Amerikai állomás
| Én nem tudom miért, mindig az állomások. |
| A régi szétbomlók, a készülők. |
| Mindig az állomások. Itt is. |
| Ebben az újvilágban, ebben a képtelen |
| magasban, ahol mintha Kalevala-erdő |
| húzódna, vagy inkább erdőhatár, |
| innen a ritkás szálfák, ott már lapuló bokrok, |
| s ha fák, csapott-fejű, görcsös borókafák. |
|
| Alkony. Hófoltok. Rézvörös nap |
| odaát még, s az óriás, rézvörös szakadék, |
| amint végső, elvegyült rézporukkal |
| beszórják még a levegőt. De itt homály. |
| Az elhagyott állomás. Sötét fabódé, |
| pionír-ház a prérin, novemberi |
| fagyos fű a keskeny sinek közt (hányszor láttam ezt), |
| a sinek végén rozsdás vasbakok. |
| Megszűnt hegyivásút végállomása. |
|
| Csontig fázom. De nem mozdulok. |
| Az előbb még egy korcs borókafába |
| kapaszkodva álltam a szakadék |
| rézvörösének legszélén, belebámulva a nem-volt |
| és soha-többé-nem-lesz képtelenbe, |
| a süllyedő Három Hajó, a Hindu Templom |
| kőtömbjeit félősen üdvözölve, |
| melyek ez egyszer éppen akkorák |
| voltak, mint a geológiai gondolatok. |
| Rájuk ismertem, nem vitás. |
|
| De itt, ez az állomás, ez névre szóló. |
| Ez nem kell senkinek. Ezt átveszem. |
| Fölemelem, magamhoz ölelem |
|
|
|