Elégia egy fogolyról

Barátnőm emlékére A régi kert nem volt kalandos. Ápolt füvén a szín kihűlt, az út: az út, a fa: a lombos, nemen kivül, koron kivül. S a síma út ívén szünetlen két nyílvessző feszítve: ketten. Riadt egyensúly. Rezge testek, mik őrzik még a friss tudást, a semmiből nemrég születtek, az út, a lomb, az ifjuság. S a kezdeten tapintva véget: kész sejtbe folyt a langyos élet. A szín kihűlt. De élt a forma, kerek szagok, kerek szobák, gömbölyü hang – gömbölyü torna utánakúszni hajlatát. S a tárgyak-adta görbületben a sejt falát nyomonkövettem. Én: pillanat, ki táncba rázza, s mozgásban éri csontjait – benned kemény agyadba vágta merev csodáit már a hit. Te írtad? vagy igazi kréta? Valóban állsz, dermedt planéta? Távoli rend szegzett magosra? Mérték vagy-e, vagy önmagad? Idegen isten csipkebokra, vagy önnönfényü, könnyü nap? Mindegy. Agyaddal vont a mélybe a rend riasztó szenvedélye. Mindegy: amint egyszer karomra símult az ujjad, nemtelen, mégis vele a nyári pompa, és símult tán a szerelem – s a júniusi hársfasorban az illat lágy hajunkra csorrant. S szemünkbe ringva, oldozódva, a táj oly édes habja lejt, hogy könnyként buggyan vissza fodra, mint mohó szájon lanyha tej: rend, elme, délutáni pázsit, kibomló holland rózsafáink. Nem olvadtunk a kertbe mégsem. Maradtunk növekvő, kemény magzat az édes anyaméhben, növelt a fű, formált a fény, mig egy nap a kavicsra dűlve testünket a világba szülte. Te kúsztál akkor is előre, én hátul fogtam sarkadat, kinyújtott kéz csapott a főre (te voltál fejjel magasabb), belédmarkoltak, felmutattak: s nem kellettél a földi napnak. – Nem igaz, hogy bent nő az emlék. Mint csontos égbolt, kint borul, s mint koponyákhoz sűrü elmék, a vágyam égig domborul. De hozzá nem forr: lenge ék a lélek utolsó buboréka. Búvárharang? Egy réteg élet a tested és a vágy között? Homorú holtodig nem érek? Az emlék létig töltözött? Mértékedre hiába vágyom, csak hordom, hordom bő magányom? – Elindultunk, Pannával, akkor, hogy megkeressük nyomodat. Mily kecsesek a honti halmok! Mily arányosan ring a nap a szalmakunyhók sárga rostján! – Megtaláltunk, Mária-Nosztrán. Várudvar, ajtó. Két apáca állt meg három hátunk mögött: egy lány tartott velünk a várba, ki tolvaj anyját látni jött. Ő kérdezett, szemünk kisérte. Egy óra még. – Menjünk misére. A templom csupa hímzett zászló pünkösdvasárnap ünnepén. Színesüvegből, citerázó Cecilián át hull a fény, s a boldogságos vállra szórva a sok, kövér pünkösdi-rózsa. – Ti őseim, kik porladoztok, te égbolt, aki eleven, te Kálvin-szabta fejfaoszlop, ti csillagok a hegyeken, miket az ég úgy föd be nappal, mint ősömet a föld iszappal, ti titkon élők, rejtve holtak, ti lényem szélső pántjai, ti annyi űrön átkaroltak: pattanjatok szét izzani a tűz kettős nyelvén sikoltón! Pünkösdi láng! Most nyisd a torkom! De nem kiáltok. Láng se lobban, a kőpadlón csak füstölög, a fojtó rózsagomolyokban, az ingó oszlopok között, csak állok, fulladt, néma szájul – elébem egy katona ájul. A rács sűrű. Kéz nem fonódhat, hálóként szőve át a drót. Nyílt tenyérrel estünk a drótnak, mint kétfelől imádkozók. S hangunkat oldalról vigyázta, mint görbe gyertya: két apáca. – Ne szenvedj. Megfeszült izommal emeld a széles szenvedést, ital helyett kortyold a szomjat, hiánnyal tömd a gyenge rést, riadj fel éjjel, hogy lerázza hamvát az öntudat parázsa, döngesd magad körül a katlant, élni szorítsd a fulladót, ne mondd soha a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót, vakít az éj, tekints előre – erőd a semmi. Kapj erőre! – Lefelé lassan lejt a dombhát, és déltől lankadó ivén, sarkunk alatt tapintva csontját, lassan léptünk, Panna, meg én. S lent, mint lehellet-fogta szablya, párásan villogott a Zagyva. Egy parthajlásban retket ettünk, tehénnyomok s a víz között. Meghíztál. Zavartan nevettünk, s mert a nap égetőn sütött, ahogy a kamaszlányok szokták, térdünkig felgyűrtük a szoknyát. – Téged aztán nyugatra vittek. – Ruganyos tested, szép agyad, zöldes félholdja szemeidnek, kezed valami könyv alatt, s a tüdővész, a jég, a kamra – igazságom! Ne hagyj magamra!