ha megbocsátlak, gyilkosom leszel.
Nem egyezem bele a fájdalomba,
és nem lesem a langyos ég kegyét
a hazával is jobb híjján törődöm,
mert nem hiszem, hogy az enyém a szép.
S a távolibb sem jobb a közelebbnél,
a természetet teljén tagadom –
ujjam csak a te formád tapogatja,
míg felragyogsz kezemben: fogalom!
 

1947. május 19.

 

 

 

Róma

Bor bor! Te édes! Kövér és piros!
Úristen! Hogy mióta tudja elménk,
hogy veled élni jobb a szerelemnél,
hogy kortyod, mindig, új életre mos!
Csak nem merünk. Még visszatart, hogy józan
hullának lenni illendőbb a korhoz,
mint eleven bolondnak, ki rikoltoz
és gáttalan vizel az utcaporban!
 

1948

 

 

 

Keringélő

Kerek vagyok, mint a világ,
nem is adom soha alább,
nem hiába forog velem
a földgolyó, s kerek fejem.
Kering a ház, táncol a kép,
lélegzik a dombos vidék,
s az oszlopsoron ott szalad
a mozdulatlan mozdulat.
Tömör keringés, talpa van,
csak a hiány alaktalan –
de már a vágy sürög, mutat
hiány-fát és hiány utat.
S a Semmiség is annyit ér,
amennyit házak közt a tér.
 

2. változat

Itt minden pontos és kerek
Helyükön vannak a hegyek
Az ember perdül és sürög,
de minden mozdulat örök,
s az oszlopsoron ott szalad
a mozdulatlan mozdulat.
A Semmi is csak annyit ér
amennyit házak közt a tér.
 

Párizs, 1948. április 25.

 

 

 

Via Giulia

Álmában mocorog – északi szél ha fúj –
s elkondítja magát egy fiatal harang.
 

Párizs, 1948

 

 

 

Éj

Sűrű az éj, csillagokkal sűrű,
Teli az út, langy homokkal teli,
Dereng a tó lent láthatatlanul,
És mocorog, de azt se hallani.
 

1948. augusztus 30.

 

 

 

Óda

Horáciusz, mester, kacatok költője, bölcs,
Otthagytad, bizony a köztársaságot,
Mint ama pajzsot a csatamezőn,
Öblével fölfelé.
Izzadt, fiatal katona botolhat bele
(Szegény! Kondor, fekete haját simára nyalta a veriték,
Ádámcsutkája fel-alájár, liheg),
Aztán eső folyhat bele,
Alul kicsorog.
Otthagytad, bizony, mint egy ócska lavórt,
S hosszan mostad kezed a rideg-fiúarcú császár
Csinosabb csészéiben. No lám!
S fulladozva, csevegve, egy gyaloghintóban nyelted a port
Róma felé
A trachomás, csöndesebb Vergiliusszal.
 

1948. augusztus 30.

 

 

 

Velence

Arra az útra gondolok,
mikor a hajó éjbe vitt,
a téli éjbe engemet,
szárazföldit és északit.
Nagy, hosszúszálú, szürke bunda
volt rajtam, s félig nyitva volt
az ámulattól és a szél,
a szél derékig áthatolt.
Kétoldalt lassan, csöndben úsztak
az alig-sejtett paloták,
egy kapubolt, egy híd, december,
s fekete vizi-kopjafák.
Ilyenkor bent a termek alján
bizony bokáig ér a víz,
s megszélesíti a dagály
a márványpadló közeit.
S a szint alatt a cölöpök,
a sűrű, sikos moszatok
a város nyári szemete,
s velük a megfagyott szagok,
és fent a szél, az út sötét,
nem tudni meddig ér az ég,
csepp rácsos fény egy zsalun át,
két ágy, tavalyi pálmaág,
s a lapos kupola-közökben
az óriás torony kiszökkent,
és megmutatta egymaga,
hogy mekkora az éjszaka.
 

1948. november 10.

 

 

 

Madrigál

A gyöngédséget és szeretetet
Ki kellett tőled kényszerítenem,
S mindez mit ér, mit ér nekem,
Ha gyöngédséged és szereteted
Kényszeríteni kellett?
Bonyolult szenvedélyű szóval
– Rémület, harag, szerelem –
Vetettem rád a hurkokat,
Míg bonyolult vágyam betellett,
S nem voltál többé idegen,
S szemed megolvadt, szépszemű,
S láttam, hogy még szeretsz e percben,
Ámde a sodrott hurkokat
Megoldani már többé mégse mertem –
Vajjon tőled ezt érdemeltem?
S mindez mit ér, mit ér nekem?
 

1949. január 24.

 

 

 

A völgyben

Barátaim! Igy hagytok elzuhanni,
pusztulni szomjan, mint az állatot!
Egy istállóban együtt, legalább
néhány falás meleget adjatok.
A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő,
s a kő alatt, hol pincebogarak
másznak, kavics volt, s a kavics alatt
csillámpaláig szúrt a déli nap.
Csak néhány tüskös csudafa-bokor,
üres folyóágy, forrás víztelen,
kürtők, vizaknák, odvak, árterek,
s az ég alatt mindegyik meztelen.
S tarkább e táj, mint a valódi táj,
hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen –
de este lesz. Ne hagyjatok magam
a csillagokkal kikövezett éjben.
 

1949. március 14.

 

 

 

Példázat

Hogy hajdanában nagyapám
Patak felé indult gyalog,
Körülsürögték zömöken
A kálvinista angyalok.
Mert iskolába így megyen,
Akinek a tájék: haza,
Megszánja néha egy szekér,
Üldözi farkasok hada.
Fekete réti farkasok
Kergették meg egy éjjelen
(Karácsony volt, bodrogközi),
Amikor szupplikálni ment.
– A farkast könyörögjed el
Nagyapám, igazi legény! –
De ő inkább csak megfutott,
És ekként megszülettem én.
Ó farkasok, kegyes vadak,
Kik vissza nem fordultatok,
S a megriasztott fiú-pap
Életén taszítottatok,
Fogadjátok köszönetem,
Mert nagyapám ott úgy rohant,
Hogy látszott: élni érdemes,
Ha térdig is csatakosan.
 

1949. május 4.

 

 

 

Vízkereszt

Végy hát valami szoknya-félét,
– Sűrű gyantát izzad a fáklya –
Fiúnak öltözött a lány,
Öltözz szandálba, tunikába.
Ha római vagy, még talán
Veled Szent Ágnes is beéri,
Szerencsefia és pogány
Létedre lányos, szűz – de férfi.
 

1949. december 10.

 

 

 

A hitetlen

Miben bízik hát a hitetlen?
A versben és a szerelemben.
Ki ebben, abban megcsalódott,
de eszét mégsem ölte meg,
a test s a lélek, föld s az ég
között megáll. Mit is tehet?
Kevésben hisz, de rendületlen
a versben és a szerelemben.

 

 

 

Hazafelé

A gépmadár
a teljes levegőt kavarja már,
mégis, eszem nem ér nyomába.
Bámulja csak
a tagolatlan arcokat,
mik tagolatlan, tenyeretlen
nagy felföldekről vallanak,
s minduntalan megtér a ráncos
európai hazába.
Hol minden hajlat ismerős,
s fülünkbe folyik a tenger,
s tele minden domb, bokor
az aprólékos szerelemmel,
hol szemvakító, hupikék
gömb támasztja a rózsafákat,
s a déli oszlopcsarnokok alatt
duplaszárnyú vitorlák cicáznak,
hol forradásos városok,
mint vén fák ágaznak a tájon,
s kő-csontvázukat mutogatják
szikár templomok.
 
  Nem kivánom
már a kövérebb földeket,
föléri itt az ismeretlent
a földbesüllyedt ismeret.
Palotányi tudás kiálló
hegyén botol a láb –
mint földi darázs fészke, befelé
nő körülöttem a világ.

 

 

 

Lámpa

Lámpa van a szíved közepében,
Attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
Rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete,
Lila szikrát pattogtat az éjben,
Köztük arcod csillog, mint a köd,
Augusztusi csillagok között –
Lámpa van a szíved közepében.

 

 

 

A halott

Úgy hullámzik rajta a sír,
Mint aki csukladozva sír,
Mint kit vérig sértettek éppen,
És szűköl iszonyú sebében,
Visszaütni nem tudna, nem,
De nem tud megnyugodni sem,
Csak hánykolódik egymaga,
És fel-felhördül éjszaka.

 

 

 

Dal*

Fűzhöz szólott a kecsege:
Itthagytam, évnyi ideje,
Itthagytam nálad jó helyen,
Kincstáram!
Add a tavalyi pikkelyem.
– Nincs nálam.
Nádhoz szólott a kecsege:
Itthagytam hétnyi ideje,
Itthagytam nálad jó helyen,
Kincstáram!
Add vissza a pikkelyem.
– Nincs nálam.
Kőhöz szólott a kecsege:
Itthagytam tegnap – kincstáram!
Nincs nálam! Nincs nálam!

 

 

 

Idill

A benti tér hullana a tájba,
Vízcsepp, mit szinte eleresztett.
A roppant kancsó ferde szája:
Buda fölött a szoba reszket.
*
Nincs porcikám, amely megállna,
kezdettől omlik minden ízem,
s folyván mezőkön és szobákba,
tárgyak lábolnak át a vízen.
Ki küzdhet ily múló elemmel?
Szerelemmel ki tartja még?
– Te is folyó vagy, ne feledd el,
vízre írtuk egymás nevét.

 

 

 

Iszonyodom nagyon, hogy meg kell halnom egyszer,
S e drága töltelék kiszárad a fejemben.
(Előbb még tébolyult aggastyán-nő, deres
Hajában matracok szalmája rengedez.)
Nem kellett volna tán vékony életemet
így meglódítani, – magamtól is megyek.

 

 

 

Aki testem és lelkem megvetette,
S magát a szennybe állig belevetette,
Ki fa volt nékem, s rajta sok madár,
S nőtt, csattogott, hogy szinte égbe szállt,
S puhán hevertem szép törzse körül,
Mint ki maga van, s nincsen egyedül –
Ki elfogadta tőlem a tejet,
S választóvizet adott víz helyett,
Úgy, hogy most végig hólyagos torokkal

 

 

 

Jég*

Boldogok, akik hisznek.
 
Iszonyú
vasárnap az ablak alatt.
Távolodóban léptei
üres szobában konganak.
Szememre, mint halott szemére,
lassankint ráfagy a világ,
széklába, kar, egy utca-sor,
emlék, pelyhedző szilvafák.
Ha hinnék Benned, mennybe vinnél,
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis napként sütne ottan
fölöttem, a folyam felett.
Hasadna a jég, rianással,
keringne langyosan a hab,
s a boldog tárgyak felszökellve
csillognának, mint a halak.

 

 

 

Költő mondókája

Légy jó hozzám, állatom,
benti szörnyeteg,
ne mutatkozz oly nagyon,
nyújtsd ki körmödet.
Jó belátom, rád szorul
tisztes szándék, elme, jog,
artikulálatlanul
hörögd el hát óhajod.
Tarajos, te! fél-pofa!
Míg piszkállak, reszketek,
mért is kezdtem valaha,
mért is kezdtem én veled.

 

 

 

November

Mint langyos emlék, úgy dereng fel
a kék és rózsaszín november,
az év emlékszik. Téveteg
tollakkal hull a szürkület.
S mint akit a szerelem elhágy,
de vele még a szerelem-vágy,
úgy áll a fa a dombtetőn.
lombtalanul, de reszketőn.
Kovács-tűz lobban a barakkban,
kint egy ló méláz, takaratlan,
reásuhint oldalt a fény,
parázslik a szőke sörény.

 

 

 

Babusgatod a szellemet,
félted talán, hogy ellebeg?
Lásd nékem mesterségem ez:
bízd rám a lelki életet.
Ne idvezülj, ne vezekelj,
ne cifrázd. Tedd, mit tenni kell.
*
Aludni, hullni, párna, kábulat.
Ez az egyetlen, ami megmaradt.
A végső alvás sem lesz tán nehéz,
annak, aki mindig aludni kész.
Köszönöm, korom, köszönöm neked,
hogy így altatod eszméletemet,
lám minden undor végül jóra vált:
megkönnyítetted nékem a halált.
 

1953. november

 

 

 

Fáj

Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom.
Oly réteges a fájdalom,
s egymás fölé gyűrűzve gyűlik.
Mit számlálgassam magamon,
a szomorúság évgyűrűit?
Be jó, hogy nem látni a tudatot!
Micsoda véraláfutások,
micsoda régen elfelejtett
foltok, micsoda mélyre-vásott
ütéshelyek
tarkitják – rút lehet.
Mégis látom: a benti rét
füvén, amint tápászkodik,
tántorgás, széttört dárdanyél,
hasított páncél, köldökig,
beesett oldala, akár
futtatott állaté, zihál.
Bukó napot fölébe! Görcsös
cser-gyökeret alá! – hiába,
a hősi képből kihörög
riasztó, fúlladt fújtatása –
A küzdelemről már lefoszlott
a mozdulat gyönyöre, s koszlott
pátoszából csak rongy telik,
így-úgy kötözni sebeit.

 

 

 

Egy városról

(Egy városról szeretnék írni régen,
egy városról, amelyben most lakom,
s a torkomig tolúl föl már a szégyen,
hogy kimondani nem tudom.
Akárcsak Ráchel mennyasszonyi leple,
hol érc-kemény aranyhímzés-lapok
vannak szőve a fátyol-fellegekre:
ő érckemény s én fátyolból vagyok.
Reám szőtték e várost. Életemre
tapad e sok, füstös-aranyu kép,
s ki szállnék hűvös fellegként a mennyre,
szakadozva vonszolom életét.)

 

 

 

Különös, hogy mindig sebet kapok,
s különös, hogy egész testi valómban
rendítenek apró nyomorúságok,
de tűröm már. Várok. Gyakorlatom van –
s akár hallgatok, akár izgatottan
fecsegek, rángok, – amíg szüntelen,
régóta horzsolt, véraláfutásos
bensőmhöz ér az új: új gyötrelem,
hozzáedződöm lassan a halálhoz.

 

 

 

Ecetfa

Zöld máslit kötött minden ág hegyére
az ecetfa. Különben még csupasz.
Nyurgán, esetlen álldogál a fényben,
akár maga a serdülő tavasz.

 

 

 

Tenyerem néha rátapad a fákra:
mily elevenek, s milyen hűvösek!
És feltetszik, messze homokba ásva,
egy sziklapad, egy-egy perzselt liget –
de visszaborzaszt még a tél. Hideg
éghajlat alatt élek. S hol a sáska?
*
Még vágyom élni. De már hallom olykor,
hogy sustorog elhagyott éjszakán,
mint üres ablak függönye a szélben,
a közöny, a magány.

 

 

 

Kísértés

Jön a karácsony, és a Kisded.
Én is gyermeket akarok.
Azt-e? vagy tán valami mást?
Politikai változást?
Istent, erőt, vigasztalást,
tejet, gyöngyharmatot?
Micsoda költő vagyok én?
Sohase mertem a nevén
nevezni, amit akarok –
S mit akarok? Most gyermeket?
Igaz lehet s hazug lehet –
mit akarok? A vágy dadog.
Micsoda költő vagyok én?
Áttételek, görbe utak
ismerik csak a talpamat,
csak zsúfolt labirintusok –
görbe a kor. De míg lehet,
védenem saját görbéimet,
ne, ne zavarjatok.
Erényes voltam, az igaz,
gerincem egyenes maradt,
ki is bökte az életem
oldalát mindig – jaj nekem,
s mit értem vele? mire jó?
Absztrakció, distinkció –
Névtelen gyötrelem: kiáltok,
idézem a púpos Richardot,
elvégezem, hogy holnap…
 
  nem, nem!
Bocsáss meg, titkos isten, bennem!
Ha akarnék, se tehetem,
kificamodnék a szivem,
leszakadna a két vesém,
gőz csapna ki szemem helyén,
lárvaként, mint a Föld bele,
kifordulnék az Űrbe le…
Hőkölj inkább, s maradj magad.
Őrizd zsúfolt utaidat.
Reszkess inkább, akár a vászon,
mely kintfelejtve fönn a rácson
egymagába lobogja át
az éjszakát,
és várd, hogy eljön a karácsony,
s a gyöngyharmatnak és a tejnek
lehelletével tán a Gyermek –
tűrj, tűrj tovább.
 

1955. október 2.

 

 

 

Mentem volna szódás-kocsisnak,
ki a nagy, szőke lovakat
csak mossa, mossa: hallgatag.
*
Látod olykor, vihar előtt:
az éjnél fényesebb a föld.
Felöltözi egymás mezét
a lenge föld s a vaskos ég.

 

 

 

Virágének*

Szép fényes délben mentem a réten
Zsálya virított az árokszélen
Az árokszélen szép piros zsálya:
Eszembe jutott a szája
Szép fényes délben mentem a réten
Mégis botoltam árokba léptem
Fekete küllős fekete nap
Szeme sütött az égen

 

 

 

Hova szálltál

Hova szálltál szerelem
Szárnyad szélét őrizem
Körbe-foglal a szivem
Átlátszó borostyán
Elférsz látod kis helyen
Tömör voltál s végtelen
Mint az Úr az ostyán

 

 

 

Hold (Diva triformis)

Szelené
 
Bátyám szeretőm fényességem
 
Itthagytál az égi réten
 
Járdogálok egymagam
 
Férfi-részem eltűnőben
 
Itthagytál az égi mezőben
 
Minden léptem naptalan
 
Járdogálok a fekete fűben
 
Mért hagytál itt végül szűzen
 
Mért nincs fényem hogyha van
 
Ijjas gőgöm szijjas lábam
 
Összecsuklott kurta csatában
 
Hasztalan
Artemisz
 
Róka visong a bokorban
 
Lelövöm
 
Szarvas villan a berken
 
Ledöföm
 
Vadkan csörtet az erdőn
 
Megölöm megölöm

 

 

 

A hindu énekekből*

Kígyó jár a kertben
Kígyó jár a kertben
Jól vigyázz
 
Asszony hogyha van tejed
 
Freccsents rá egy keveset
 
Tán megnyugszik megelégszik
 
Mert különben éjszaka
 
Melled körül legelészik –
 
Pikkely szisszen mint a vért
 
Meg se moccansz odaért
 
Átgyűrűz a melegért
 
Térdedért nyakadért
 
Védő sátor hajadért
 
Mint a jég mint a tűz
 
Még magának elgyűrűz
 
Jól vigyázz mert azután
 
Meglel minden éjszakán
Jól vigyázz jaj vigyázz
Kígyó-ezüst éjszakán

 

 

 

Január

Hová jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni: vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél-éjszakán át szaggatom –
ha volna még akáclevél,
felelni tudna értem, érted –
egy alvadt vér a mellkasom.
*
Hogy füstölgött az a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyatban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zuhogva dőlt elő –
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező –
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.
*
Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magmara.
 

1958. január 30.

 

 

 

Hit

Én attól élek, hogy hiszek,
de hogy miben, azt nem tudom.
Támolygok csak a mélyuton,
fölöttem keskeny ég-szelet.
Agyag kölönc a lábamon,
és szüntelen csodálkozom,
hogy még megyek, hogy még lehet –
S ha végleg megfogyatkozom
a hitben, akkor elbukom.

 

 

 

Emlékkönyvbe

Nem, nem ígérhetem neked,
hogy szóból házat építek –
mért óvnának a forgatag
idő elől papír-falak?
Ígérem inkább szememet,
járd be a belső tereket,
s körültekintve hallgatag,
a sejtfalakra írd neved –
a sejtfalakra kéne késnyi
emlékedet némán bevésni,
s ahol dobog a kupola,
a szív sötét tábláira –
ne bánd, hogy múló, romlatag,
hadd dőljenek csak a falak,
mi emberben legmakacsabb,
én azt ígérem néked inkább:
fehéren lent a föld alatt
emlékeznek a csontjaim rád.
 

1958. augusztus 15.

 

 

 

Fajdkakas

No, szép fiúk, férfiszemélyek,
én már tudom, hogy mennyit értek,
tudom már – dürrögj, fajdkakas! –
hogy komédia két garas.
Tiszta szerencse annyi ebben,
hogy végül mégse értetek,
de magamért szerettelek –
s a két garast is megfizettem.

 

 

 

Sorok

Az impotencia
a félelem fia,
nem használ ellne
se kényszer, se ima.
Miért sújtasz így, Atyám?
Aszályt borítva rám,
egy csepp vigasszal édesítsed
szikkadt, keserű szám.
*
De hogy lehetsz ilyen kegyetlen?
hogy dúlhatsz így, öngyermekedben?
Amit teremtesz, összerontod?
Kicsúfolod törpe bolondod?
*
Kicsúfolod, megszégyeníted,
szégyen, szégyenfára feszíted,
hogy mindenek nevetve lássák
fogyhatatlan ostobaságát.
*
Ezt mégse kellett volna tenned,
amit adtál is, visszavenned,
hisz felcifráztál, ne tagadd,
mint egy lakodalmas lovat,
adtál izmot, csengőt nyakamba,
mulattatott, ha szólt a hangja,
már nem kellek? Felelj, mi baj?
Miért? Hiába? – Zaj –

 

 

 

Betét-dal

Belebuktam a ködbe babámmal,
be az árok bő lapujába,
nem szerelemre hasaltunk,
csak lapulásra.
De ha már,
Évica, de ha már –
ez a köd,
ez a lant alakú,
nagy marti-lapu,
ez a nyár.
Nem hallod a ködben a zúgást?
– Tejszínben a gép – köpülő –,
fémhas villan az égen,
bent görcsös körtefa-tő
reflektor csúszik a törzsön,
motociklis két cserepár,
gyere már,
gyere már,
gyere Évica gyöngyöm.
Ha belöknek a parti gödörbe,
s az agyagba a szánk beledőlt,
minekünk majd akkor is, ott is,
egymás húsa lesz az a föld.
Ha ma nem, soha már,
Reflektor a földön, az égen,
gyere már,
Gyere É –

 

 

 

Az udvar történeteiből

Egy gangrács volt a földbe ásva
az udvar szögletén,
másfélméternyi kert határa –
s a rács tövén
ott nőtt a rózsafa,
a piros rózsafa,
és ezt a rózsafát zabálta
a szenes lova,
ez a vágni-való,
sovány, fakó –
egy óvatos, tüskös falat,
aztán – táltos parazsat –
habzsolta már, tépve, cibálva,
hogy’ villogott halvány pofája
a tűzben, mely nőtt, mint a láva
a macskaköves udvaron,
szikrázott a piros szirom,
visszfénye felszökött az égre –
mindjárt verték is orrba érte,
s mert megvetette satnya lábát,
úgy vonszolták hátrább – egyre – hátrább –
elbillent konttyal állt a fa.
Fekete, égett.
S a földön körben csupa vércsepp.
Ez volt a ló, s a rózsafa.
 

1959. március

 

 

 

A ház körül

 

Kőrisfa

Egy szép kőrishez szóltam én: Te kőris!
S egy kőriserdő válaszolt, meg ő is.
Röstelltem ezt és mondtam néki: Drágám,
a mai naptól légy te Kőris Ádám.
 

Hogy nincsen rajta sem hám, sem nyereg,
oly meztelen a ló, mint egy gyerek.
 

Szódáskocsi

Figyelitek?
Minden kocsin ott van egy kék üveg.
A sok fehér üveg közt égi kéken
olyan ő, mint a szökőnap az évben,
és körbe viszi csillagászati
tréfaként a szódáskocsi.

 

 

 

Fiskalitáshuta

Eső után Fiskalitáshutánál
az a hegyoldal, mint egyetlen patak.
Egy hegyoldal-széles hegyipatakban
jártunk a fűben járva, mert a fű,
a sűrű, birkaszőrű fű
be nem fogadta, csak lerázta
mind lejjebb, lejjebb dobva a vizet,
bugyborgó kristályvíz csapott át
minden lépésnél a cipőnk felett.
És persze, szólt a hegyoldal,
szólt meredek csilingeléssel,
szóltak a patakzó birkacsengők,
a pergők, fényesek, gömbölyűk,
a csengettyűző gyep ruganyosan
dobott tovább a levegőben,
egy tenger és egy birkanyáj fölött
vonultunk, spriccelő cipőben.
Aztán az erdő. A fenyves
füstölgött, mint egy mángorló-üzem.
Mihelyt beléptünk, rögtön arcon-csapott
egy gyantaszagú, roppant lepedő,
mely aztán összecsavarodva
kiszállt a fák közül, spirálmenetben
közölve az éggel frissen mosott
és egyre áttetszőbb üdvözletét.
Míg lent a gyanta szivárványosan folyt,
és villogott, üveghuta,
és sercegett a tűz, a víz, a pára,
elemezhetetlen olvadásba
olvasztva azt is, aki belépett,
s bizonyíthatatlanul ott maradt,
az a fa-, gyanta-, gőz-alak,
míg csengők szóltak távolabb
a részleges átváltozáshoz.
 

1960 körül

 

 

 

Vogul medve-ének sípra és dobra

Fordítás közben
Medve-apánk te, medve-apánk,
nézd csak a zsákmányt:
híja
híja
híja van.
Medve-apánk te, medve apánk,
add, add, add a zsákmányt,
dobd, dobd, dobd a zsákmányt,
add, dobd,
add, dobd,
add, hogy a hanti vadásznak
íja
íja
íja
jó legyen.

 

 

 

Rózsafa

Parnasszien szonett Szigligeten
Kimondhatatlan vágyom azt a percet,
amelyben élek. S el nem érhetem.
Idő, idő! szüntelen benne reszket
a gyönyörűség és a félelem.
A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,
egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,
gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,
egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –
hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,
hogy ott száll az egzotikus jelenlét,
a lepke-Föld a létlen űrön át, –
Hogy érem el a nyíló rózsafát?
Mely szökőkútként dobja fel magát,
és elevennek oly szép, mint az emlék –?

 

 

 

Származás

 

1

Nem szeretem, mikor nyakamba rántják
öregapám plisszírozott palástját,
és nincs kedvem kalotaszentkirályi
jegenyéket ajtóm elé cibálni.
Nekem származni nem öröm,
se jól, se rosszul. Köszönöm.
 

2

Azért ne hidd, hogy tán alázat
nélkül fitymálgatom hazámat.
Van abban is fekete érdem:
egy kép előtt hallgatni, térden.
 

3

De nem mind rím, mi ide-rímel,
nem kell a könny se, glicerínnel,
s létemről egy dönt, mindhiába:
a vágyak hierarchiája.

 

 

 

Beszéd*

Tenger beszéd. Inkább rideg
legyek, mint a Húsvét-sziget.
S legyen bár mindez alkati:
én szobrot vágynék mondani.

 

 

 

Patak*

Hát mért nem hagytok engemet
öntözni lombos kerteket?
Csobogni: mért tanítotok?
Bizzátok rám. Patak vagyok.
 

1960. június 14.

 

 

 

A barna noteszból

(1958–1960)

Naplót írok. Mit is tegyek.

Tudom: egy rézgarast se ér.

Úgy írok verset, mint ahogy

nyílt sebből folyik a vér.

 

 

 

Itt csak iszap.
A könyvespolc alatt döglött halak.
A képkeretről, mint a sapka,
hínárcsomó lóg félrecsapva.
Nyomorult bútorok.
Tiszta-formájú szekrény, mit tehetnél?
Mit tehetsz róla, szegény heverő,
hogy mocskos vízihulla lettél?
A falon vonal mutatja meddig ért.
Itt kapkodtam lélegzetért.
Vagy megfúlladtam. Az is lehet.

 

 

 

Délelőtt

Én úgy igyekszem. Fölkelek.
Én sűrű kávét készítek.
Mert vannak még szokásaim,
mint bárkinek.
Széles díványra kuporodva
könyveimet lapozgatom.
Én figyelek. És jobbkezem
balvállamon, balvállamon.
Ott fent a dél vonul csapatban,
itt bent a vatta-némaság, –
mint vékony ing, a gondolat
úgy vérzik át, úgy vérzik át.
*
Mint belső részét tengeri uborka
üldözője arcába torlaszolta –
megmenekültem és üres vagyok.
*
Tudod, mi a közöny? A föld
kidőlt, megdermedt s összetört
bazalt kérgén latolhatom:
mekkora volt a fájdalom.
*
Jó, bevallom bűnös vagyok.
– – – – – – – – – – – – – –
Csak tudnám, mit követtem el,
hogy ennyire bűnhődni kell.
– – – – – – – – – – – – – –
mert meg kell bűnhődnöd azért is,
amit ellened elkövettek.
*
Egy patkány lakott beleimben,
nem vettem észre, míg kirágta.
Már szemgolyóm sincs. Szemgödörrel
tátongok a lyukas világba.
*
Holnapra kelve mi vigasztal?
Lábkörmömet bekenni lakkal.
*
Nem szenvedek. Csak elviselhetetlen.
Mért fáj az, ami nincs?
*
Mint nagycseppű, langyos eső
görbe tájék gödrein,
ráncosodó tenyerembe
gyűlnek langyos könnyeim

 

 

 

Majom

Óvatosan oldalazom
az értelmetlenség felé.
A parton, mely még senkié,
mint nagy füge, egy csepp majom
himbálózik az ágakon,
vagy mintha frissen otthagyott,
rezgő, pohos lant függne ott –
nem kötök ki, hiába vágyom.
Csak állok a fedélzeten,
fut az eső arcon, kezen,
s a fekete gumi-kabáton.

 

 

 

Én végülis megértem Pistát,
hogy a verse csapnivaló.
Ki-fenének is volna kedve
leszállni oly pokolkörökbe,
ahol jó vers bányászható

 

 

 

Elnyúlok a felszíni létben,
a még tűrhető szenvedésben,
és talpraugrom iszonyodva,
ha felmordul az akna odva,
a torkok, fekete szájak,
a földalatti százfejű vadállat,
s futok, mikor zihálva
döndül sötét aritmiája,
futom a rángót, reszketőt,
a szétvetőt,
a kőesőt, a tűzesőt,
futok, lábam hamuba gázol,
kihűlt hamuba gázol,
s verejték mossa az arcom,
és mossa keserü zápor.
*
Sötét volt és magas,
most sötét, alacsony
a ház, ahol lakom.
Görnyedve kell belépnem.
Lesz majd, ahova térden…
s fekve
fogad be
a legvégső lakás.

 

 

 

Mint szerves anyag vegyi módon –
szüntelenül lefokozódom.
*
Rettentő ez az objektivitás.
Ez a kötél-rend, ez a láthatatlan
célzás-csomó, bujkálás a szavakban,
ez a temérdek hallgatási érdem,
megfojt a szemérem.
*
Dehát nincs arra szó,
hogy mily undorító nekem
az exhibició.
*
Az életem nem tér-zene.
Kevés dolog íszonytatóbb,
mint a fölös szó kényszere.

 

 

 

Elveszett hangok ülnek itt
apró bokrokban, szárazon,
egy hangot adj, egy hangot adj,
szikkadtan is felfuttatom,
egy jerikói-rózsa-hang,
egy reszelős ördögszekér,
egy szürke, fekete, szürke, zörgő
szakadt gubanc-gyökér,
szakadtan is csak karikázzon,
szálljon, kerek tövis-köteg,
zizegje szét avar csomókkal
az elnémult természetet –
 

1960. január 10.

 

 

 

A fémben én vagyok a láthatatlan
légbuborék, hajszálér a falakban,
az anyagban a restség,
a vétek és az elesettség,
mind hozzád emelem,
mint jobbkezemmel balkezem,
eltört, ítélj, öreg leszel,
öreg leszel, az erdőt járhatod,
deres hajadban apró jégcsapok,
járhatsz magad –
ne irigyeld a csontomat –
Úgy, úgy döntsd homlokod kezedbe
Nézz rám
Szavak ismerős fonadékán
átsüt a Tárgy szeme: nézz rám,
csipkefa ágai közt mézgásszemű,
 
könnyű vadállat,
már ugrik is el, vércsepp, tövisek –
nézem széles, idétlen,
gyilkos kezemet.

 

 

 

Labdarózsa

Labdarózsa orgona
Nem jössz vissza már soha
Labdarózsa dőlt az útra
Mintha mindjárt elgurulna
Gombolyagnyi hófehér
Macskatalpon elszaladna
Nem jössz vissza már soha
Labdarózsa orgona
Labda

 

 

 

A fertelem OTI-toronyra látok.
Az asztalon félig nyílt kardvirágok.
Amíg engem a kényszer kése jár át,
majd a virág végigvirítja szárát,
s húsos szikrákat nyitva szét,
mint csillagszóró, végigég.
*
Egy órája hoztak le a mütőből.
Novokain, novokain.
És egyre kevesebb a szédülés,
és egyre több a kín.
 

1960

 

 

 

Mert énekelni nem tudok
nekem kőlapba kell bevésnem –
s szempilla-csapzó verítékem
se lágyítja a kőlapot.
És éjszaka is felzavarnak,
északi fénye van a falnak,
és fényes kések: bútorok
s fölránt fektemből az a páfrány,
s rég-rothadt, bonyolult fonákján
s spórák is vele
mint bonyolult nagyvárosok
légi felvétele –
Mert élesek, mert élesek
a képek, mint a kések élesek,
vakít a pikkelyes világ,
és minden él, minden sarok
horgas nyilakkal fellobog,
Sebestyén-módra imbolyog
kit támadnak a fotonok –
Arcom könyökkel fedve védem,
amig az egy-pikkelyt kivésem,
mert énekelni nem tudok.

 

 

 

De hallom néha.
De hallom néha. Valaki jár.
Most körben függöny-fal zizeg,
foszforos-fekete,
mint egy ég-magasságú ajtón
a hold gyöngyfüggönye;
most valaki. Most kint az éjben.
Most felnőttes lebernyegében,
a szárnya apró még, idétlen
csak térde nagy, mint teve térde,
s kilóg –
 
ujja alatt
halkan pendülnek a falak,
a gyöngy, a hold.
Most széles éj.
Csenevész fügefák alatt
egy csengős kecskenyáj halad,
most a fügék is konganak
öblükben csengenek a magvak,
csak még az óriási ég
fekete-bronz döngése hallgat –
Ércből rezeg a csönd –
Aztán füge se kondul,
a nyáj a láthatár alá
a némább némaságba fordul,
nem peng. Nincs semmi. Hold.

 

 

 

Beszéd*

Mennyi beszéd! Puffadt hasak,
aránytalan púp-köldökök.
A fél-világirodalom
koraszülött.
Azt reméled,
Hogy Vénuszt rejt tenger beszéded?

 

 

 

Fordítás közben

Nézlek, nézlek.
Látom a lángelmén a fércet,
a lágy koponya-varratot.
Csak így lehetek cinkosod:
köszönöm a nagylelküséged.

 

 

 

Mivel az egy-szerelmet keresem,
nevetséges vagyok, kétségtelen.
S már írni sincs erőm, hogy kifejezzem:
mi az iszonyat ebben.
Bár megszereztem az undok jogot,
hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot,
kit a világ bemocskol –
elírtózom e jogtól,
gyanús, gyanús, villámló, hősi arcom:
gyanakszom.
A végeredmény: én tiszta vagyok,
s mindenki más mocsok?
Az lehetetlen. Istenem , ne engedd!
Adj más eredményt az egyenletemnek.

 

 

 

Nyomorékot szerettem,
nem látszott rajta, nem –
sem az, hogy nyomorék,
sem a szeretetem.
Volt lába járni, táncra,
volt mindene,
és púp volt a szivén,
egye fene.
Titkon arzént tett levesembe
és emmiatt
oszlom most sárgán, zöldesen
a föld alatt.
*
Az mondják, jön a bomba.
Minek az érvek, ellenérvek?
Egy érvem van: az egynyári növényé
(önáltatással): élek.

 

 

 

Ha valaki tán azt hiszi,
hogy satnya voltam, gyönge – téved.
És mégis, egész életemben
csak félek, egyre félek.
Ez volna mindünk sorsa, csak
korunkban épp kiélezettebb?
Mért is teremtett ilyen izmos
félelemre, aki teremtett?

 

 

 

Irgalom

Kapj el. Vigyázz. Gurul a kő.
Ez az utolsó pillanat.
Hadd lássam még a szakadék felett
felhőbe vágott arcodat.
S ahogy megtart a gyönge, gyáva,
ahogy megtart a rongy izom,
úgy lesz majd hozzád könyörületes
a fenyegető irgalom.

 

 

 

Nem bírod

Nem bírod el, hiába,
ki egyenrangú véled.
Szeresd, szeresd továbbra is
a kurvát vagy a cselédet.

 

 

 

Ugyanaz

Nem bírod el, ki szuverén.
Hazád marad: a szuterén.
A kétségbeesés, a test
s a vacogó remény
kötele foszladozni kezd

 

 

 

Vörösfenyő, páfrány, szunyog.
Percen a fa, zümmög a hőben.
A gyantás, félig kérge-foszlott,
hatalmas törzsben most halad
egy paleolit távirat.
 
Sokízületű oszlop,
aki vagyok, ledőltem.
*
Zúgott a hajnal két fülemnél
és átcsapott vállam felett,
olyan voltam, mint egy hajóorr,
amint hasitja a szelet.

 

 

 

Szicíliai koporsó

Az élet héjait szerettem
a mindig másképp domborult csigát
a századok koporsó-vonalát
Krisztus előtt a hetedikben
S mert nemcsak héjait szerettem
élő kezem a kőre tettem
hogy igy köszöntsem régvolt társamat
a bátorságban és a rémületben
*
Más ösvényre a félelem vakon vitt,
mint a csapattól a vad elhasonlik
*
Úgy ültünk, mint a végső rémület
egy nagy fekete szívben meghúzódva

 

 

 

A mennyezet visszfénye

Egy végtelen madársereg
szárnyai értek szüntelen
amit egy óriási ég
dobott le lágyan
 
tündöklő hófúvásban.
*
Te, ki gőgös vagy igazából:
nem szégyelled, hogy megalázol?

 

 

 

Utálat, utálat az egész

De mennyi része van, hány rétege!
A förtelem dobostortája, tábla,
földtani metszet, kőzet-ábra,
ez a szegények bibliája,
olvashatod az életedet,
undorból préselt rétegek.
Meddig még a prés?
Kínvallatással nem jár felelősség.
Éppúgy mondhatnám az ellenkezőjét.
*
Isten bocsásson meg neked, te hitvány,
mert én nem tudok megbocsátani.
Már óriás a kezem és az állam,
mint egy léggömb, fekszem az ágyban,
nincs bennem egy szemernyi értelem,
miért, miért nő a fejem,
és miért kell beledöglenem –
Régebben hattyúk látogattak,
tizenkét szárnyon a város felett
repültek velem minden éjjel,
ma csak a rémület.
Madár, madár!

 

 

 

Az erény jutalma

Rozmár vagyok, könnyen lehet,
s egy asztalosra várok,
ki kézenfogva elvezet
a partok asztalához.
És szól: „Ne mindig ázalékot,
egyél most krumpli főzeléket,
és benne kis babért.”
Az Isten tudja, mért.

 

 

 

Térden

Ne, ne ítélj meg engemet.
Szívemben mindig térdelek.
De nem letérdelek, ne hidd:
föl, föl, föltérdelek.

 

 

 

A szürke noteszból

(1961)

 

 

 

 

Ha láttad volna, hogy rohantak!
Olajszín vállak libabőrös
rémülete, homokba-tűzött
napernyők súlyos vászon-csattogása
még csukva is, mint szoknya-erdő,
s utoljára egy strandköpeny,
tárt karral bíborcsíkosan:
vitorlaroncs, madárijesztő.
Aztán zuhog.
Tíz emelet szálloda ázik.
A pléhből-vágott kaktuszok.
A kinti pult, amely selyemcukormód
fénylik borokkal és lapokkal,
s oly érthetetlen-tarka, mint a hernyók –
az oleander, mely marokra-zárja
szirmát

 

 

 

Rilkéhez

Dehát mi az a Mozdulatlan?
Mondd meg, ha oly bölcsen tudod!
Lópatkó-tördelő kezed,
a keskeny, a fehér – az mondja meg?

 

 

 

Megáldott engemet az Isten
elmét adott, izmot adott
hát mért rágnak szét kukacok
most még eleven életemben
Hisz épp eléggé érthetetlen
hogy véget ér és nem vagyok
mért van hogy bármit elkövettem
szüntelen alulmúlnak engem
már lejjebb bukni nem tudok
Megáldott. Ezt a forditott
teremtést régen elvetettem
esőszakáll zuhog zuhog
dől, dől, dől, amit épitettem
Jeremiás siralma bennem

 

 

 

Kurvák

A szerelem, e képtelen merész
vadonatúj mutáció,
ha holmi hím vagy nő lotyó
csökött agyát egyszer meglátogatná,
rögtön pépes szilánkra vetné.
Ezért teszik az ember ifjú arcát
Ők újra vén majom-üleppé.
(De megbántom a majmokat.)

 

 

 

 
Sehová, sehová nem vezet
 
ez a széles kapubolt.
 
Pompás dió volt, szétesett,
 
bent hamu volt, hamu volt.
*
Ki verset ír, az egyszerre legyen
Kőmíves Kelemenné, s Kőmíves Kelemen.
*
 
Uram, nem jön elédbe vélem
 
szép, hosszúnyakú feleségem.
 
Én mondtam: fák. Ő unta ezt.
 
Kis keselyű. Neki a test.
 
Kis keselyű. A csőre vág.
 
Kifogyhatatlan árvaság.

 

 

 

Vázlatelemek az Ekhnáton éjszakájához

Én istenem, te jól tudod,
tapadtak rám az asszonyok.
És jól tudod, hogy menekültem,
bármennyire is megdűltem,
mert fúlladoztam, jól tudod,
kis, mocskos szívük alatt,
melyeket rámdobáltanak,
melyekből párállt a hazugság,
s a szép buta fejecskék,
melyek az árulást sziszegték
s puhák, mint a kigyók
Sújts rám, ha igaz szót, való vért
adnék újabb lotyókért.
*
Tisztítsd meg, na a szivedet,
nem a kedvükért, csak úgy.
Harántcsíkolt az akarat,
emeld, emeld föl magadat,
és tisztítsd, mosd meg a szived.

 

 

 

Csak várok itt, a megváltásra várok
hülyén ülök.
Szállj rám, Szentlélek!
Hadd ne haljak meg addig amig élek.
*
Eddig mindig becsaptatok,
de most kifogok rajtatok,
mert most hamarább meghalok,
minthogy becsaphassatok.

 

 

 

A fehér noteszból

(1962)

 

 

 

 

Én nem tudok beszélni.
Nekem már egyetlen beszéd:
üvöltve futni kint az utcán,
mint akinek a haja ég.
*
Belűlről tiszta ez a kép,
ahogy az ember ismeri
fogai helyzetét.
*
A szeretet szép ünnepe,
pálmák között karácsony.
Hogy meg kéne bocsátanom,
legalább ezt belátom.
Segíts meg, Isten angyala,
kit látott Betlehem,
keserű ajándékomat
elébe hadd vigyem.
 

Nizza, 1962 karácsony

*
Magam után húzom magam,
mint egy csapzott esőköpenyt a földön.

 

 

 

Angyal

Én láttam angyalt. Az se jó.
 
Futott, nem értem el.
Olyan mindenki angyala,
 
amilyet érdemel.
*
A június, a július.
Az évek szám szerint forognak.
De szépek mind a hónapok,
mert van nevük a hónapoknak.
*
Nekem semmise tetszik.
Nem akarok úgy írni, ahogy eddig.

 

 

 

[Feljegyzések a Között-höz]

(A folyón túl az erdő. A ködök)
Ott lent az erdő. Ott a ködök.
Amőba-mód, ötujjas mozdulattal,
egy felnyúlik függőlegesre
már-már uszályos mozdulat
 
…sötét törzsek között
a változékony térfogat.
– – – – – – – – – – – – – –
a tisztáson összecsapnak
 
örvénylő hajak
míg beléjük tűz élesen
hajtűnyi nap.
– – – – – – – – – – – – – –
A test a testetlen között
fájdalmas közöny
ahogy épülnek és ledőlnek
de mielőtt jelentéséig érne összedől.
És ott az éjfél mozdulatlan
fekete üst a nagy tavakban.

 

 

 

A pokolhoz

Kivilágolt, üres villamos.
Katonakórház.
Egy kovácsműhely volt itt valaha.
Egy apró, szürke hókupac.
Az elhagyott gyerekjátszótér,
a hinta lánca.
Üres pályaudvar. A villanyóra
éjfélt mutat.
(Éjszaka: görögdinnye kipontozva)

 

 

 

Töredékes feljegyzések 1962 körül

Koponyába gyűrt évmilliók
befogadhatatlan részletei
 
egy pohár
éjfél, dél,
éghajlat, véső, a szív sötét táblái
geológiák s növények között
a szaggatások, hasogatások
 
bénulások
a víziók, a dadogások
a tagolatlan feltámadások
befogadhatatlan képzetek
koponyacsontok kattanásai
a függőlegesnek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között.

 

 

 

A mozdulat

Éjjel kezem föltartottam,
az égre Hozzád nyújtottam,
mi lesz Helyetted, kérdeztem,
s Te mondtad, hogy a mozdulat.

 

 

 

Tett ősz fejére kalapot,
kalapot
a vén nő a boltba ment
és vásárolgatott.
Vett kenyeret, kávét, lapot
hazament
és otthon kávézgatott.
Ült a díványon, nézegetett
hajaja, hajaja,
egy háztetőt, meg az eget.

 

 

 

[A Négy kocka című vershez]

Ezek a forró, téli napsütések!
A porhó roppanásai.
S a tarkaharkály trópusi
színeinek égövi tévedése,
amint ferdén átvág a téren,
és elfordítja a látóhatárt,
mint egy volánt, pörögve,
képtelenül villámló délkörökre.
*
Nincsen évmillió, mely elhebegné
egyetlen pillanatomat:
Egy perc
Óra-vízió. Kékrefestett
fa-háttér (ég): arany mutató.
(Napsugár.) Rándulva megy
tovább.

 

 

 

A kovács*

Ezentúl rezet domborítsatok,
rezet, rezet, peng mint
a xilofon, a fények
lépnek rajta, pengetik.
Elől megy a király
bíborszínű.
Réz, réz, a hazám
*
Életét, mint régi hajfonatát szétteríti,
éjszakára kifonja

 

 

 

A hegyi ló

Az orgonák, a labdarózsák.
A pázsiton egy hegyiló.
Bozontos sörény sugarakkal
fénylik, mint egy májusi reggel,
s mint egy korán hajnalodó
májusi éjjel:
Reámtekint a hegyi-ló
fehér-pillás, sötét szemével.

 

 

 

A költők és a csillagok

A Kohoutek üstökös feltűnésekor, 1974
Hát már ezentúl nem ragyognak?
Vagy ragyognak, de nem nekünk?
A bölcsek vették át a posztot,
s mi költők skartba tétetünk?
De hisz marad a hold, a csillag,
ez a berendezés marad,
s miénk marad az ősi szakma,
a mindig új: az ámulat.

 

 

 

A távozó

(1979–1991)

 

 

 

 

Istenről

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

 

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfátgyömöszöltél?

 

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

 

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé kony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

 

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

 

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg

 

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

 

Egy szót se szóltam.

 

 

 

Megölelem az évszakot,
a fényes, mézes szép napot,
a szeptemberi nyarat,
mely visszatért egy pillanatra,
hogy búcsúzóul megmutassa,
milyen lehetne, hogyha volna,
s főképp: milyen lehetett volna.

 

 

 

A tüskék…

A tüskék. Van vagy tizenhét darab…
És mennyi, amit félig elfeledtem!
A szerelemről bizony már letettem,
s az agyam: másfél talpalat.
Idő? Igazság? Hová is jutok?
Mint messzelátó keskeny karikájú
feszülök rá az óriási tájra,
lépnek szememben lassú lovasok –
ha nem, hát nem. Izzíthatod a képet,
lovasok, tüskék, karikák hadát,
– míg fehérre lobbantaná magát,
mint facipő, kongó szívébe lépek.

 

 

 

Dúdolgatók

Tél van. Rohadj meg. Még lehet,
amíg a fagy beáll.
Most még egészben életed,
de minden vész halál.
Szakítsd el könnyen azt az ínt,
mely összetartja még:
előtted, lásd, a lomb legyint,
s lágyan hull szerteszét.
Rohadj meg, és nyugodj bele.
A gyűlölet elül.
Kifordulsz, mint a föld bele,
s lágyan himbál az űr.
*
Mit ér neked, hogy él Thomas Mann?
Mit ér a szép cipő?
Mit ér, hogy német és orosz van,
s a messze, déli hő?
Mit ér a szép, mit ér a bátor?
s az undor, rengeteg –
mit ér szeretőd és barátod?
s a ritka ételek –?

 

 

 

Nem hiszem én, hogy az ördögi mesterség, ama verstan,
Mely verslábra okít, ügyesen számlálva az ujjon,
Ám, mit Arany kiván, ama belső forma, amely már
Szinte tartalom: azt csak a költő tudja, a költő.
*
Mondd, fiatal költő, mért nem tanulod meg a formát?
Lánglelked nem tűr ó béklyót új repülésen?
Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba,
Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem.

 

 

 

Tanulni kell

A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom

húszéves jubileuma alkalmából, 1979

 
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.
Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.
Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,
a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,
tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

 

 

 

Köszöntő

M. M.-nak

 
M
É
Sz
Ö
Ly
Mikor ott ültünk egy bivalyszekéren,
Ifjan és négyen ama régi nyáron,
Kalandozván Kalotaszentkirályon,
Láttuk-e, hogy leend majd módja (kétlem)
Ó s új kátyuk közötti zötykölésben
Szívből kiáltani Magának: éljen!
 

Jelenkor, 1981. január

 

 

 

Oly furcsa ez a délután,
tán sosem ültem ily sután,
gyötrődve, nem is tudni mért.
Gyerek voltam, kit nem kisért
a gond. A vidám kisgyerek
szemébe nézni nem merek.
Jobb lettem-é? Azt nem tudom.
De másutt járok, más nyomon,
már más vagyok. Tán nem is én.
Tanúja ez a költemény.

 

 

 

Most 64 éves vagyok. Nyár van.
Nem mondhatnám: ez amire vártam.
Mégis némi olvadás,
Enyhülés, ocsudás
Van ebben a 64-es nyárban.

 

 

 

Kakukfű

A kakukfüvet ismered?
Oly csepp, szelíd, gyengelila,
hogy észre sem veszi a réten
szinte senki emberfia.
De amikor leszáll az est,
mikor a mező szendereg,
s arra járnak az esti lepkék,
a fémes-szürke szenderek,
nagy potrohukat, fejüket
befonja akkor, mint a fátyol
a kakukfű mézes szaga
s lebukfenceznek illatától.

 

 

 

Szerelem*

Jó. Gyönyörű vagy Nofretéte.
Mert egy istent föltaláltam.

 

 

 

Nyíló gesztenye

JaJ
Kiált a lomb a fára jaJ
Míg kibújok meggyötör a gallY
Nékem is fájsz így felelt az áG
S felnyöszörgött minden egy viráG
Fáj kibújni Fáj kibújni FáJ
Visszahúz az alvadó homálY
S minden sejtben borzongott a kíN
Jaj be fájnaK
AprÓ
BimbaiM
Földre
dőlne
már a
törzse
össze
törne
össze
törne?
reszket minden csepp ere
– – – – – – – – – – – – – – –
s kész a nyíló gesztenye

 

 

 

Chansonok 1

Elmondom én a csillagoknak
magam vagyok, magam vagyok.
Az űrhajóban rám ragyognak
a csillagok, a csillagok.
Nem vár talán már senki lánya
ez itt az űrhajós magánya.
De vár talán, de vár talán,
A Líra és az Aldebarán,
és ott hol már a fény sem úr,
vár rám az Alfa Centaúr
Elmondom én…
Üzenj, üzenj,
a rádión üzenj,
hogy vannak még lent emberek
és városok, és tengerek,
hogy utca van és járda van,
a járda szélén hársfa van,
üzenj te Föld, üzenj nekem,
hogy itt vagy, itt vagy, itt velem –
Elmondom én…

 

 

 

Chansonok 2

Ott a régesrégi időben
mikor ember nem járt még cipőben
van, ami ott is mindig ugyanaz,
a nő, a férfi, a tavasz.
Lehet az asszir, perzsa, babilon
de különbség nincs csak papiron,
lehet az ógörög, vagy méd
méd, méd, méd –
majd mondja: még, még, még, még –
Ott a régesrégi…
Csak te meg én, az más.

 

 

 

Félhold

Csillagszilánk a rézsút üvegen.
A szélbe könyöklünk anyám meg én.
Pléh-párkány. Mennyei párkányokon
Egy ezüstre smirglizett pléhedény.

 

 

 

Egy koponya belsejében

Körben gumipad vonul,
rajta ül a béna,
dülöngél a nyugtalan,
fel-felhorkan néha,
kémlelő nyiláson át
leskel ki az éber,
idegszála ujjain
hatvan centiméter.
*
Földredobban. Nyugtalan.
Felbőg, mint a részeg.
Megrándulnak csápjai
Éber idegének –
szétharapja? Szét, igen,
csuklóját harapja,
állkapcsában reccsen el
csontja két darabja,
az meg hurkot vet nyakán,
húzza – húzza – görcsös –
kocsonyásan tekereg
béna, úgy üvöltöz,
eltaposni iszonyat
ilyen fajta férget
rászórjuk a homokot,
gyorsan, mint a mérget.
Átdereng a külvilág
üveg gömbjük árnyán
hullámain imbolyog
egy bacillus, árván,
most, most légy hát hevenyebb!
fojtsd meg őket! öld meg!
síkosak, mint lebenyek
s mint a halak: zöldek.

 

 

 

Apollinaire-utánzat

Hogy vártalak hogy vártalak
a Gyere-vissza-híd alatt
de nem jöttél az este múlt
Feliciánnál lámpa gyúlt
Felicián se mondta meg
hogy most már hol keresselek
mert többé nem találtalak
a Gyere-vissza-híd alatt

 

 

 

Kakas

A kutya se látta, amint a ködben
az országút szélére röppent,
és körbemutogatta
magát ez a szárnyas paletta.
E körgalléros, borz-nyakas,
e villogó talpig-kakas,
e puffos, sarkos, sityakos
csepp Tizenharmadik Lajos,
tollas motosz, motolla-kényszer,
s hangját a tájba fúrta kétszer.
(De köd volt épp, kecske-tejes,
vagy mint a zabpehely-leves,
langyosan töltötte a gödröt,
s ha felgyülemlett, szinte bőrzött,
de köd volt, s dűlöngtek a házak,
s egy lombtalan jegenye-vázlat,
s följebb már csak az égi tőgyek
rengtek és súrolták a földet,
fehéren csorranva a tájra –
mert köd volt, s őt senkise látta.)

 

 

 

Macska

Jött a macska, jött a lépcsőn,
nyújtózkodva szélesen,
karcsú mancsát majd kinyújtva,
majd behúzva kényesen,
mint a tigris, mint a hattyú
imbolyogva és puhán,
bombafojtó homokdombra
pincelépcső oldalán.
Hogy felért, a fénybe nézett
fintorogva – lent aludt,
aztán elnyúlt a homokban,
s szép volt, mint egy drága muff.
Macska, macska, állatocska,
gyermekecske, csillagocska,
lágy pihéjű őszi pitypang,
bőruhájú mályva csokra,
könnyű szélben öntudatban
borzolódva, szenderegve,
mint növény, vagy régi szobrok
napsugáros szent berekben,
macska-isten, macska-álom
könnyű keccsel, pöttyös hassal,
bombafojtó homokdombra
csak egy percre vígy magaddal!

 

 

 

Óda

Macskák istene! Ülsz hokkedli-terrasszodon, álmod
pompás, nagyhasu rézüst tükrözi, ferditi formád,
ám te rá se ügyelsz, ha pamut-lágy nyelvrevalót kötsz,
s mégis állad alatt kifogástalan ábra fehérlik.
Így vagy elegáns. Nyugalommal vártad a bombát,
míg körülötted az ostoba emberek rád se fütyültek.
Élsz – s lám ők keverednek a földben a dudva-gyökérrel.
Hosszu gerincük lassan öregszik hajlani Hozzád,
ó, behemót tepsik bölccsé kicsinyült fenevadja!

 

 

 

Római tél

A 70 éves Weöres Sándornak

 
Emlékszik a római télre?
(Kis jel-szeletként említem meg ezt.)
Mely úgy úszik a multjainkban,
mint egy jegelt narancs-gerezd.
Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal,
(Micsoda gerezd-forma sávok!)
Kérem csináljon, úgy mint eddig is,
gerezdekből teljes, kerek világot.

 

 

 

Egy város

Szederkényi Ervinnek

 
Mindig napfényben láttam azt a várost.
Nem is kivánom másképp látni. Kell
néhány világos folt, amely fölött
külön nap süt, mintegy ládába zárva.
Persze, ezek önkényes részletek.
Kétsíkú emlék.
Minek is azt a három dimenziót
ráerőltetni egy arany-lapocska,
egy fém-pikkely dobozba-zárt
vékonyságára?
 
Természetesen,
ha nagyítóval nézném, látszana rajta
a véset: tornyok, mandulafák, halál,
az elkerülhetetlen panoráma.
De így, önkényes dobozába zárva:
önmaga az, és önmaga napvilága,
amely fedelén itt-ott, át meg át-
törve, nyilazó sugarát
romolhatatlan kibocsátja.

 

 

 

Egy esős kirándulás

Határ Győző ünnepére szeretettel jegyzé

 
Hogy fölmentünk Szent Albán templomához
A Rilke-bajszos volt a vezető;
Templomi út volt, fényes és homályos,
Általa lett jelként rendelhető
Rilke-bajusz az angol gótikához.
Gondolok én Szent Albán templomára,
Yorkot Budával jelként kapcsolóra
Őrá, aki e kapcsok hordozója,
Zimankós század könyves férfiára,
Őrá – vivát! kit ünnepelni jó ma.

 

 

 

A kertben

Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak

 
A kertre kell, a kertre mindig,
Emlékezni. Vagy inkább
a mintha-most-is, mintha-volna mellől
eltörölni a minthát.
Tulajdonképpen azt hihetné az ember,
hogy a múlt lecseng. De nem,
eltűnik, aztán visszatér,
a földet megkerülve visszatér,
akár az évszakok, melyek
hol maggá tömörülnek, hol kinőnek,
pontatlan útjain a téridőnek
statisztikai átlagban újranőnek,
pontatlan törvények szerint.
Ott járnak ők, az épp megint kinőtt
kertben, szórt fényben, fasorokban,
szelíd faóriások alján
s a lentibb szintek sorfala között,
a cirmos-arcú árvácskák között,
tigris-pofácskák voltaképp, de még
kicsik, még serdületlenek.
Kábeltekercs egy sziklakőre téve;
egy villanyszerelés emléke vagy jövője.
Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők,
körvonalakban, sétájuk hossza által
többnyire háttal,
de néha visszafordulnak felénk,
arcukkal megvilágosulva,
mint egy tisztás a rengetegben,
mint áram, ázott kábelekben
kigyúlva, elhomályosulva,
az idő spiráltekercsei
mentén el –, visszakanyarulva,
el, vissza, jönnek:
Újra, újra, újra.

 

 

 

Emlékezet

 

1

A kis pacákok most riadtan
loholnak föl-le az agyamban,
amióta parancsot adtam:
adják ki azt a dossziét,
s buzgón, egymás sarkát tapodva
futnak beomlott folyosókba,
szétbombázott polcra, fiókra,
kicsi ruhájuk csupa por.
 

2

Emlékedet megőrzi más tudat.
Persze: ledőlt a parti ház, de képe
– mint trükkfilmben –
– mint trükkfilmben – a vízen megmarad.

 

 

 

Én láttam ezt

Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.
Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.
Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.

 

 

 

Dehát mi az értelme? Semmi.
Nem-létező emlékeim
ál-valósággal összekenni.
Minek is kellett idejönni?
Nem tudhatok meg igazat.
Nem tudhatok semmit gyökérig.
Erdőben járok, talaját
kutató lépteim nem értik.
Lomb széleit, füvek hegyét
tanácstalan borzolgatom.
Törzsek közt járok, mint a szél.
Más a halmazállapotom.

 

 

 

Nahát! Hogy száll az itt-lét néhanap,
úgy száll, akár a csónak,
melynek sötét teste körül
még nyári vásznak boltozódnak.
Csak az a néhány széllökés
zökkenti meg váratlanul,
ahogy oldalt dől, majd kel a vitorla
s a víz színét végig súrolva
minduntalan átnyirkosul.
 

1988

 

 

 

Bizony, bizony, egy tó van odafenn
mely tükrözi az idelentet
egész életre szóló szerelem
mely irónia és kegyelem
a hold kanyargós ívei
a zökkenőtlen úszás simasága
mellette rét, mellette fák
egy óriás vidék, egy égi város
egy ösvény, mely a fák közé behajlik
nem ösvény, melynek nincsen hajlata
zökkenőtlen

 

 

 

Az üres ég

Az üres ég. Az üres ég.
Én nem tudom, mit is szeretnék.
Talán más nem is kellene,
mint ablakomra egy keresztléc.

 

 

 

Victori salutem

 
A név habár esetleges
 
a név habár…
 
e név: „határ” –
 
adott esetben érdekes
 
Mert aki átkelt száz határon
 
kozmokrátori aknazáron
 
árkon-aszályon, aknazáron
 
az túl habáron, ugyebáron
 
túl girbedő parabolámon
 
h                                       n
 
   a                               a
 
        t                      l
 
             á           a
 
                  r  t
 

1989-ben

75. évében

          

Szeretettel

Nemes Nagy Ágnes

 

 

 

Eső, hó (Dalmát kutyák?) Gőzölögnek

Eső, eső, van mit siratnod,
legelső hó, van mit takarnod,
nem mondhatnám,
hogy könnyű volt az év.
A hó felett már szinte semmi.
Itt-ott fekete foltok.
A hó alatt, persze kőtörmelék.
Alig lejjebb
korhadva, pincedeszkák, vértanúság,
szétpukkadt villanykörték, szilánkos
valamikori fények.
Temetések.
A hó felett: már szinte semmi.
De nem. Azok a barna-fekete foltok.
Azokról meg ne feledkezz.
Ők hagyták itt,
az ember előttes vagy felettes
pompás, fehér, feketepettyes
dalmát kutyák.
Kicifrázzák a szemfedőt,
mint pelenkát a csecsemők.
Talán mégis pelenka, sőt
pettyes-koszos-pompás védőköpeny.
Talán. Addig-amíg.
Hisz gőzölögnek a vigasz-
koszocskák.
Egy darabig.
 

1989. télidő

 

 

 

A távozó

Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.
S amikor hátat forditott,
két szárnya
röntgennel átvilágitott
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.
És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágitott,
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.
 

1990. január 16-a körül

 

 

 

Fiatalkori, a költő által kötetbe fel nem vett versek

(1939–1946)

 

 

 

 

Válogatás az első kézzel írt füzetből

 

 

 

 

Hajnal

Az égbolt frissen pírkadó,
A zöld fűillat írt adó
Amint a rétről fellebeg,
S gyöngyszínűek a fellegek.
Oly jó, oly jó a hajnali
A lenge szélre hajlani
S csodálni, mely már halkan int
Az első sárga kankalint;
A rét fölött kék lelke reng.
– A nap, a nap már feldereng,
És minden szinnel ó, felér,
Mert hófehér, jaj, hófehér!
 

1939. január 20.

 

 

 

Magas hegyekre áhitok
hol megfejtődik száz titok,
hol nincsen bűn és nincs piszok,
csak fényes ég és nárciszok.

 

 

 

Őszi hajnal

Valami messze fény dereng fel,
igen, az ajtón. Már fehér.
Valami fütty. Vonat? Hajókürt?
Recseg a padló. Társzekér.
Nedves kézzel benyúl a Hajnal
és megsimít most. Árvaság.
– A régi őszök íze hol van?
A dús gyümölcs, a sárga fák?
Az át nem élt, vagy félig élt ősz,
az eljövő, vagy rég halott,
mondd merre van? – Kértem a Hajnalt.
Ő állt. Fehér volt. Hallgatott.
 

Budapest, 1939. október 21.

 

 

 

Kövér gyümölcsök tarka halma
állt sárgalángú fák alatt
és sárga volt az édes alma
és sárga, sárga volt a nap.

 

 

 

Vasárnap

Ünneplőben jár a város
egy kis vékony fény után,
őszi, langyos, szép vasárnap,
szép vasárnap délután.
Résen át a fény behullik:
menni: merre? Várni: mért?
– Régi képünk elfakulva
sír egy csöppnyi kárminért.
Régi képen violák közt
borvörösben űl a lány.
– Violától illatozva
rámzuhant a hűs magány.
Perg az óra. Légy se rezzen,
szú se percen. Nincs szavam.
Hosszú lábam lóg az ágyról
lóg az ágyról hangtalan.

 

 

 

Magány*

Egy fényes, nyári délelőtt
míg szél kuszálta céltalan
a hullámot, s a fényeket:
a parton láttam önmagam.
Jön; félkezében táska lóg,
széltépte haj és sárga szem;
fénytől vakult vörös ködét
nem látja rajta senkisem.
Nem érzi senki léptemet,
nem hordja senki csontomat
nem fogja kéz, nem szívja száj,
nem mondható a gondolat.
Nem néz anyám szemem helyén,
barát nem él a szívemen,
áttörni váram: önmagam,
reménytelen, reménytelen.
 

Budapest, 1941. szeptember 13.

 

 

 

Félálom

Bemélyed már a párna
mint barna torkú tárna
és föld alól dohogva
döng szívem tompa dobja.
Dús pára gyűl a számon
mint mézes, sűrű mákony
emlék, sikoltás, vér is:
csorogj, borits be, szédits!
Most fulladt, furcsa kéjül
az akna zúgva mélyül
s fejem a tárt torokban
puhán zuhanva dobban.
 

Budapest, 1941. október 14.

 

 

 

Halottak napján

Világító rőtszínű fák közt
kígyózik itt a barna út;
nézd csak, amit most megtapintok
a két szemem, egyszer kifut.
A sírokon kis sárga lángok
s dús, bódító virág halom;
a szám mögött virít a fogsor
s lefoszlik majd a két karom.
Itt, ez a kar, ezek az ujjak,
az én karom, az én kezem,
amellyel a fatörzsbe vájva
a nedves kérget vérezem,
út, fény, fák, bíbor, lila párák,
zöld, bűvös, gőzös illatok,
ősz, vér! Kínom remegve csordul;
mert, meghalok.
 

Budapest, 1941. október 20.

 

 

 

Ha tudnád…

Ha tudnád lomb, hogy fáj a szám ma,
sikoly csiklandja torkom újra:
piros leveled rámborulna,
és lágy pecséttel csöndbe zárna.
Ha tudnád, éj, a két szememben,
hogy forr a kín, már gőz a cseppje,
felhőidből eső eredne
s mindkét szemem kiázna csendben.
Ha tudnád, ág, milyen a téboly:
irgalmasan agyam kiböknéd,
egy lila, pocsolyába löknéd,
s várnád, amíg párázva szétfoly.
 

1941. november 4.

 

 

 

Az őszi tarlón

Fekszem, s mintha kint feküdnék
az őszi tarlón, rőt mezőn,
két szemem az égre tárva
ifjú-módra, kérdezőn.
Majd lezárva, ifjú-módra,
– hogy sziszegnek itt a fák, –
nincs halálosabb a földön
mint a lenge ifjúság.
Amikor még nem születtem
nagy homálya oly közel,
szele sípol csontjaimban,
én még nem feledtem el.
Én tudom, hogy nincs reménység,
nincs erő, csak áhitom,
s nyurga vállam összecsuklik,
mindhiába tágitom.
Fekszem szótlan, messze nyúlva,
lábam már az űrbe lóg,
s fent: óriási őszi pitypang,
hófehéren leng a hold.
 

1941. november 29.

 

 

 

Otthon

Kredenc, szobor, terítő és dívány, tarka párna
zöld kályhák, sűrű függöny, a szekrény kulcsra zárva
a mennyezettől földig zsúfolva mind a képek
és néha éjszakánként a fojtott párbeszédek
ebédek, tálak és por a lepkegyűjteményen
és a sarokban díszkönyv és árnyék gyűl keményen
mind fullasztók az ízek és fullasztók az álmok
a hosszú kék ruhámban egy este majd kiszállok
beteg leszek, erős tán, vagy Indiába térek
s mint régi képen bennem az angyalok zenélnek.
 

Új Idők, 1947/5.

 

 

 

A szobor

A kertben párás, esti fény
és rőt levél a fán
a holt medence kőivén
vidáman áll a lány.
Hibátlan, hosszú újja közt
kis esőtócsa gyűl,
telt térdén sáros gally tapad
hajában szél fütyül.
De nagy szemének hűs, örök
derüje nem fakul,
csak áll a ködben könnyedén
és mozdulatlanul.
Bár nyílna óriásivá
a finomívü száj:
sikolts, akár az újszülött,
sikoltsd, hogy élsz, ha fáj.
 

1941. december 9.

 

 

 

Gyermekkorom

Vígan rügyeznek mind a fák,
– zsebemben gallyat őrzök, –
a Dunapartra, száz padon
kiültek már a nörszök.
A szürke, nagy gyerekkocsik,
parkőrök és cselédek,
s a Műegyetem nagy, vörös
kéménye mondja: élek.
Fejem felett az édes ég
alattam kő, az undok,
s oldalt a Lágymányos felé
barakkok és a grundok.
S oly furcsa, rosszízű e táj,
soha, sosem szerettem.
De jó volt első holt korom:
mikor még nem születtem.
A múlt sebes, csak révület
csak az kell, ami nem volt
míg bölcs és fösvény nagyapám
Egyiptomban barangolt:
A meg-nem-ért vidám szüret,
a meg-nem-látott lágy hegyek,
a nem-fújt, könnyü szellő,
a ház, és szőke nagyanyám
kinek cipő: cipellő,
a nem-simított pázsitok,
a lepkék, nem felettem,
nem állt falak, nem élt idő,
minden, még nem születtem.
De szép volt első holt korom,
gyermekkorom, valóban,
csak nézem innen, s reszketek
mint vándor sűrü hóban.
 

Budapest, 1941. december 10.

 

 

 

Nem jó

Nem jó hűvös szobában
homályos éjjelen
latin betüt bogozni
két portól éberen,
nem jó lazán heverni
sem néha játszani,
zsibongó, sűrü utcán
felnőttnek látszani,
nem jó figyelni, járni,
nevetni, hallani,
létemmel, mint plakáttal
magamról vallani,
nem jó, nem jó az élet,
valami benne fáj,
valami, furcsa szégyen
a gyökerébe váj.
Szégyenletes az élet,
és szégyen, hogy vagyok:
boruljatok le rám ma
szép téli csillagok!
Lágy hó, nyomom temesd be
és dobd rám lepledet,
takarj, simíts, az élet
lásd piszkos és beteg.
S ha szennye szégyenét majd
egy éjjel nem türöm,
lelkem sötét alapját
keményen áttöröm:
Lelkem alatt a Semmi,
a lét alatt halál,
és jó, jó visszamenni!
a tiszta semmi vár.
 

1942. január 26.

 

 

 

Alkonyat

A kertben tompa fény ül,
a lomb a földre szédül.
A rőt levél alól bronz
leányka válla borzong.
A párák zöldre érnek,
a tócsák most zenélnek.
S a zsongó, sürű zümmnél
mint szédült, pörge tündér,
a lágy zenére ringó:
kereng a kék iringó.
 

1942. február 17.

 

 

 

Lovamhoz

Pej vagy, – s családod nem hivalkodó –
de mégis szép, nemesformáju félvér,
fényes vagy, mint a görög bronzlovak
és bőröd lüktet orrodon az érnél.
A neved Ábris. És a kedvedért
csizmába járnék mindig férfimódra,
s hajnal felé, mert felkelek korán,
még ködben, átgaloppozunk Dabócra.
S szeretném Ábris, karcsú, szép nyakad
egy alkonyatkor átölelni lágyan
és futni veled megállástalan
előttünk nyúló árnyékunk nyomában.
Szeretlek Ábris! Súgom, hajtalak,
s nagyapám háza int felénk a tájon,
s a békalencsés, tikkadó patak
Erdőd alatt, a kezdődő lapályon.
Figyeld csak, Ábris, ez már itt a hegy,
must illat árad, bugyborog a hordó,
tisztásra érünk, s elcsodálkozom,
hogy hófehér lett homlokod a holdtól.
Most ágyban fekszem és rád gondolok,
és arra is, hogy amióta hordtál
úgy érzem: mélyen, bordám közt dobogsz
Ábris lovam, aki sohase voltál.
 

1942. július 13.

 

 

 

Nyári elégia

Megint sűrűsödik a lassú felhő
s a virágillat fojtó, mint a bú;
e fűlledt, furcsa esőverte nyáron
az ifjúság is halálillatú.
Látod, gyümölcsünk férges lett a fákon,
a régi írt keresném, s mindhiába,
s úgy érzem már, cipőm belepte lassan
langyos, fehér penész, mint Indiában.
A drága pávák tolla hull a kertben,
a pávaszem, mint kobra, rámmered;
és félve lépek kőre, mint az árnyék,
ha néha roppan: futni nem merek.
Lézengek nagy, nedves szobákban aztán,
és elfelejtem minden ismerősöm,
üresen állok, mint a búza messze
az ár alatt, a poshadó mezőkön.
Valami álmos, fulladt pára kábít
a kerten, házon, véren átkuszó.
S ha néha messze zajra rettenek fel,
már nem tudom: vihar, vagy – ágyuszó?
 

1942. július 29.

 

 

 

Barátom emlékére

Azt hittem, régen elfeledtelek.
A lelkiismeret, de az se hosszan
vetette föl néha az arcodat,
különben jártam, tanultam, napoztam.
Úgy laktál bennem, mint a szenvedés,
mely elrejtőzik könnyű létem alján,
mint boroshordóban a maradék;
de tőle minden dohszagot lehel rám.
Így párázik föl bennem illatod.
Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen;
olcsó a jelző, hogy: fiús fejed,
s olcsó pompás agyadról zengedeznem.
Te nem szeretted szép szók mérgeit,
s nem kerested hegyek közt a lankát,
a lényeg vonzott, tettek, cél, erő,
s egyéb ilyen nemes bizonytalanság.
Ne idézd bennem ezt most konokul;
a meddő játék, mint valami tábla
hidd el, kitartón, s bölcsen arra int,
hogy élsz, de soha ne feledd: hiába.
De hogy vigyázzam én most már veled?
Hajad, húsod, lakásod eltünőben,
mint sérthetetlen, puszta szikla állsz
a nőttető, borzongató időben.
 

2

Lehet, hogy tévedtem, de úgy rémlett a múltkor
láttam a hozzád tartozó fiút.
Egy lánnyal ment, léptük összetanult volt,
ahogy szokás már, ha egy év lefut.
Belémnyilallt. Azt hiszem, hogy szeretted.
De azután a harag ellepett:
szeretőd újat választott helyetted,
mért kívánod, hogy épp én hű legyek?
 

3

Meggyőzhetetlen, dermedt, sérthetetlen;
a távol neki nagy előnyt adott.
Hiába gyötröm, tépdesem, cibálom,
megfojtanám – ha nem lenne halott.
 

1943. július 7.

 

 

 

Tanácsok, tavasszal

Ha délelőtt már vakító a kék,
sötét üveggel nézz a napba.
Sietni kezdesz: hagyjad abba,
s takard be minden régi gond helyét.
*
Ha lámpa nyílik, vagy virág ragyog,
bogárszíveknek drága vészül,
vagy még a pondrók násza készül,
vigyázva lépj: egyet se nyomj agyon.
*
Ha édes is a tubarózsa-szag
jobb lesz, ha nem szobádban őrzöd.
*
Ha kergetik a kiskutyát: ne hagyd,
hogy elfogják a botos őrök.
*
Ne sírj, ha frissen megsütött a nap,
nagyon marja a könny a bőröd.
 

1943. június 5.

 

 

 

Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek?
Vagy mért nem vagyok – izzón boldogabb?
Helyettem is szeress, ne csak helyetted,
borulj reám és olvassz, mint a nap.

 

 

 

Az emlék

Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz,
úgy elhiszem, hogy rég szerettél.
S ha érzem már, hogy elmehetsz,
majd megtudom, hogy itt lehettél.
Enyém leszel: enyém a kincsem,
mihelyt kezem közül kifolyt.
Valószínű, hogy semmi sincsen,
és csakis az van, ami volt.
Valószínű, hogy nem vagyunk,
s valahol messze régen éltünk,
nagy pálmafák közt, sós tavunk
meleg sekélyén mendegéltünk.
A part síkos volt, mint a szappan,
a napfény sárga, minta len,
és bent a forró rőt iszapban
a talpunk csúszott, meztelen.
Az emlék átsüt testeden,
és minden perccel nő az emlék;
Hagyj el! Hisz ez a szerelem,
ha nem leszek, Tiéd a nemrég.
Most őszi eső mossa arcom,
s a pillanat, mely elhagyott,
mint messze láng, vagy mint az arcod
új, tünde fénnyel felragyog.
 

1943. szeptember 2.

 

 

 

Hamutartó

 
Egy nagy üveghamutartót láttam az asztalon este,
fénylett súlyos, arányos teste a sík politúron,
s formás öble fölött emlékként szállt a dohányfüst.
– S távoli emlékként bomlott ki a kép: igen, egyszer
férfi lehettem, férfi. Szobámban sok hamutartó.
Nagy bútordarabok barnán terpedtek a falnál,
bronzkaru lámpa alatt vázában holt tuja-ágak,
zöldelltek, s a dohányszínű bőrfotelekben a párnák.
Reggel nem borzongtam a friss, kora szélbe kilépni,
izmos, barna kezem jól fogta a horgot, a gyeplőt,
s mint faliszőnyegeken, agarakkal szálltam a vadra.
Fényes barna lovam volt, friss vadgesztenye-színű,
ívelt csípőjén ritmusra feszültek az izmok,
dús, eleven, finom érháló remegett puha orrán,
s hűvös hajnalokon, mint lelket fújta a párát.
Rajta rohantam a hajnali ködben a rétre, kifúlva,
ködbeveszett ebeim kongó csaholása nyomában:
nyirkos dér, tapadó kesztyűk, lihegés, sürü földszag.
S délben nagy pihenés. Tunya, édes. Érzem, amint lágy,
vaddisznóbőrös heverőn elnyúlva henyélek,
s lógó lábam alatt csizmától koppan a semmi,
s estefelé mélán elnézem a kései napfény
messzirenyúlt, violás árnyát a narancsszínű padlón.
– Így, hamutartó, hűvös, füstszagu kripta, koporsó,
régholt hamvaimat tartod te törékeny öledben.
 

1943. október 21.

 

 

 

Magány*

Elsűllyedek, de nem fáj.
Elsűllyedek, s nem érzem.
A vízzel lanyhán küszködik
a vállam és a térdem.
Mint hogyha rossz hírt hallanék,
– ez tébolyító – mondanám,
s mint álmomban, sikoltanék,
de vízzel megy tele a szám.
Mint tonnasúlyút húz a mély,
egy hörgésbe se tellett,
s csak siklom tehetetlenül
a hűsben egyre lejjebb.
Most már hideg, most már jeges,
a vérem lassan dermedez,
velőm remeg, a csont, a haj
agyam fölött már nem fedez.
Már jégfehéren ütközöm
valami éles rönkhöz,
és nagy, hideg, süket halak
suhannak karjaim közt.
 

1944. január 6.

 

 

 

Intermezzo

Megmarkolom a melleden az inget,
s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg,
hogy: mondd, szerettél mást is?! Mért szerettél?!
– Aztán lassan elengedlek. Minek…?
 

1944. január 23.

 

 

 

Nem akarok

Megyek az utcán és magamban
a hűs, síkos telet viszem.
Megölték? Hát megölték. Így van.
Elégett? Rombadőlt? Igen.
Már minden arcát ismerem,
s minden megtörténhet velem.
Nem véd a fal, nem véd az osztály,
nem véd a szó, a kéz, a bőr,
pedig anyáim zongoráztak
s van egy képünk Pompejiből.
S rendőr is igazoltatott,
pedig hát úrilány vagyok.
De nem félek. A telet hordom,
körülöttem lehűl a lég,
s a dolgok rólam madarakként
aléltan hullnak szerteszét.
És szemlesütve, szeliden,
de lassan minden idegen.
Nem érdekel a rettegés már,
se kín, se kép, se fájdalom,
sem a szagok, ruhák, virágok,
amit kívántam, eldobom.
S ha néha konokságomon
valami rezgés átoson,
mint egy patak, mely visszahőköl,
és lúdbőrösön hátrafoly,
mint macska, mely ugrása közben
a levegőben megbotol:
megint magamba zuhanok,
s nem akarok. Nem akarok.
 

1944. január 24.

 

 

 

Egy ismeretlen…

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,
hol néhány szék van és egy zongora,
itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek,
s talán nem is szerettelek soha.
S átölelne a kongó, ismeretlen,
s egyedül maradhatnék, mint a fa,
jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam,
mert oly nehéz. De hol van a szoba?
 

1944. február 12.

 

 

 

Virág

Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron.
Kecses kezedben, mint levél alatt
bújik meg emlék, fény-folt, pillanat,
bimbóban, várva, hogy valóra váljon.
Csírájukat lágyan eresztve csontig
bőröd alatt alusznak a csodák.
Kutatni, járni, kell-e még tovább?
Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít.
Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak.
Mint buja bokrot, szépséged kitárod:
rádnézek, és a válladból, kezedből,
derekadból, a szádból és szemedből,
mint piros lángok szöknek, bomlanak
szüntelenül az új, sötét virágok.
 

1944. július 19.

 

 

 

Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
Megszakadok, és te is összetörsz.
Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
Ma például igen jól vacsoráztam.
Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
Csúszik a láb az összefagyott sárban.
Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
és fiú-tested vajjon hova rokkan?
amelyet látva, a gyönyörüségtől,
emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.
Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
s rántott halat szeretnék sütni este,
kihajtott ingben írnál a verandán,
ánizs-szagú süteményt csipegetve.
A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
de júniusban délfelé megolvad,
s a falon át, langyos kezedre csorran.
Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
most tapogatni, mint húsban a vázat,
mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.
 

1945. február 4.

 

 

 

Bozótban

Bő bozótban szűk az ösvény,
sűrű pára csüng a fáról,
én vagyok a hosszú tigris,
fáradt tigris Indiából.
Lassan azért átvonaglik
nyúlós csontom, sárga testem,
hulla szag van. Szúnyog-hangon
zsong a bomlás. Állok lesben.
Most megöllek. Jaj, de untat.
Szám eredre rátapad.
Nyakeredre. S még nem is félsz?
Lágyan zsong a hullaszag.
Jaj, hogy untatsz, szép fiucska,
hosszú, sovány csecsemő,
áldozatom, kecses bárány,
kihívóan remegő.
És hogy untat, ölni, marni,
undorít a vér szaga,
undor, erdő, undor, hulla,
undor, poshadt éjszaka –
 

Budapest, 1945. április 24.

 

 

 

Szépség*

Szép vagy. Ez ellen mit tegyek?
Ujjad meséket vontat,
és mindegyik hajszáladon
hintázik egy hasonlat.
Mint egy növény, mint egy szobor
mint egy táj, enyhe napban –
valami folyton rebbenő,
s valami mozdulatlan.
Egyszerű két természeted
oly meztelen előttem:
bizony szerelmem, meghalunk;
esetleg nem egészen.
Meghal a kéj, meghal az elv,
mit annyi elme tisztel,
meghal a híd, meghal a táj,
s az új belügyminiszter.
Meghal a zöld selyemruha,
a Mont-Blanc, és a vágyam,
– mégis: folyó vagy kedvesem,
hajlékony, hosszú ágyban.
Szép vagy. Ez ellen mit tegyek?
Kötél van a nyakamba.
Hová vonszolsz? Mivé simítsz?
Eressz el! Hagyj magamra!
*
[Változat:]
Szép vagy ez ellen mit tegyek?
nyakamban köteleddel,
Hová vonszolsz? Mivé simítsz?
Ne fojtogass, eressz el.
 

Budapest, 1945 tavaszán

 

 

 

Betegség

Megjöttek már a jó szagok,
tőlük mégis csak borzadok,
szeretnék már szeretni, enni,
de nem lehet, beteg vagyok.
Mire is jó a vizenyő,
mikor az ember keze nő,
s roppant kezem ajtótól-földig
mindenüvé beleütődik.
Ahogyan dagad saját levében;
Vörösmarty is vizenyőben…
Csúnya vagyok, s nagyon kövér
körmöm sötét, hajam zsiros;
hogy mennyit érek, látni most:
nálam nem szebbek összegyűjtik,
mi nem csúnyábbaknak tilos.
Ennyi, nem több. Se jobb se rosszabb.
Lehetnék bölcsebb, s ostobább,
különb nem lennék így se, úgy se.
Maradj. Ne mozdulj. Ülj tovább.
Az agyam elforr, mint a víz,
s az üstben maradéka:
testem terped ügyetlenül,
puhára puffadt tészta.
 

1945. május 15.

 

 

 

Személytelen

Nem akarok szenvedni, nem.
Nekem minden személytelen.
Nem érdekel mással mi van.
Én nagyon szeretem magam.
Nem szeretem, ha holmi térd,
mint zsúfolt strandon, térden ér.
Nem szeretem a más szagát,
s a hosszas, páros éjszakát.
A kéj: nagy szobákon belül
le-s-fel sétálni, egyedül.
 

1945. július 13.

 

 

 

A szeretőm oly jó szagú
oly langyos bőrü szép fiú.
Imádom minden hajlatát,
és hullámos, meleg haját.
Mellette én is szép vagyok,
karcsú vagyok, halvány vagyok,
s ha kerek térünk összeér,
a kerek föld vajjon mit ér?
 

1945. december 30.

 

 

 

Férfi, nő

A férfi
 
Kiszívtam ép foga közül a nyelvét,
 
mint csonthéjából gyönge osztrigát.
 
Körülöleltem csípőjén a földet,
 
és azt hittem: odaadta magát.
A nő
 
Fölém hajolt, mint sűrü felhő.
 
Villódzott, míg a számra lelt.
 
Forró keze bőrömre simult,
 
és azt hittem, hogy megölelt.
 

1946. január 13.

 

 

 

Önarckép

Mohó vagyok. Vad vagyok.
Önmagamban rab vagyok.
Rémület és gyűlölet
feszíti a bőrömet.
Csinos vagyok, szép vagyok.
Hosszúlábú, ép vagyok.
Mosolyomból – mézzel tele –
kilóg, pléhből, létem nyele.
 

1946. január 27.

 

 

 

Nincs miért sajnálnom magam.
Nem üldöz és nem áld a sors.
Se jobb, se rosszabb, mint a többi,
épp annyi járt, amennyi volt.
Csak elmém torz sugara kábít,
a tárgyakat haránt szegi,
s a hosszú árnyék szörnyeket szül,
mint Caravaggio fényei.
Köszönöm, hogy velem maradtál,
hogy nem riaszt a ferde árny,
s felvont ujjad mutatja egyre,
hogy meddig ér a mért arány.
 

1946. március 22.

 

 

 

Lovam

Keresnek. Vésik nappalom,
feltúrják estemet.
Létemből, mint egy osztrigát,
tűvel feszítenek.
Fülem mögött zizzennek és
ujjuk hajamba kap,
s a szekrényből, mint holttetem,
nyakambaomlanak.
Hiába. Lent dobog lovam,
és hangja hallattán
a csigalépcső megremeg,
s felbúg csizmám nyomán.
Térdem közt nyikkan a nyereg,
lágy véknya felneszel,
két lábra nyúlik, s mint a nyíl,
surrogva pattan el.
Fülemnél gyönge ág sivít,
a fűben semmi nyom,
s a hajnal hűvös cseppje fut
mezítlen arcomon.
 

1946. március 30.

 

 

 

Hasonlat

Hűvös ruhámra tűzzelek?
Agyam szegélyén fűzzelek?
Éjjel nyakamra fonjalak?
Virág, valóság, gyöngyalak?
Az este bontja fátylait,
a bő magányra megtanít,
a fűben ülsz csak egymagad:
semmihez sem hasonlitasz.
S mint szavaim szerelmemet,
csak úgy villantják testedet
hajad fölött, lábod alatt,
a zöld szentjános-bogarak.
 

1946. május 6.

 

 

 

A szó

Bizony, hazugság. Így igaz.
Szó, dobd el a szavaimat.
Sohasem tudtad magamat
magam helyett csak magadat.
Sohasem tudtál testeket,
a testről testet festegetsz.
Nem vagy se szép, se kék, se lány,
se szeretőm, se paripám.
Hiányból hordott hegyeden
ülök, se holt, se eleven,
éppen, mert vágyom az egészet:
kövülten, mint ki visszanézett.
 

1946. május 23.

 

 

 

Nyári éj

Emelkedik a lassú tenger.
Az álom sűllyed, olvadok.
Tárt ablakunk alatt a mélyben
a júliusi éj csobog.
Üvegzöldszínű habja szélén,
mint fel-felbukkanó halak,
a csillagok kecses csapatban
csobbannak és villámlanak.
S a fák között – kövér korállok
árnyékot-lengető bogán,
haján világitó moszattal
átúszik lassan Szent-Iván.
 

1946. június 23.

 

 

 

Fulladozó

Nem ifjú vágy fúllaszt el engem.
Nem bánat és nem szerelem.
Távolabban és közelebben
a hőt, mint párát lehelem.
 
Perzselt torkomra száll az este.
Adj több világot, síma hold!
Adj több erőt az ismeretre,
s az életet a vágyra foldd.
Szökő világ! Ne szállj előlem!
Áttetsző szárnnyal csapj le rám,
mint mázsa-súlyú levegődben,
remeg csőrödben koponyám.
Búborék-karmok, szárny, szivárvány –
te tartasz, vagy én tartalak?
Nyakamba hulló vízisárkány,
vagy szétvillámló kardhalak?
 
Te légnyomás! Te perzselő víz!
Habod szív, levegőd kivet,
mely távol, s mely közelben őriz
fent holdat, s lent lehelletet,
feléd futok, feléd, megesten,
s hiányod szomjan lihegem –
nem ifju vágy fullaszt el este,
nem bánat és nem szerelem.
 

1946. július 2.

 

 

 

Öntudat

Hogy a tengert először láttam én,
szelíden hajlott egy öbölbe lénye,
s égszínű volt, falusi Máriák
öntudatlan-kék, bújtató köténye.
Azóta már tudom nyálkás szinét
a nizzai csigáknak a fövenyben,
aljasság, akna, tüzes éhezés –
„ember” vagyok. Mi rosszabb érhet
engem?
 

1946. október 14.

 

 

 

Család

Apám meghalt, anyám beteg.
Értük miért is szenvedek?
Hisz tőlük annyira vagyok,
mint szememtől a csillagok.
Meghalt szegény. Egy éve holt.
Milyen kicsiny halála volt!
Hogy enyhítsek beteg szivén,
öt krumplicukrot vittem én.
Hideglelős, idegbeteg,
és rajta nem segíthetek.
Nem érdemelt a fájdalom,
hogy valahonnan származom.
Így, igazság, ne langyoskodj,
kesernyés magvad megropog,
fogam közé rejtve magát,
még ízelem neved: család.
S az oktalanság nászait
tagadni újra megtanit,
míg friss világot mér velem,
a tisztaság, s az értelem.
 

1946. október 16.

 

 

 

Milyen hát?

Milyen hát a szerelem?
Tested szóba zárva?
Nem Kőmíves Kelemen
bivaly falú vára –
tömör vagy, és végtelen,
mint az Úr az ostyán,
határtalan ékszerem:
szógyűrűm borostyán.
 

1946. november 11.

 

 

 

Utószó

Nemes Nagy Ágnes verseinek összegyűjtött kötete két részből tevődött össze. Pontosan olyan, mint egy fele részben széthajtott könyv. Első fele azokat a verseket tartalmazza, amelyeket a költő a legutóbbi gyűjteményes kötetében, A Föld emlékeiben publikált. Legföljebb a régi kötetekből, főleg a Kettős világban (1946) című első kiadásból később elhagyott néhány versét tettük vissza egykori helyére; meghagytuk azonban azt a csúsztatást, azt az átalakítást, melyben a Kettős világban Napló részét később keletkezett versekkel töltötte fel. Ilyen például az Ész, a Lidérc és a Bosszú című vers, amely nem keletkezhetett előbb, mint 1960 körül.* A későbbi kötetekhez lényegében nem nyúltunk hozzá; legföljebb a Szobrokat vittem című vers kéziratának túlsó oldalán, a hagyatékban megtalált vers második strófájával egészítettük ki, amely éppúgy egzisztenciális értékű, mint a magában álló; hozzátettük az 1956 végén kelt Flotta című verset, mely eddig közölhetetlen volt; továbbá mellé iktattunk az Ekhnáton-sorozathoz egy ugyan megjegyzés értékű, ám mégis jellegzetes kétsorost Nofretétéről Szerelem címmel*; végül két első fejezettel kibővítettük a Mihályfalvi kaland című elbeszélő költeményt, úgy hogy az végül négy részből áll.

Nemes Nagy Ágnes ismert, jellegzetes lírája ennyi volna; ha A Föld emlékei után nem következne egy csaknem hasonló terjedelmű Függelék, amely részben gazdagítja, részben új vonásokkal alakítja a költő eddig ismert arcát. Gyerekverseit, melyek szintúgy jellegzetesek, és más arcát is megmutatják, ez a kötet – nyomatékkal hangsúlyozzuk – nem tartalmazza.

Ez az arc kezdetben az alanyi líraiságból kisejlő, bár eszmeiségre, gondolatiságra törekszik, a létezés fő kérdéseire koncentrál (lásd A halottak, A kín formái, a Hadijelvény, Az ismeret, a Kettős világban, A szabadsághoz című verseket), mintegy félig idézve: földmérőként pontos barázdán kívánva csillagokba lépni a nyíri tájat. Majd az új, a csaknem tízévnyi kényszerű hallgatás utáni kötetben (Rákosi-kor!), a Szárazvillámban (1957) háttérbe szorul a közvetlen líraiságnak megszokott gyakorlata, és a meghatározó versekben tárgyiasult, méghozzá több fonatú, a különböző motívumokat zárásul egybecsomózó verskoncepciókban, úgynevezett objektív lírában jelenik meg a hűtötten is forró személyes élmény. Lásd a kötet minőségét kiemelő Trisztán és Izolda, a Patak, a Balaton, a Villamos, a Paradicsomkert című többszálú, de egyetlen létérzést szuggeráló verseket. Bennük a költői kifejezés már projiciáló, nem direkt, hanem T. S. Eliot szavával szólva: a költő létrehoz valami „objektív korrelatívot”, a szimbólumtól némileg eltérő tárgyi megfelelőt, mintegy kerülő úton felkelteni, szuggerálni a közvetlen, a vallomásba nem foglalt (nem foglalható) lírait és alanyit. A belső tartalmaknak áttételes, magasabb foglalatát.

A költő kifejezés- és eszmemenetét rajzolva, a Napforduló című kötetben (1969) Nemes Nagy Ágnes megint valamelyest továbblép, és ambivalenciával teli élményeit egybefogva megírja az el-amarnai kultúra ürügyén Ekhnáton-sorozatát (íme a jellegzetes objektív korrelatív módszer), valamint a Ház a hegyoldalon című titokzatos létdrámát. Az áttétel ezekben a legmélyebb, a legfilozofikusabb, annak ellenére, hogy a több mint háromezer éves, egy istent teremtő fáraó alakját idézve, a tüzelő tankokkal és a hegyomlásszerű földre zuhanással ott van 1956 emléke (Ekhnáton éjszakája), a filozofikus látomás mellett, a filozófiai összefoglaló képzet mellett az élményi látvány burkolt konkrétuma. Az objektiválás anyagszerű és egyben legmélyebb gondolati szintje a szakralitás szuggesztiója.

De hogy Nemes Nagy Ágnes sokfelől megközelíthető lírai jegyeit egyetlen szálból kiindulva tovább bogozzuk, hadd jelezzük a végső lépést, mely a Között című kötetben (1981) már meghatározóan jelen van, és A Föld emlékeivel (1985) teljesedik ki. Ez az élmény alapú objektív korrelatívnak a letűnése vagy inkább végső átalakítása: a prózaverseknek úgynevezett inperszonifikáltsága, vagyis olyan létezést hordozó valóságoknak feltárása, amelyeknek áttételesen sem rajzolhatók meg konkrét alanyi jellegük. Líraiak, de személyességük belerejtett; líraiak, de csupán a létezés, a mindnyájunkban jelen levő létérzet nyomán teremnek költészetté. Mintegy az idő és a tér örökös vektorai következtében. A költő prózaverseiről beszélek. Az Egy pályaudvar átalakításától kezdve Az utca arányain át a Villamos-végállomáson, a Múzeumi sétán, a Teraszos tájképen át A Föld emlékeiig. Az alanyi filozofikusságtól kezdve Nemes Nagy Ágnes lírája a rejtett személyességgel hirdetett objektiváláson át – és teljességgel közömbös, hogy másként és némileg más fogalmakkal írják körül az objektiváló tendenciát a nyugati költők – eljut az inperszonifikálásig, a létezés olyan személyestől független megtapintásáig, amely talán filozofikus lírája csúcsának tekinthető.

Igen, de lírájának eddig rejtett, másik könyve, az Összegyűjtött versek-kötet csaknem fele részében felsejlő másik arca vajon hogyan, miként illeszkedik az előzőkhöz? A Föld emlékei a Függelékhez? Igaz, könnyű elmondanunk, hogy A távozó című általunk önkényesen megnevezett rész A Föld emlékei utáni végső korszakának verseit tartalmazza; olyan létfilozófiai remekléseket, mint az Istenről (Hiánybetegségeink legnagyobbika) című vers, olyan létezést megrendítő pillanatokról, mint a Megölelem az évszakot, Én láttam ezt, Bizony, bizony, egy tó van odafenn, A kertben, valamint a már rettenetes betegsége alatt írt A távozó, és a környékén keletkezett versek. Költészetének ez az eddigiekkel azonos befejezése. Ugyancsak problémátlan a Fiatalkori versek általunk válogatott gyűjteménye, amely 1939-től, vagyis 17 éves korától 24 éves koráig ad képet költői alakulásáról, s mely kétségtelenül érdekes és jellemző jegyeket, később kialakuló képzeteinek, motívumainak tapogatózva felsejlő jelenlétét kínálja. Ezt minden jelentékeny költő úgynevezett Függeléke tartalmazza. (Csak zárójelben mondom: Babits egyenesen nehezményezi, hogy Vörösmarty zsengéivel Halász Gábor nem eszerint járt el, függelék helyett az igazi mű elé odaillesztette a fiatalkori próbálkozásokat; József Attilával kapcsolatban pedig egyenesen filológiai bűn korai verseit, a Juhász Gyula- és a Kassák-utánzatokat folyamatos időrendben, egyvégtében közölni, s nem, mint az Ady-kötetben a zsengéket, hátratenni.) Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is jogos a megmaradt végső verseket külön tenni, majd legutoljára közölni fiatalkori verseinek válogatott gyűjteményét, amely egy kézzel írt füzetben birtokunkban van, s amely füzet datálva van, és csaknem tízéves korától kezdődik.

Más, és képtelenül nehéz kérdés, hogy az „összegyűjtött versek” kapcsán bele lehet-e tenni a Függelékbe A Kettős világban idején írt versek (1944–1946) című részt, amelynek anyagát annak idején kihagyta; ugyancsak dubiózusnak tekinthető, A második kézzel írt füzetből (1947–1960) című Függelék-rész, melynek verseit sem a Szárazvillámba, sem a Napfordulóba a költő nem vette bele. Még képtelenebb a hagyatékban később megtalált A barna noteszból (1958–1960) a A szürke noteszból (1961) , valamint A fehér noteszból (1962) publikálása. Jogos-e a jelentéktelen külsejű, gyakran ceruzával írt füzetekből olykor aggályos gonddal kisilabizálva megörökíteni azt, amit a költő vagy elfelejtett – az is előfordulhatott –vagy esze ágában sem volt nyilvánosságra hozni. És kivált aggályosnak tűnhet a publikálás, mert ezek a versek a legteljesebb mértékig alanyiak, mintha egy más, sebtében, indulatokkal, kétségbeeséssel ránduló kéz írta volna őket a spontaneitás gyakori, zseniális felvillanásával. Mégpedig költészetének abban a korszakában, amikor a Napfordulóban, (emlékezzünk csak: 1957–1969) már a maga objektiváló lírájának eredményeit teremtette meg. Jogom volt-e vajon ezeket az alanyi füzeteket, ezt a más arcú Nemes Nagy-lírát publikálni? Igen, joggal kérdezheti az olvasó: jogom volt-e? De jogos-e, kérdezem én, Nemes Nagy Ágnes lírájának egy terjedelmes és vitathatatlan költői értékekkel gazdag részét egyszerűen megsemmisíteni? Megsemmisíteni azért, mert az eddigi költői gyakorlatától, tendenciájától ezek a kész versek vagy akár pillanatnyi, olykor töredékes megfigyelések – egyikük-másikuk villám erejű – lírájától eltérnek? De vajon minden pillanat szülte spontaneitás mellett a költői tendencia, a hang, a szóval való bánni tudás egyneműsége nem jellegzetessége-e akár az objektiváló, akár az alanyi verseinek? Vajon a Függelékbe tett Beszéd című vers nem sajátosan az ő beszéde?

 

Tenger beszéd. Inkább rideg
legyek, mint a Húsvét-sziget.
S legyen bár mindez alkati:
én szobrot vágynék mondani.

 

És versének spontaneitása nem önmagába harapó megállapítása-e? Nem contradictio in adiecto?

 

Dehát nincs arra szó,
hogy míly undorító nekem
az exhibició.

 

Különösen, hogy a háromsoros feletti ötsoros megjegyzésben így beszél:

 

Rettentő ez az objektivitás.
Ez a kötél-rend, ez a láthatatlan
célzás-csomó, bujkálás a szavakban,
ez a temérdek hallgatási érdem
megfojt a szemérem.

 

A Függelék három részében, A barna noteszból, a A szürke noteszból és a A fehér noteszból kétségbeesett, dúlt állapotában bizony jelen van a költőkre nézve többnyire természetes exhibíció – még ha tudatossága és szikrázó tehetsége remekléseket hoz is létre spontánul. Olykor kész versek helyett töredékes, fél kézzel odadobott remekléseket, melyeknek, ismétlem, hol a kétségbeesés, hol az indulat a pillanatnyi szülőanyja.

Kitűnik tehát a füzetekből, a noteszokból, hogy sebesülése mélyebb, és jó darabig csaknem gyógyíthatatlan volt. Nem akcidentális volt, hanem alkati. Minden sérelemre, megaláztatásra eleve felindult, még ha csupán képzelte, hogy sérteni vagy megalázni akarják. És ha a nyomorító társadalmi-politikai viszonyokat tekintetbe veszem, az évtizedekig tartó szegénységet, a fordításokkal való munka csaknem állandó kényszerét, az irodalmi mellőzést, mely csak utolsó éveiben változott meg, bizony volt oka mindenféle érzékenységre.

Végezetül van a Függelékben néhány olyan verse, amely A Föld emlékeiből kiütközik, amely inkább a gyerekversek tónusán érzékelhető. De ott van a Chansonok 1-ben és a Chansonok 2-ben, az Apollinaire-utánzatban, de mondhatnám a Betét-dal vagy a Kakas címűben is. Tudott írni játékosan, örömmel írt játékból is. Még ha az élet minduntalan drámai szituációkba szorította is, kívánta a szellemi tornát, olykor nemcsak élvezetből – fantasztikus volt az örömképessége –, hanem feledésből is. Intellektusa ellenpontozott volt, korántsem egyirányú, egynemű, mint Pilinszkyé. Az ötvenes évek legszörnyűbb korszakában tele voltunk olyan csinált rímjátékokkal, melyeknek tartalmát nem, csak a persziflált személy nevét írtuk ki, meg a letakart szöveg végén a kötelező versformát és a rímeket. Ezeket a játékokat elsősorban ő kezdeményezte, s rendszerint Kálnoky, Jékely, Lator László és Szabó Magda vett részt benne, meg alkalmilag Lakatos István, Székely Magda, Tóth Judit. Egykor Vas István is. Tapasztalnom kellett, amit persze tudni lehetett, hogy a legtöbb költő örömmel játszik a szavakkal, szívesen gyakorolja vagy sziporkáztatja nyelv- és rímkészségét. Ez olykor feledést adó vagy fájdalmat csökkentő unaloműzés is. Élete vége felé, rettenetes operációjának kórházi napjaiban esténként olykor arra kért, hogy játsszunk együtt betűjátékot (azonos kezdőbetűs fogalmakat kellett gyűjteni, s persze mindig ő nyert) s amikor betegségének csak hetei lehettek – hogy mi vár rá pontosan tudta – Szigligeten még egybehívta ismert játszótársait egy végső „Szent István-feladványra”, s amikor a feladványt megoldotta, csak annyit mondott a megrendült társaknak: „Ez is megvolt végül, köszönöm.”

De visszatérve, felmerül a kérdés, hogy bár a későbbiek során voltak versvázlatai, versjegyzetei, egy-két esetben kihagyásos versjavításai is, miért olyan tiszták, csaknem teljességgel javítatlanok a mindig is kézzel írt versei. (Sosem írt géppel.) Jellegzetes módszere volt. Születő verseit fejben írta, egyvégtében készen, még a többrészes kompozícióit is, mint például a Balatont vagy a Trisztán és Izoldát. Ezt a fejben író készséget ugyan később a rutin megszüntette, de akkor se másként, minthogy jegyzeteiben félgyártmányokat, verselemeket, motívumokat készített, egy később létrehozott versnek kvázi elnagyoltabb változatát, melyet aztán, és ez fontos: mindig tömörítve, kiélesítve tett véglegessé. Nem sok ilyen nem végleges kezdeménye van, de azért a későbbi noteszekben akad belőlük. Meghagytam őket, nemcsak azért, mert önmagában is felette érdekes költői alakításának a módszere, hanem mert elképesztő bennük az észbeli luciditásnak és az érzékletességnek az egysége a még nem kész, a később változtatott versben is. A bizonytalan kihámozás, a tétova ügyes-ügyetlen keresés prózáját, interjúit sem jellemezte. (Ez különben nagy írókra nézve sem általános – Ottlik például többszörösen újra írta, cizellálta, javítgatta, amit írt.) Nemes Nagy Ágnes viszont „készen” írt, még a szabadon készült rádióbeszélgetésekben is – igaz, jegyzetei a bizonyíték, mindig felkészülten. S bár líráját, lírai módszerét – ahogy mondtuk – új és új változatokkal módosította, az alanyiságtól a tárgyiasságig, a tárgyiasságtól a prózaversek személytelenítéséig, szüntelenül létre tudta hozni szavainak azt a kivételes egyediségét, amely nélkül, módszer ide vagy oda – Babits is erre esküszik –, nincs jelentékeny költészet.

 

Lengyel Balázs

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]