Egy távíróoszlopra

Amint kidőlnek, mint a fák. Pedig már
egyszer kidőltek mint valódi fák.
Egy vízmosás szélén megérni
a második halált.
Ismertem őt, az egyszer visszajövőt,
arcommal és fülemmel azt, ki nem volt,
én átkaroltam ezt a másvilágot
mint egy állat, olyan meleg volt.
Zúgott az oszlop nyári nap,
nem szűnő tetteitől rezegve,
önnön mennyében így repült
átizzadó fenyőfateste.
Hogy rég. Hogy élt. Ez már csak görcs a fában,
egy sebhely puszta utalása.
És most kidőlt. Bár egyszer már kidőlt.
Egy túlvilág halála.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]