|
Amikor mellémlépett az az évszázad, én nem is tudtam, hogy melyik. Sok évszázad
van, kétségtelenül, és hogy ez épp melyik, emberalakban mutogatva magát, ki tudja.
Mentem vele, amerre vezetett. Egy tér volt ott. Vagy terem. Tér vagy terem, mondom,
– hogy ne hamisítsak –, közelebbről meghatározhatatlan kiöblösödése a téridőnek. És középen
az alakok. Ültek.
Ahogy elébük léptünk, ismeretlen látogatóm meg én, fölálltak. Harmincnégy évszázad
állt fel, mintegy surrogva sötét posztóval, harmincnégyen – vagy hányan – súlyosan, némelyik
összehúzott csuklyával, bár mind csukjás volt, hanyagabbul.
Milyen furcsák vagytok, gondoltam, vagy nem is furcsák, gondoltam, sőt inkább
természetesek, gondoltam, afféle vízimadár-csapat a puszta föld taván, most elrepültök,
gondoltam, de nem. Ellenkezőleg: sorba rendeződtek velem együtt, zarándokok, vonuló
olajkutak egy végtelenre megnőtt szemhatáron, és így értünk az első síkra fel.
Az első sík.
Vagy a harmincnegyedik, ahogy vesszük, mindenesetre a legtávolabbi. Egyébként
homoksivatag. És messze, messze valami, egy… tárgy, egy foltnyi mintha. A homok érintetlen,
keskeny hullámain – e pontos, földtani plisszék –, a négy üres égtáj között, most gyors közelkép:
egy karosszék a homokban. Egyenes támla, drágakőberakás. Oldalról ráakasztva egy fejdísz
ureus-szal, ez fáraót jelent.
Az el-amarnai fáraót jelenti persze, akit szerettem. Tűnődéseimet sovány arcába
temettem, személy, személy, éles és eltéveszthetetlen, akár fejéke árnya a földön. Fejéke árnya,
az árny vakító tusfeketéje, mint egy először írt betű.
De távolodik. Távolodunk. Megyünk tovább libasorban, egy rézsűn fölfelé. Az egyik
csuklyás elmarad, törpét formázó kis csuklya-hegye már messze lent. Szemem éppen feléri a
második sík peremét. Ha volna láb itt, úgy látnám alulról, mint pinceablakból egy utcaképet.
A második sík.
Üres.
A harmadik, a negyedik.
Üres.
Az ötödik sík.
Itt bronz-sisakok. Feljebb egy ómediterrán vár, mintegy makettben, itt tengerpart
bronz-sisakokkal. A rohamsisak néhány fajtáját ismerem. Ezekben is, ha megpiszkálom őket,
még ott a bőrbélés korhadt maradéka. Színük más – nem az a terepszín –, de formájuk kiérlelt,
kellő térfogatú. Egyikük csúcsán apró bronzmadár. Hogy énekel! Erdőtlenül, szétromló fém-bokrára forrva (esti rigó antenna-csúcson), a csőre, tolla, háta énekel. Más hang nem is szól.
A kilencedik sík.
Egy sarjadó szikvója-erdő, a szokott fenyőnél még alig nagyobb. Fenyők sötétje úsztat,
mondhatnám, megemel. Levegőjük víztiszta, víz-sűrű, törzsükben a kétezer évgyűrű – a majd
jövendő – lassú robbanása, mely körhullámban nő a néma máglya, a csillapíthatatlan geszt
körül.
Egy tollfejdísz a fák alatt.
Mögöttünk aztán újra sivataggá, ha ugyan azzá, nem is tudom. Mert ne felejtsük:
homoklépcsőzet ez, teraszos kiképzés – mi is lehetne más? –, azon vonul lépcsőzetesen fogyó
sétálgatásunk. A teraszokon pedig a berendezések. Jelenések, berendezések. Akárhogy is, de
megtapinthatók. Halmazállapotukhoz nem fér semmi kétség, szilárd tépelődések halmai.
A zéró-sík.
A negatív végtelenből megérkezünk az origóhoz. Már nem előtt, hanem után az
időpont. Önkényesen bár, de szükségszerűen. A metszőpont: egy szenvedés. Szél indul, a lét
lélegzete, a ráncoké, a síró köldöké, e rejtett, harmadik szemé, amely behúzódott sebhelyként
bámulja rajtunk kezdettől a véget. Pillantások, csapzott hajak az égen, opalizáló szél-mozdulatok.
Töviskes ág a földön, homokba fúló, szaggatott szivárvány.
A tizedik sík.
Hát itt bizony sokasodnak a holmik. Cukorsüveg kalapok fátyollal. Nomád bőr-fövegek nyíllal átverve, püspöki mitra, vélum. Sólyomfejre pici bőrsipka, nyitott és zárt
koronák. Napkeleti selyemsál, viking ökörszarv, doktorkalapok kupacokban.
Távolabb: háncs-, fa-, agyagálarc. Tányér-virágok hajba, fül mögé, egy déli ég párás
kis bolygófényei.
A tizen…
Turbánok, mennyi turbán. Bársonybarett, medvekucsma, félig betemetve kanász-süveg. Kulikalap, egy inka diadém. És persze púderes paróka, egy vászonkendő, molyos
sombreró – most éppen mozdulóban.
Mozdulnak a textil koponya-tetők, légörvény kapja fel őket, kalap-avarban gázol a
láb, fel-felcsapódó, zúgó fejfedők közt. Hánytorgás, lappadás, a felszakadni vágyó rángatózás,
ott fent egy raj, egy majdnem-repülés, lerongyosodó spirálja.
A tizen…
Cilinder. Matróz-sapka. Csokrocskák nefelejcsből. 13 elgurult tábornoki csákó.
Trópusi sisak, gyümölcsfavirág. Hordársapka plészámmal. Szicíliai öszvérre szalmakalap, két
lyuk rajta, két hosszú fülének. Egy kismirglizett tűzoltósisak, rézfénye trombita-szóló. Magán-gyászfátylak napsütésben, fekete ökörnyál.
A huszadik sík.
Vagyis az első, mindenesetre a legközelebbi. Úgy látszik, visszatérés, úgy látszik, az
indulás helyére. A rohamsisak néhány fajtáját ismerem. Úgy látszik, ezeket ismerem itt, egy
biccentés feléjük. Vagy ez már szárító-búra? Gázálarc? Űrsisak? Hirtelen egy esőben összement
svájcisapka, utána kapnék, hiszen ez… de mindegy. A nyúlszőrtompok hentergései. Hasított
zsák szénhordóknak, fejre-húzott harisnyaálarc, a prém-cafatok, a serte, a toll, jelvény, szalag,
csat, fésű, pertli.
Turkálnék még, de akkor a csosszanások. Hiszen nem fogytak el a csuklyások,
dehogy. Hiszen annyian itt körülöttem, akár a séta kezdetén. Vagy hányan. A csosszanások
induló zaja. Már mennek. Már messze tőlem, feljebb, már kicsinyülve. Menetelésük, mint egy
hullámzó út maga. Akár egy égre-csúszó légifelvételen, felfelé billenő látóhatáron, már csak egy
út, egy földtani meder.
A huszonkettedik sík, a harmincnegyedik.
Ott messze, fent. Üres. Nem, kalapok. Gondolom: kalapok. Gondolom: hajak,
pillantások. Kellő térfogatú, apró erőterek. Masnik, virágok fül mögé, maszkok, sisakok,
buborékok.
Már nem látni semmit. De még valami szól, amúgy foszlányosan, oszolva, sűrűsödve.
Hallod? Ott fent-fent valahol, a tornyosodó kis kupolák, mint egy város tetőzete, bennük
ismeretlen harangok.
|