Ház a hegyoldalon

A vezető

Ez a színhely. Hegyoldalban a ház.

Fent bazalt sziklatető.

De lejjebb, itt a ház előtt

szőlők szaladnak végeláthatatlan

a tóra le, hullámló vonulatban,

mint glóriás juh-nyájak, szembe-napban –

a szüretnek már vége van,

de a levél az alkonyatban

áttetsző s fényes, mint a füst-arany.

A gyümölcsfa is mind szedetten.

A lomb hegyéről olykor egy szem –

A látogató

Itt egy szem töppedt szilva az uton.

Olyan az íze, mint – nem is tudom –

édes.

A vezető

Édes?

A látogató

Édes. Nagyon.

A vezető

A ház belül egyetlen nagy szoba.

Sötét. Vigyázzon. Nem járt itt soha?

Persze, nem. Mintha benyúlna a hegybe.

Keskeny parasztágy. És kemence.

Hajópadló. S rozsdás, barlangi nap:

egy rézüst lóg a gerenda alatt.

És semmi más.

Üres a ház.

Erdész lakta, aztán az öregasszony,

aki a hegyre járt,

és mondják, egyszer sast talált,

mondják, tört volt a szárnya, lába,

egy este sast talált,

fölvette s indult le a meredeknek,

és amint vitte egyre nehezebb lett,

de ő emelte és cepelte,

karjára és hátára vette,

hogy imbolygott a vézna hát,

mintha vinné a roppant éjszakát,

majd húzta már konokul – gyönge, vén,

s hogy átemelte itt a küszöbén,

akkor látta: angyalt hozott.

Olyan volt, mint az angyalok.

Pokrócra tette, nem fért el az ágyban.

És ott feküdt az angyal zsákruhában.

Nagy volt, barna, mint egy kaszás.

Vagy egy sebesült katona.

És szenvedett. Szenvedett a szeme,

szőlő szeme a szemhéj-prés alatt,

a lélegzete szenvedett,

a szíve szenvedett, dobogott a ruhája,

és néma hangon szenvedett a szája,

csak csontjait lehetett hallani;

földrengéskor nagy hegyvonúlatok:

föl-le gyűrődtek roppant izmai,

s válla fölött, karja alatt

úgy borzolta sas-színű szárnya-tollát,

mint nagy, vacogó, téli madarak.

Ecetes vízzel arcát megtörölte

az öregasszony s virrasztott fölötte.

És elaludt és felriadt,

és akkor nem volt semmi más,

mint egy ablaknyi pirkadás,

az ecetes-csupor, a lámpa,

és üres, üres volt a ház,

s a gyűrt pokrócon semmi más,

mint tűlevéllel csillogó

fenyőgally, frissen zúzmarás.

A látogató

Most is fenyőgally a sarokban.

A vezető

Előfordul. Bizonyos konstellációban.

A kamra, tudja. És a pince benn.

Dehogy tudja, hisz nem járt itt sosem.

Honnan tudná, ha nem járt itt sosem?

Mondják, leért a föld belébe innét

a férfi, aki fölásta a pincét,

és hajnalonként járt a tó alatt.

Feje fölött hallotta a halat

és látta lenn a nádak gyökerét,

mint óriás, sötét csillárokat.

Homlokán lámpás, mint egy szemtükör.

És egyszer nem jött újra föl.

De nem halt meg, csak elveszett.

Mondják, hogy szalamandra lett.

Most narancsszín és fekete.

Hallatszik olykor a nesze.

Egy lány (kint megy az úton és énekel)

Szép fényes délben mentem a réten

Zsálya virított az árokszélen

Az árokszélen szép piros zsálya:

Mintha a szája volna

A vezető

A fegyvergyűjtemény. Rozsdás a pisztoly,

de a vadászkés fényes, mint a hal.

S éles.

A látogató

Éles?

A vezető

Éles. Nagyon.

Mint egy jól-rajzolt körvonal.

A lány

Szép fényes délben mentem a réten

Mégis botoltam árokba léptem

Fekete küllős fekete nap:

Szeme sütött az égen

A vezető

Egy telefon ül itt a sutban.

A látogató

Egy telefon?

A vezető

De meg se mukkan.

A látogató

Egy telefon?

A vezető

Talán ezerkilencszáz –

Nehéz, ősállat-telefon.

És néma, néma. Ül, kotol,

nikkel-hasát lepi a por –

A látogató

Egy telefon?

A vezető

Akkor se szólt?

A látogató

Mikor?

A vezető

Erős a zápor itt nyaranta.

A gömb-villám lefut a partra,

a vízre ugrik, el nem ázik,

mint a kálium, karikázik,

a nád perzselten imbolyog –

A látogató

Kinyitom az ablakot.

A vezető

Minek? – Tavaly is futni kezdett

a táj, állatok, patakok,

a zápor tőre földbe vágott,

térdig verte az agyagot –

A látogató

Kinyitom az ablakot.

A vezető

Ugye fojtó az ózon félelem?

Ugye a villám-függönyök szaga?

Ugye félő lehetett két alaknak,

akik az erdőn át szaladtak,

az ostorozó gyöngysor-éjszaka?

Ugye ázott hajak és ágbogok –

A látogató

Kinyitom az ablakot –

A vezető

Vakították a vaksötétet –

A látogató

Kinyitom –

A vezető

aztán lecsapott –

A látogató

A vezető

válluknál a villám. –

Az ablakot, fiam, ne nézze többé.

Ez is történet, mint a többi.

Mögöttük egy cser lassitott

mozdulattal földre rogyott.

Aztán a ház. A zár laza.

Szédült a lány. Fölkapta és emelte

a fiú és karjára vette,

az ajtón be, s a küszöbön, ezen,

– nézze csak, odavezetem –

ezen emelte át, akár haza.

Sötét. És mintha benyúlna a hegybe.

Itt a parasztágy. – A kemence. –

Érintse meg. – Hideg kemence. –

Hajópadló. – Akkor sáros nyomok.

Az ágyon valaki tükröt hagyott. –

Hajópadló. – S rozsdás – barlangi – nap –

A látogató

Egy rézüst –

A vezető

lóg a gerenda alatt. –

És semmi más. –

A látogató

És semmi más.

A vezető

Mert üres –

A látogató

üres volt a ház.

A vezető

Üres volt?

A látogató

Üres volt.

– – – – – – – – – – – – – – – –

A vezető

Te voltál hát.

A látogató

Én.

A vezető

Te. Ballonkabátban.

Ti ketten. És nálam szólt a telefon.

A látogató

Ázott hajak és ágbogok.

A vezető

Fölvettem. Senki. Hívtam ezt a számot.

A látogató

A villámfüggönyök.

A vezető

Egy számot, ami nincs. A telefon.

A látogató

Egy cser lassított mozdulattal.

A vezető

A vezetékek. Szólt. És senki.

A látogató

Nyár volt.

Az égi robbanás

percenként temette be a tájat,

s közben, mint akit kiástak,

az eszméletlen csönd szemünkbe csordult,

s csíkos, fekete vére

közt egy-egy rángó faldarab

kísérteti fehére,

amig megint zihálva

döndült nehéz aritmiája,

hogy csak az üst, a réz dongjon tovább,

mint egy rettentő dobbanás után

az erek néma drótja –

úgy ültünk, mint a végső rémület

egy nagy, fekete szívben meghuzódva.

Aztán lazult. Nyár volt. Az oldott,

áttetsző vízfalak mögött

ott álltak már a régi szobrok.

A ház előtt ott állt a nappal,

ott az aranyosbőrü nappal,

az arcát félig takaró

térdig hulló, napszínü hajjal,

mint egy aranyos lombu fűz,

oly villogó, oly omlatag,

s haja mögül sütött a nap –

S a ház előtt ott állt az éj,

ott állt a szélesvállu éj,

ezüst csillag-sebek a testén,

fekete-húsú Szent Sebestyén,

s körbefutva a köldökénél,

derengő, fémes pánt az éjfél –

Ott állt az éj, ott állt a nap,

s a ház fölött, s a ház alatt,

minthogyha lassu szél suhog,

hullámló, lassu mozdulattal

vonultak át az évszakok –

És aztán semmi, semmi más,

csak lebbenés, csak surrogás,

talán csak egy sebes madárraj,

mit ránkdobott egy óriási ég,

pihék, pihék, szárnyak, pihék,

át-át csapó, tündöklő hófuvással,

és semmi, semmi más –

A vezető

Elég.

Hol a lány?

A látogató

–

A vezető

Hol a lány?

A látogató

–

A vezető

A kamráig dőlt be a víz.

A pincéig dőlt be a víz.

Nyitott ajtók és nyitott ablakok.

Az esti vihar. Aztán a tűz.

Aztán az éj.

És aztán jött a roppanás.

Mert akkor éjjel elmozdult a ház.

Nem látni semmit. Friss vakolat.

Egy gömbvillám bejött az ajtón,

és némán körbement.

Nem látni semmit. A mész, a réz, a fa,

viaszosan ragyog az új matéria,

csak a vaskapcsok koponyavarrata

nyikorog éjjel. Nem látni semmit.

Eróziók iszap-csapágyán

torzul lassan a ház belső tere,

torzul ez a tömör üresség,

hol tárgyak állnak, mint az eszmék,

a volt testek lélegzete,

egy lassú zuhanásban állunk,

nem látni semmit, a háznak,

ennek a határolt hiánynak,

melynek kapuin ki-be jártak

a tény, a vágy, a képtelen,

már nincs több léte, mint amennyi

két perc között tud megjelenni

rézsút és névtelen,

e levegő körül, mely olajos

a belepréselt léttől, mint dióbél

vagy agyvelő körül a csonthéj,

ropog a fal, ropog, szakad,

nem látni semmit,

s aminek teste volt, hazátlan

agyaggá dől a roskadásban.

A látogató

Agyaggá.

A vezető

Az őr vagyok.

A látogató

A szétdőlt kőhalmok magánya.

A vezető

Az őr vagyok.

A látogató

Mit nézel?

Mit nézel rám? Hát mért nem jöttél késsel,

fejszével dönteni a deszkalapot,

és mért nem álltál ott a küszöbön,

ázott nyersvászoningben és deres

hajadban az esővel,

hát mért nem jöttél? Én vagyok a tetted,

a véletlent mért kellett elkövetned?

A vezető

Fák nőnek itt, nem én ültettem őket.

Én mertem ki az iszapot.

A látogató

Fák nőnek itt, vizes ostorok,

a fák alatt vesszőfutás,

villámfehér szíjcsattanás –

A vezető

Cement.

A látogató

Mert jött helyedbe más.

Ne félj, mert jött helyedbe más.

A vezető

Betongyűrűk.

A látogató

A hegycsuszamlás

zajait ismered?

A mormolást, a suhogást?

Tudod te jól a fekete-sárga férget,

mit földobott a föld,

azután, ahogy kipattant az ajtó,

s olyan magas szél jött be, mint te vagy –

tudod te jól, ahogyan növekedett,

a szoba négy sarkából fújt a szél,

mint négy égtájról, forgó négyfelől

ég-nagyságrendű ventillátorok

s úgy lobogott a legbelső zugolyban,

mint hajóorron, a hajunk –

hajunk, hajóorr, el se fért,

mert voltaképpen el se fért sehol

az, ami volt, csak suhogás,

pikkelyként rendezett tollaival

a moccanatlan barna zsákruhás,

mögöttünk már, mert ott futottunk,

tudod te jól, mert újra ott futottunk

görnyedten kint a fák alatt,

mert itt rejtetted, ne tagadd,

a hüllőt és a madarat.

Az éneklő

(kintről)

A ház előtt a ház előtt

Szembenézve két fa nőtt

Déli ég esti ég

Egy világos egy sötét

A vezető

Mit akarsz a késsel?

A látogató

Engedd el a kezem.

A vezető

Mit akarsz?

A látogató

Hagyj. A fákat.

A vezető

A fákat?

A látogató

Hagyj. A fákat.

A vezető

Ezzel a késsel?

A látogató

Elég a kérgét körbevágni, s vége.

A vezető

A fákat? Nem.

(Elveszi a kést.)

A látogató

Persze. Te. Te szikkadt harapófogó.

Nekem egy mozdulat se jár.

Egy szó. Egy hang. A láthatatlanok.

Nekem majd csak a néma utca.

A vágányok, neonvilágitásban.

Hogy hol a lány. Hát hol a lány?

A villamossinek kicserélése éjfél után.

Mit tudom én, hogy hol a lány?

Itt sincs? Itt volt. Valamikor.

De nekem majd csak a puszta járda.

Nekem majd csak a hűvös hinta lánca

a gyermekjátszótéren éjszaka.

Dőljön. Essen. Arccal a földbe. Hallod?

A vezető

– – – – – – – – – – – – – –

A látogató

Mit ülsz ott, mint a vak?

Mit döntöd homlokod kezedbe,

mint ki örökre így marad?

Elvetted a kést. Itt vagyok.

Mért jöttem vissza? Ezért.

A vezető

Erdész lakta, aztán az öregasszony,

aki a hegyre járt,

és egyszer sast talált,

aztán a férfi fölásta a pincét,

s félő lehetett két alaknak,

akik az erdőn át szaladtak,

igen, kérem, aztán megdőlt a ház,

egyetlen zuhanásban állunk,

az éj, a nap, és egyre nőtt,

a ház előtt azután két fa nőtt,

az a világos és sötét.

A látogató

A fák –

A vezető

Menj.

A látogató

– – – – – – – – – – – – – – – –

A vezető

(Most megy. Egy körvonal a küszöbön.

Most elment. Némaság.

A vaskapcsok koponyavarrata.

Sötét. És mintha benyúlna a hegybe.

Megérintem. Hideg kemence.

A kést most helyre. Karcolás a padlón.

És semmi más. Hajópadló.

S rozsdás barlangi nap – elég.

Kint most madár. Ilyen korán?

Egy téli raj. Tengelicék.)