Elégia egy fogolyról
|
Barátnőm emlékére
| A régi kert nem volt kalandos. |
| Ápolt füvén a szín kihűlt, |
| az út: az út, a fa: a lombos, |
| nemen kivül, koron kivül. |
| S a síma út ívén szünetlen |
| két nyílvessző feszítve: ketten. |
|
| Riadt egyensúly. Rezge testek, |
| mik őrzik még a friss tudást, |
| a semmiből nemrég születtek, |
| az út, a lomb, az ifjuság. |
| S a kezdeten tapintva véget: |
| kész sejtbe folyt a langyos élet. |
|
| A szín kihűlt. De élt a forma, |
| kerek szagok, kerek szobák, |
| gömbölyü hang – gömbölyü torna |
| S a tárgyak-adta görbületben |
| a sejt falát nyomonkövettem. |
|
| Én: pillanat, ki táncba rázza, |
| s mozgásban éri csontjait – |
| benned kemény agyadba vágta |
| Te írtad? vagy igazi kréta? |
| Valóban állsz, dermedt planéta? |
|
| Távoli rend szegzett magosra? |
| Mérték vagy-e, vagy önmagad? |
| Idegen isten csipkebokra, |
| vagy önnönfényü, könnyü nap? |
| Mindegy. Agyaddal vont a mélybe |
| a rend riasztó szenvedélye. |
|
| Mindegy: amint egyszer karomra |
| símult az ujjad, nemtelen, |
| mégis vele a nyári pompa, |
| és símult tán a szerelem – |
| az illat lágy hajunkra csorrant. |
|
| S szemünkbe ringva, oldozódva, |
| a táj oly édes habja lejt, |
| hogy könnyként buggyan vissza fodra, |
| mint mohó szájon lanyha tej: |
| rend, elme, délutáni pázsit, |
| kibomló holland rózsafáink. |
|
| Nem olvadtunk a kertbe mégsem. |
| Maradtunk növekvő, kemény |
| magzat az édes anyaméhben, |
| növelt a fű, formált a fény, |
| mig egy nap a kavicsra dűlve |
| testünket a világba szülte. |
|
| Te kúsztál akkor is előre, |
| én hátul fogtam sarkadat, |
| kinyújtott kéz csapott a főre |
| (te voltál fejjel magasabb), |
| belédmarkoltak, felmutattak: |
| s nem kellettél a földi napnak. |
|
| – Nem igaz, hogy bent nő az emlék. |
| Mint csontos égbolt, kint borul, |
| s mint koponyákhoz sűrü elmék, |
| De hozzá nem forr: lenge ék a |
|
| Búvárharang? Egy réteg élet |
| a tested és a vágy között? |
| Homorú holtodig nem érek? |
| Az emlék létig töltözött? |
| csak hordom, hordom bő magányom? |
|
| – Elindultunk, Pannával, akkor, |
| hogy megkeressük nyomodat. |
| Mily kecsesek a honti halmok! |
| Mily arányosan ring a nap |
| a szalmakunyhók sárga rostján! |
| – Megtaláltunk, Mária-Nosztrán. |
|
| Várudvar, ajtó. Két apáca |
| állt meg három hátunk mögött: |
| egy lány tartott velünk a várba, |
| ki tolvaj anyját látni jött. |
| Ő kérdezett, szemünk kisérte. |
| Egy óra még. – Menjünk misére. |
|
| A templom csupa hímzett zászló |
| s a boldogságos vállra szórva |
| a sok, kövér pünkösdi-rózsa. |
|
| – Ti őseim, kik porladoztok, |
| te Kálvin-szabta fejfaoszlop, |
| miket az ég úgy föd be nappal, |
| mint ősömet a föld iszappal, |
|
| ti titkon élők, rejtve holtak, |
| ti lényem szélső pántjai, |
| ti annyi űrön átkaroltak: |
| a tűz kettős nyelvén sikoltón! |
| Pünkösdi láng! Most nyisd a torkom! |
|
| De nem kiáltok. Láng se lobban, |
| a kőpadlón csak füstölög, |
| a fojtó rózsagomolyokban, |
| csak állok, fulladt, néma szájul – |
|
| A rács sűrű. Kéz nem fonódhat, |
| hálóként szőve át a drót. |
| Nyílt tenyérrel estünk a drótnak, |
| S hangunkat oldalról vigyázta, |
| mint görbe gyertya: két apáca. |
|
| – Ne szenvedj. Megfeszült izommal |
| emeld a széles szenvedést, |
| ital helyett kortyold a szomjat, |
| hiánnyal tömd a gyenge rést, |
| riadj fel éjjel, hogy lerázza |
| hamvát az öntudat parázsa, |
|
| döngesd magad körül a katlant, |
| élni szorítsd a fulladót, |
| ne mondd soha a mondhatatlant, |
| mondd a nehezen mondhatót, |
| vakít az éj, tekints előre – |
| erőd a semmi. Kapj erőre! |
|
| – Lefelé lassan lejt a dombhát, |
| sarkunk alatt tapintva csontját, |
| lassan léptünk, Panna, meg én. |
| S lent, mint lehellet-fogta szablya, |
| párásan villogott a Zagyva. |
|
| Egy parthajlásban retket ettünk, |
| tehénnyomok s a víz között. |
| Meghíztál. Zavartan nevettünk, |
| s mert a nap égetőn sütött, |
| ahogy a kamaszlányok szokták, |
| térdünkig felgyűrtük a szoknyát. |
|
| – Téged aztán nyugatra vittek. – |
| Ruganyos tested, szép agyad, |
| zöldes félholdja szemeidnek, |
| kezed valami könyv alatt, |
| s a tüdővész, a jég, a kamra – |
| igazságom! Ne hagyj magamra! |
|
|
Mihályfalvi kaland*
Részlet egy elbeszélő költeményből
| A Mura és a Dráva sík ölében, |
| ahol a szem templomtornyot se lát, |
| és hegynek nézi nyúlánk vágya-képpen |
| az országutat, s egy-egy ló farát, |
| hol mégis ágról-ágra fodrosodva |
| havas hidegen csíp a Dráva sodra, |
| ott lapul meg a muraközi láp. |
|
| Katlan-vidék! Emelkedj most magasra, |
| sötétzöld tollán szálljon fel a rét, |
| s a napraforgók óriási csokra |
| a nap helyett ragyogja rőt színét, |
| emelje élő arcát, ami kép volt, |
| s a kövér lovak háta, mint az égbolt, |
| kerettelen domborodjék föléd. |
|
| Kerettelen – mint az a korareggel |
| mely délelőttbe nem futott tovább, |
| míg a földet láthatatlan zsineggel |
| libegtették a léggömb-almafák, |
| s végigmentünk a mihályfalvi réten, |
| első nap – a fény győzött a sötéten, |
| bár még a nap a földtől el se vált –, |
|
| első nap: a föld az űr tenyerében |
| még lebegett csak, mint szájon a szó, |
| az égitestek lábhegye a fészken |
| de szárnyuk széle nyíló-villanó, |
| még állt a föld: az űr vibrált alatta; |
| még állt a perc: a hajnal ujja tartja; |
| s rezgett, rezgett a gyönge télutó. |
|
| Alig-tavasz, de itt már bő a pitypang, |
| a gyümölcsfákon virágzik a dél, |
| délibb a fű, a színe szinte buggyan, |
| és kékesen csorog szemünk elé, |
| buggyan a szín, s a szerelem kiszökken, |
| mint sarjuhajtás, lépteink mögött leng, |
| s lábunk elé fut: folyondár-levél. |
|
| Botladozunk. Te katona-bakancsban, |
| de hajadon már vígan jár a fény, |
| s tulipiros vargabogár-hadakkal |
| vívunk csatát egy kő napos felén – |
| langyos a fű. S a kotlós-fűzfa árnyán |
| a csirkegombák pelyhesen csodálják, |
| hogy így szeretjük egymást, te meg én. |
|
| Az volt aztán a szerelem, Balázs! |
| A bodzabokor kihajlott az útra, |
| tenyerén tartva tömör illatát, |
| s az vidék minden bokra, ránca, bugyra, |
| mint egy szál levendulától a láda, |
| illatozott – az iskola – a Dráva, |
| s szagos lett az egész kerek falucska. |
|
| Egy falat felhő úszott át az égen, |
| hajunk a fűben lassan szétterült, |
| mint délelőtti álom a vidéken; |
| a bodzaillat is megállt, megült, |
| akár a langyos bodzatea alja – |
| s jó mellkasunk a langyos földre hajtva |
| hallgattuk, lassan hogy dobog a föld. |
|
|
| Susánszky hadnagy szép kövér, |
|
| Ott csuklózik a fél szakasz |
|
| a konyha (dél van) ott zubog, |
| s friss gallyat ér a láng. |
|
| s az udvart végig fröcsköli, |
|
| Nem sokáig tart a munka öregje. |
| A hadnagy ágyra huppan és emészt, |
| a katona, ebédhez heveredve |
| kopogtatja a csajka fenekét, |
| a nap megáll, fordulni készülődik, |
| a lány kitárt ablakban fésülődik, |
| igazitgatva a tükörnyi részt. |
|
| Micsoda hosszú nyári délutánok! |
| A kapuban pipázva áll az őr, |
| bent nyújtóznak a lapos szalmazsákok, |
| s a palatáblán sorban tündököl |
| (egy magazinból bicskával kivágva) |
| ábécé helyett néhány lenge dáma – |
| a szék, repesve, félkönyökre dől. |
|
| A tanítólány ablakába ült, |
| lógázó lába, mint az óra jár, |
| hadapród-őrmesterré délcegült |
| szomszéd-falusi tanitóra vár. |
| Ponyvát olvas. S megcsillan olvadékony |
| aranyló fénnyel, nyugtalanul vékony |
| naptól-meleg nyakán egy szőke szál. |
|
| A kocsmában kis, nappali ivászat. |
| „No, dobd ki.” – „Nyert.” – Ötven fillér a tét. |
| „Kibelezem a bírót, mert pofázott, |
| mind partizán ez.” – „Loptál, tán azért.” |
| „Kibelezem…” – „Részeg vagy.” – „Én? Ki részeg?” |
| „Nyughass, Balog. Ha nem…” – egymásra néznek. |
| Az orosz már a Kárpátokig ért. |
|
| Elcsöndesül a kocsma. Hallani, |
| egy muslica hogy vergődik a borban. |
| A zöld tükörbe ferdén hull a nap, |
| megsiklik és vakítón visszatorpan, |
| a poharakon sorba-tántorog, |
| a dohányfüstben kéken megforog, |
| lefolyik, s lassan örvénylik a porban. |
|
| Kint megdobban a hazatérő ménes, |
| nagy sörénnyel, kivág egy vad csikó, |
| szügyig porban viháncol, és a széles, |
| nagy tomporán ezer izomcsomó |
| vibrál, cikáz. A hulló alkonyatban |
| a szőke gazda várja mozdulatlan, |
| arca barna. Homloka, mint a hó. |
|
| Egy pár csizma, s egy pár cipő csoszog |
| a küszöbön, mint aki sárba hágott, |
| két hát emeli az alkonyatot, |
| jóestét. Zvónár és Jambrovics állt ott. |
| Egy billiárd-golyó a fába csattan, |
| bortól vegyes, sürü katona-szag van. |
| – Egymást se látjuk. Gyújtsatok világot. |
|
| Horvát-szóra kivilágol a lámpa, |
| petróleum-etette lassú fény, |
| kis fészkében félénken ül a lángja, |
| majd megnyugszik, s a katonák szemén |
| csepp, sárga képét sorjában kikelti, |
| gyöngécske szárnyán ott tanul libegni – |
| a nap leszállt. Rőt felhő a helyén. |
|
|
| Micsoda roppant júliusi égbolt! |
| Csillagaitól úgy rezeg az éj, |
| hogy, mint a sűrű harmat szinte szétfoly |
| a sok fénycsepp – s egymáshoz mégsem ér, |
| csak tovább vibrál, lebben és rezeg, |
| az éggel együtt lassan lélegez |
| és meg-meg lüktet néha, mint a vér. |
|
| Jó ülni így. A mérföldkő fehérlik, |
| az út dereng, órád foszfora jár; |
| bozontos fűz a lankás lenti égig |
| emeli hátát. Ott van a határ. |
| A kukorica roppant nagyra nő itt, |
| suhogtatja friss, kemény keszkenőit |
| hátunk mögött. Tán ott valaki jár? |
|
| Senki. Tücskök vékony Morse-jelekkel |
| bevonalazzák végig a mezőt. |
|
Másnak jeleznek. Hogy értse az ember? |
| Ülünk. Várjuk az elkövetkezőt. |
| Felkél a hold. Narancs-szárnyát kibontja. |
| Az irtás moccan, emlékszik a lombra: |
| a fűzfa-csonkok minden árnya zöld. |
|
| Messziről végre megdobban a járőr. |
| Szétválogatjuk árnyékuk szerint. |
| Egy golyószóró. Ez Somogyi Pálé. |
| Barátságos szemével ránktekint: |
| – Szakaszvezető úr, már megint egyszer |
| fegyvertelen ellenőrzi a fegyvert, |
| pedig… – a cserjés hirtelen meging. |
|
| Szél jár. Szél jár? Hiába van kiirtva |
| a Dráváig le minden parti fa – |
| (a pisztolytáskában is csak papír van) |
| – Somogyi bácsi! Milyen éjszaka! |
| (ha tudná! ) S mi itt állunk katonásan! |
| (Lapos a rét, de bizony csak hiába, |
| s hiába négyes járőr katona!) |
|
| A lápi kosbor illatát sodorja, |
| s térden felül már buktat a folyó, |
| cirmos virág, holdfényben-ingó kobra |
| fekete rajza cirmos szemgolyó – |
| hogy kerültetek dupla idegenbe |
| Danila, Ursz és Alexi Terente, |
| három román – ti mindig hallgatók? |
|
| A négy szelíd (mert ők négyen barátok) |
| megindul – mi is lépjük az utat. |
| Indázó szöllő; holdfény és farácsok |
| házunk előtt, s csepp meggyfa bólogat. |
| A vashálón – nem fogja kézigránát, |
| de engedi a csillagot, s a párát – |
| behull az éjből egy kockás darab. |
|
| A fűzfaágy, szalmával tömött bárka, |
| (Danila fonta) csendesen zizeg, |
| napraforgó az asztalon, pohárban, |
| hat könyv, lavor, és fülledő meleg. |
| Katonaszagú zubbonyod ledobtad. |
| Ne gyujts világot. Nézd inkább a holdat. |
| Érembe-metszi fiatal fejed. |
|
| S az ezüst-érem felirata: ifjú, |
| a Dráva mellett, negyvennégy nyarán. |
| Háromhónapos házas. Vékonyarcú. |
| Borbély keze rég nem járt a haján. |
| S a fiatalság olyan gyönge rajta, |
| mint gyönge száron ritka rózsa-fajta – |
| katona. Méláz. Tájon, szón, hazán. |
|
| (Csodálkozol: ilyen kis pillanat, |
| e régi pénzt, ha kiásod a földből, |
| hogy megmaradt, ezernyi év alatt, |
| miközben már az iszonyat csörömpölt. |
| Kár volna mégis meg nem fényesítni: |
| nekünk, hiába, mégis ez jutott ki |
| az ifjúságból és a szerelemből.) |
|
| Szobánkban lassan vándorol a hold, |
| az asztal mögé lép-lép hosszú lába, |
| a halk beszéd, halk lélekzésbe folyt, |
| emelkedik és lappad zummogása. |
| Fel-felriadunk. Itt vagy? Itt vagyok. |
| Kint ragyognak a roppant csillagok, |
| s csak fülelünk a csöndes éjszakába. |
|
|
| Mintha víz alól, fulladozva, halkan, |
| az éjszakában vékony zene jár. |
| Sűrű sötétben tekereg a dallam, |
| hosszú fonálon, mint a békanyál. |
| Közébe-cuppog, elmaradva néha, |
| mint mély iszapba holmi apa-béka, |
| a nagybőgő, s a citera kiszáll. |
|
| Kocsmában ül a környék hadinépe. |
| Az asztalon már tócsát vet a bor. |
| Karból-karba, citeraszóra lépve, |
| az egy-szál asszony imbolyog, botol. |
| Fehér Gyuláné. Szűk ruhája reppen, |
| de összefogja, annál feszesebben, |
| s bő húsa buggyan, mint a tej, ha forr. |
|
| – Eredj haza –, így szól Fehér Gyula. |
| – Sose megyünk! – rikkant reá Balog. |
| Babos csak néz, és zsebébe nyul a |
| villamosbérletért; remeg, vihog, |
| s verejték szántja apró, barna képét, |
| úgy mutatja szép fénykép-feleségét – |
| csak nevetik. Feláll, eloldalog. |
|
| Mindenki tudja: sírni megy Babos, |
| motyorékol: virágom, életem… |
| s egy alvó ló nyakára hajtja most |
| kerek fejét, keze a bérleten, |
| – mert kalauz volt Babos hajdanában, |
| s a közlekedés trágyás otthonában, |
| esettfejű, síró szakértelem. |
|
| Az ivóban már minden fül vereslik, |
| Fehér Gyula motyog a pad alatt. |
| Büntetlenül inni reggeltől estig |
| mégsem lehet. A döngölt fal ragad, |
| valaki rákent bort, vagy verítéket. |
| Csúszik a padló. Síkosak a léptek. |
| Úsznak a füstben, nagy, nehéz halak. |
|
| Egy darab tenger imbolyog az éjben, |
| sárga fény dereng üvegablakán, |
| s az öntudatlan, vízalatti létben |
| beszédesen tátogat a magány – |
| ajtónyiláskor kiömlik a kertbe, |
| ott tántorog locsogva, énekelve, |
| s hány, bugyborékol a lugas falán. |
|
| Nem látjátok ti, mi készül a csöndben? |
| Isztok, dögöltök, mint az állatok! |
| Az istállóban nemcsak Babos görnyed, |
| valaki jár, a jászol nyikorog. |
| – Ki az? – Én, Ursz. – Járőrből? Mért nem alszol? |
| Egy patkó villan, a küszöbbe karcolt. |
| – Hová viszed a lovat? – Itatok. |
|
| – Most? – csodálkozik utánuk Babos, |
| s lassan kiballag az ajtó elé. |
| A kút körül, hol mindig iszamos, |
| a fehérlábú Rigó félrelép. |
| Ursz hajlong, – s lám, a színig tölt vederbe, |
| most látja csak, a holdat is kimerte – |
| kiloccsantja, akár a tej fölét. |
|
| – Hé! Hová mész? – A hadnagy úr parancsa. – |
| S eldobrokolnak a kiskapun át. |
| Még hallani, az útról dong a hangja, |
| még sejteni a csöndes katonát. |
| S akár a hold, félig a lomb között, |
| már eltünőben visszatükrözött: |
| feldobognak az árok-hídon át. |
|
| Csend lett aztán. A falu hallgatott. |
| A nádtetőkön kiütött mohának |
| minden kis szálát megolvashatod, |
| ha így, a hold már megüli a fákat; |
| ezüstös még, de óriás, hasas, |
| az út meredten fénylik, mint a vas, |
| s mint kövületek villognak a házak. |
|
| Egy-egy falon kivésődnek a lombok |
| éles árnyai, mint az ujjnyomok. |
| A szél megállt. Egy nesz mégis kibomlott, |
| valami sóhaj, rezgő, vontatott, |
| hatszáz lehellet tán a csepp szobákban, |
| vagy idekint a por neszez magában – |
| az első kakas halkan felkotyog. |
|
| Nagy kacagás puffan tompán a kertbe, |
| és rácsattan a zúgó muzsika, |
| Babos fülel. Valaki énekel benn. |
| Vékonyan cifrázza a citera. |
| – No, Pista, rajta! – újra felvihognak. |
| Gyors csattanás. Egy poharat ledobtak. |
| És kicsordul a dallam folyama: |
|
| |
| Molnár Sára felment az erkélyre, |
| kilátszott a selyeminge széle, |
| csincsalavér, csincsalavére, |
|
| Babos belép: – Ursz elvitt két lovat. |
| – Hallgass Babos, most Lucska énekel. |
| – De mért épp most? – Mi történt? – Két lovat… |
| – Fogjátok be… – Lucska megáll, vedel, |
| és tántorogva kidalolja végig, |
| hogy mért ült ő tizenkét hosszú évig, |
| mert róla szól, mert ő… – Ursz vitte el? |
|
| |
| Lucska Pista gyere be a házba. |
| Nem mehetek, mert az urad látja. |
| Ha az uram többé sose lesne, |
| eljárhatnál hozzám minden este, |
|
| – Kérdeztem tőle: hová mentek éjjel? |
| – A kocsiszínben kapott szekeret. |
| – Ursz megszökött. – Két lóval és szekérrel?! |
| Ugyan! – Partizán? – Hová mehetett? |
| Szemben usztasák, s tudja jól akárki, |
| a Dráván túl nehéz azt eltalálni… – |
| – Az öreg Molnár engem szeretett. |
|
| |
| Lucska fiam, maradj itt a házba, |
| rosszat forral feleségem Sára. |
| Nem maradok, Molnár bácsi, hallja, |
| szakadjon le a selyeminge alja, |
| csincsalavér, csincsalavére… |
|
| – És aztán mégis? – Mégis. – Fejbeverted? |
| – Fejbe. – Elástad? – El, de kiderült. |
| Pestújhelyen nem lehetett a kertbe, |
| és így aztán a pincébe került. |
| Csincsalavér, csincsalavére… – Lucska! |
| Hol a hadnagy? Csicskása vagy! – Ki tudja? |
| (Lucska legyint:) – A hadnagy elrepült. |
|
| Még nappal is csalóka víz a Dráva. |
| Hiába nézed, az még nem a part. |
| Sok ágát egyre fonja, szétzilálja, |
| a bokrosokba mocsarat takart, |
| szunyog lepi, zörgő-szakállu sás, |
| bársony gyékény, egy fűz, egy bukkanás: |
| s újra előtted, új sodorba hajt. |
|
| S amikor a hold beleér a vízbe, |
| megmártogatva fáradt oldalát: |
| apró ködök gurigáznak vesződve, |
| meg-megszúródva a nádtorzson át. |
| A nyárfalombok zörögnek, rezegnek |
| a félig-éber, moccanó szelekben, |
| s locsog a víz, roppan a fűzfagát. |
|
| Fátylas a fény, a hab is csupa pára, |
| tükreit a szél belehellte már, |
| a hold félfeje, ködbe-bugyolálva, |
| egy messze homokzátonyon megáll, |
| majd elcsúszik mögötte, mint a párnán, |
| csak üstökéből marad ott egy pár szál |
| vékony-nyaláb, violaszín sugár. |
|
| Elsötétül a táj. Most, ott a gátnál, |
| a vízbe toccsan egy ponyvás-szekér, |
| hőkől a két ló, szügyig csap az ár már, |
| megfarolnak, a fejük összeér. |
| – Siessünk Ursz. Megvirrad nemsokára. |
| A hadnagy a ponyva szélét cibálja: |
| bomlik a bog, s a szállítmány kövér. |
|
| Meg-meglebben a terepszínü vászon, |
| a víz suhog a szekér oldalán, |
| akár a súlyos búza aratáskor – |
| púposodik a rejtett rakomány, |
| meghimbálózik, széjjelhömpölyög, |
| s a döccenőknél halkan felröfög – |
| mert tíz malac zötyög bent szaporán. |
|
| A túlsó parton megmoccan egy fűzfa. |
| Ott a csempész. Ugy tetszik: integet. |
| – Aztán hallgass, Ursz. – Hallgat. Ahogy szokta. |
| – A benzint most. – (Kincstári.) – Ide tedd. |
| Anélkül is megy majd a rossz tragacs. |
| A tartály kottyan, mint egy nagy kulacs, |
| s a disznók újra felnyüszítenek. |
|
| Kikel a szél. Meghullámzik a tájék, |
| szürkéből kékbe, mint az óceán, |
| észrevétlenül színesül az árnyék, |
| tejes fény cseppen a mező haján – |
| s mert senki más: a keresztúton állva, |
| kis bódéjában csöndesen vigyázza |
| a pitymalló határt Szent Flórián. |
|
|
|
Ház a hegyoldalon
|
| Ez a színhely. Hegyoldalban a ház. |
| De lejjebb, itt a ház előtt |
| szőlők szaladnak végeláthatatlan |
| a tóra le, hullámló vonulatban, |
| mint glóriás juh-nyájak, szembe-napban – |
| a szüretnek már vége van, |
| de a levél az alkonyatban |
| áttetsző s fényes, mint a füst-arany. |
| A gyümölcsfa is mind szedetten. |
| A lomb hegyéről olykor egy szem – |
|
|
|
| Itt egy szem töppedt szilva az uton. |
| Olyan az íze, mint – nem is tudom – |
|
|
|
|
|
|
|
| A ház belül egyetlen nagy szoba. |
| Sötét. Vigyázzon. Nem járt itt soha? |
| Persze, nem. Mintha benyúlna a hegybe. |
| Keskeny parasztágy. És kemence. |
| Hajópadló. S rozsdás, barlangi nap: |
| egy rézüst lóg a gerenda alatt. |
| Erdész lakta, aztán az öregasszony, |
| és mondják, egyszer sast talált, |
| mondják, tört volt a szárnya, lába, |
| fölvette s indult le a meredeknek, |
| és amint vitte egyre nehezebb lett, |
| hogy imbolygott a vézna hát, |
| mintha vinné a roppant éjszakát, |
| majd húzta már konokul – gyönge, vén, |
| s hogy átemelte itt a küszöbén, |
| akkor látta: angyalt hozott. |
| Olyan volt, mint az angyalok. |
| Pokrócra tette, nem fért el az ágyban. |
| És ott feküdt az angyal zsákruhában. |
|
| Nagy volt, barna, mint egy kaszás. |
| Vagy egy sebesült katona. |
| És szenvedett. Szenvedett a szeme, |
| szőlő szeme a szemhéj-prés alatt, |
| a szíve szenvedett, dobogott a ruhája, |
| és néma hangon szenvedett a szája, |
| csak csontjait lehetett hallani; |
| földrengéskor nagy hegyvonúlatok: |
| föl-le gyűrődtek roppant izmai, |
| s válla fölött, karja alatt |
| úgy borzolta sas-színű szárnya-tollát, |
| mint nagy, vacogó, téli madarak. |
| Ecetes vízzel arcát megtörölte |
| az öregasszony s virrasztott fölötte. |
| és akkor nem volt semmi más, |
| mint egy ablaknyi pirkadás, |
| az ecetes-csupor, a lámpa, |
| és üres, üres volt a ház, |
| s a gyűrt pokrócon semmi más, |
| fenyőgally, frissen zúzmarás. |
|
|
|
|
| Most is fenyőgally a sarokban. |
|
|
|
| Előfordul. Bizonyos konstellációban. |
| A kamra, tudja. És a pince benn. |
| Dehogy tudja, hisz nem járt itt sosem. |
| Honnan tudná, ha nem járt itt sosem? |
| Mondják, leért a föld belébe innét |
| a férfi, aki fölásta a pincét, |
| és hajnalonként járt a tó alatt. |
| Feje fölött hallotta a halat |
| és látta lenn a nádak gyökerét, |
| mint óriás, sötét csillárokat. |
| Homlokán lámpás, mint egy szemtükör. |
| És egyszer nem jött újra föl. |
| De nem halt meg, csak elveszett. |
| Mondják, hogy szalamandra lett. |
| Most narancsszín és fekete. |
| Hallatszik olykor a nesze. |
|
|
Egy lány (kint megy az úton és énekel) |
|
|
Szép fényes délben mentem a réten |
|
Zsálya virított az árokszélen |
|
Az árokszélen szép piros zsálya: |
|
|
|
|
| A fegyvergyűjtemény. Rozsdás a pisztoly, |
| de a vadászkés fényes, mint a hal. |
|
|
|
|
|
| Mint egy jól-rajzolt körvonal. |
|
|
|
|
Szép fényes délben mentem a réten |
|
Mégis botoltam árokba léptem |
|
Fekete küllős fekete nap: |
|
|
|
|
| Egy telefon ül itt a sutban. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| És néma, néma. Ül, kotol, |
| nikkel-hasát lepi a por – |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Erős a zápor itt nyaranta. |
| A gömb-villám lefut a partra, |
| a vízre ugrik, el nem ázik, |
| mint a kálium, karikázik, |
| a nád perzselten imbolyog – |
|
|
|
|
|
| Minek? – Tavaly is futni kezdett |
| a zápor tőre földbe vágott, |
| térdig verte az agyagot – |
|
|
|
|
|
| Ugye fojtó az ózon félelem? |
| Ugye a villám-függönyök szaga? |
| Ugye félő lehetett két alaknak, |
| akik az erdőn át szaladtak, |
| az ostorozó gyöngysor-éjszaka? |
| Ugye ázott hajak és ágbogok – |
|
|
|
|
|
| Vakították a vaksötétet – |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Az ablakot, fiam, ne nézze többé. |
| Ez is történet, mint a többi. |
| Mögöttük egy cser lassitott |
| mozdulattal földre rogyott. |
| Szédült a lány. Fölkapta és emelte |
| az ajtón be, s a küszöbön, ezen, |
| – nézze csak, odavezetem – |
| ezen emelte át, akár haza. |
| Sötét. És mintha benyúlna a hegybe. |
| Itt a parasztágy. – A kemence. – |
| Érintse meg. – Hideg kemence. – |
| Hajópadló. – Akkor sáros nyomok. |
| Az ágyon valaki tükröt hagyott. – |
| Hajópadló. – S rozsdás – barlangi – nap – |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
|
|
|
|
| Ti ketten. És nálam szólt a telefon. |
|
|
|
|
|
| Fölvettem. Senki. Hívtam ezt a számot. |
|
|
|
|
|
| Egy számot, ami nincs. A telefon. |
|
|
|
| Egy cser lassított mozdulattal. |
|
|
|
| A vezetékek. Szólt. És senki. |
|
|
|
| percenként temette be a tájat, |
| s közben, mint akit kiástak, |
| az eszméletlen csönd szemünkbe csordult, |
| közt egy-egy rángó faldarab |
| hogy csak az üst, a réz dongjon tovább, |
| mint egy rettentő dobbanás után |
| úgy ültünk, mint a végső rémület |
| egy nagy, fekete szívben meghuzódva. |
|
| Aztán lazult. Nyár volt. Az oldott, |
| ott álltak már a régi szobrok. |
|
| A ház előtt ott állt a nappal, |
| ott az aranyosbőrü nappal, |
| térdig hulló, napszínü hajjal, |
| mint egy aranyos lombu fűz, |
| oly villogó, oly omlatag, |
| s haja mögül sütött a nap – |
| S a ház előtt ott állt az éj, |
| ott állt a szélesvállu éj, |
| ezüst csillag-sebek a testén, |
| fekete-húsú Szent Sebestyén, |
| s körbefutva a köldökénél, |
| derengő, fémes pánt az éjfél – |
| Ott állt az éj, ott állt a nap, |
| s a ház fölött, s a ház alatt, |
| minthogyha lassu szél suhog, |
| hullámló, lassu mozdulattal |
| vonultak át az évszakok – |
|
| És aztán semmi, semmi más, |
| csak lebbenés, csak surrogás, |
| talán csak egy sebes madárraj, |
| mit ránkdobott egy óriási ég, |
| pihék, pihék, szárnyak, pihék, |
| át-át csapó, tündöklő hófuvással, |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Nyitott ajtók és nyitott ablakok. |
| Az esti vihar. Aztán a tűz. |
| És aztán jött a roppanás. |
| Mert akkor éjjel elmozdult a ház. |
| Nem látni semmit. Friss vakolat. |
| Egy gömbvillám bejött az ajtón, |
| Nem látni semmit. A mész, a réz, a fa, |
| viaszosan ragyog az új matéria, |
| csak a vaskapcsok koponyavarrata |
| nyikorog éjjel. Nem látni semmit. |
| torzul lassan a ház belső tere, |
| torzul ez a tömör üresség, |
| hol tárgyak állnak, mint az eszmék, |
| egy lassú zuhanásban állunk, |
| nem látni semmit, a háznak, |
| ennek a határolt hiánynak, |
| melynek kapuin ki-be jártak |
| a tény, a vágy, a képtelen, |
| már nincs több léte, mint amennyi |
| két perc között tud megjelenni |
| e levegő körül, mely olajos |
| a belepréselt léttől, mint dióbél |
| vagy agyvelő körül a csonthéj, |
| ropog a fal, ropog, szakad, |
| s aminek teste volt, hazátlan |
| agyaggá dől a roskadásban. |
|
|
|
|
|
|
|
| A szétdőlt kőhalmok magánya. |
|
|
|
|
|
| Mit nézel rám? Hát mért nem jöttél késsel, |
| fejszével dönteni a deszkalapot, |
| és mért nem álltál ott a küszöbön, |
| ázott nyersvászoningben és deres |
| hát mért nem jöttél? Én vagyok a tetted, |
| a véletlent mért kellett elkövetned? |
|
|
|
| Fák nőnek itt, nem én ültettem őket. |
|
|
|
| Fák nőnek itt, vizes ostorok, |
| villámfehér szíjcsattanás – |
|
|
|
|
|
|
Ne félj, mert jött helyedbe más. |
|
|
|
|
|
| Tudod te jól a fekete-sárga férget, |
| azután, ahogy kipattant az ajtó, |
| s olyan magas szél jött be, mint te vagy – |
| tudod te jól, ahogyan növekedett, |
| a szoba négy sarkából fújt a szél, |
| mint négy égtájról, forgó négyfelől |
| ég-nagyságrendű ventillátorok |
| s úgy lobogott a legbelső zugolyban, |
| mint hajóorron, a hajunk – |
| hajunk, hajóorr, el se fért, |
| mert voltaképpen el se fért sehol |
| az, ami volt, csak suhogás, |
| pikkelyként rendezett tollaival |
| a moccanatlan barna zsákruhás, |
| mögöttünk már, mert ott futottunk, |
| tudod te jól, mert újra ott futottunk |
| görnyedten kint a fák alatt, |
| mert itt rejtetted, ne tagadd, |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Elég a kérgét körbevágni, s vége. |
|
|
|
|
|
|
|
| Persze. Te. Te szikkadt harapófogó. |
| Nekem egy mozdulat se jár. |
| Egy szó. Egy hang. A láthatatlanok. |
| Nekem majd csak a néma utca. |
| A vágányok, neonvilágitásban. |
| Hogy hol a lány. Hát hol a lány? |
| A villamossinek kicserélése éjfél után. |
| Mit tudom én, hogy hol a lány? |
| Itt sincs? Itt volt. Valamikor. |
| De nekem majd csak a puszta járda. |
| Nekem majd csak a hűvös hinta lánca |
| a gyermekjátszótéren éjszaka. |
| Dőljön. Essen. Arccal a földbe. Hallod? |
|
|
|
| – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
| Mit ülsz ott, mint a vak? |
| Mit döntöd homlokod kezedbe, |
| mint ki örökre így marad? |
| Elvetted a kést. Itt vagyok. |
| Mért jöttem vissza? Ezért. |
|
|
|
| Erdész lakta, aztán az öregasszony, |
| aztán a férfi fölásta a pincét, |
| s félő lehetett két alaknak, |
| akik az erdőn át szaladtak, |
| igen, kérem, aztán megdőlt a ház, |
| egyetlen zuhanásban állunk, |
| az éj, a nap, és egyre nőtt, |
| a ház előtt azután két fa nőtt, |
|
|
|
|
|
|
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
| (Most megy. Egy körvonal a küszöbön. |
| A vaskapcsok koponyavarrata. |
| Sötét. És mintha benyúlna a hegybe. |
| Megérintem. Hideg kemence. |
| A kést most helyre. Karcolás a padlón. |
| S rozsdás barlangi nap – elég. |
| Kint most madár. Ilyen korán? |
| Egy téli raj. Tengelicék.) |
|
|
|
|
