Villamos-végállomás

1.

– Ez valahogy… furcsa.

– Mondhatnám, lehetetlen.

– Hiszen ezt helyreállították a háború után.

– Persze hogy helyreállították. Jártunk itt sokszor. Hogyne jártunk volna.

– De most olyan mintha…

– Igen, olyan-mintha.

– Mégsem. Ez sokkal újabb romterület. A közlekedés megszüntetése, alépítmény- és vágányfelújítás miatt.

– Akkor miért lyukas az állomásépület fala? Az a nagy, kerek, az világosan ágyúgolyónyom. És miért az a betonbunker a sínek ócskavasa mellett, rámázolva: Jégkrém kapható?

2.

Ez mindig furcsa hely volt. A villamos befutott egy völgytorokba, ment, ment, egyre szűkülő úton, aztán szemből is felszökött a hegyfal, s a villamos megállt. Katlan. Fokozhatatlan végállomás.

Körös-körül terméskő fallal bélelve a völgy, kőszoba az ég alatt. Szűk bejárata fölött híd feszítve, íjhúr a katlan-szoba félkörívén, kinyitva és bezárva a teret.

Az állomásépület favázas. Cifrázatok, vasrács sárgára festve; századvégi öntöttvas-líra. Intim, viktoriánus kis végállomás.

Fokozhatatlan, intim, viktoriánus. Azok a korán kivilágított kis villamoskocsik – ez egykocsis viszonylat –, amint kizúgnak az estébe, elavult szentjánosbogarak. Laknak itt most a hegyoldalon?

3.

Persze, hogy laknak. Nem sokan. Például két kőoszlop ott fent, régi, ismerős bejárat valahová. Egy fatörzs van közéjük döntve most. Két kőoszlop, mögöttük erdei ösvény, benőtt, bizonytalan kanyarral, mintha még indulna valahová.

– Menjünk fel?

– Ne.

4.

A várócsarnok szinte ép. Faragott faoszlopaival, vidéki veranda őszi napban. Körül terelőkorlátok tetemei, talpfák közti kőzúzalékra dőlve. Odébb rozsdás kábelbokrok a fűben. A hegyoldalban ingadozó kőlépcsők ferdesíkja. Jellegzetes. Jellegzetes, nagy légnyomás utáni lépcsők. Kirobbantották. Csak a bunker sértetlen, vasajtaját benyitva, bent szemét. Két ember fér bele szűken. Szabványméret. Jellegzetes.

De hát nem robbanthatták fel, itt nem lehet bunker, jégkrém kapható, szabványméret, hiszen már rendbehozták 30 év előtt. Nem akkor vagyunk itt, hanem ekkor, 30 év és még valamennyi után. Szanaszét vadsóska, drótcsomók.

5.

– Ú-kanyart írtunk le.

– Nem írtunk le ú-kanyart. Szerinted hol van a két kőoszlop?

– Ott.

– Dehogy. Ott.

– Szerinted hol van a végállomás?

– Ott.

– Lehetetlen. Ú-kanyart írtunk le eljövőben. Úgy, hogy az ú gyújttópontjában van a végállomás. Nem téveszthetem el a végállomást.

6.

Visszamegyünk. Természetesen nincsen ott. Visszamegyünk. Nincs ott a végállomás, ami semmit sem jelent. Annyi a domb, a szerpentin, a terelőút, bármely dombhullám, bármely kanyar mögött feltűnhetik egy másik katlan, ami nem robbant szét, szétrobbant, de rendbehozták 30 év előtt, ami romtalan, nem romtalan, de mégis. Nem mondom, hogy számtalan van belőlük. Ez helytelen volna, túlzás. Három, legfeljebb négy végállomás, az érzékelés terébe ennyi fér.

És nem egymás mellett azok az állomások, térben kiterítve, dehogy. Ugyanegy völgyben, ugyanegy pontban, együtt. Egyetlen mértani hely rezeg ott, áttetsző burokba zárva, afféle harmónika-folyosóba zárva, amilyen a repülőtereken, tudod. Egy láthatatlan erőtér-folyosó, gyomrában három-négy időmód. Csak úgy véletlenül, úgy ott felejtve, esetleges állomás-tartalommal.

Rezeg a földi légifolyosó, amelybe az előbb véletlenül beléptünk, fúj a szél. Fúj a szél, kifújódnak a téglaközök, betömődnek a téglaközök, fölemelkedik, leroggyan a fal, bókol, hajlong a végállomás a folyosó szelében, most nagy talppal szétmázolt kőköpet, most újra fal, jegy-ablak, szélkakas. Állapotai egymásra préselődnek, szorosan, szellősen nyeregtető hullámló ráncai szétrongyolódó, tépett vastraverzek lobog a kő, mint a textíliák fel, fel gubancolódva le.

Oda léptünk be mi, ki hitte volna tájékozatlan utazók, egy szélcsatorna vad fúvásába, készületlenül ahol egyetlen zászlórongy a ház egy eldőlt katonaköpeny amely felpattan mindig-újra üres kabátujjakkal ég felé és úgy, mintha nem volna forma nem volna, csak a szél.

7.

De visszavonják. Már nyomják össze a folyosó harmónikafalát, hiszen nyilvánvaló feledékenység, hogy ott maradt. Egy percre a bunker, a kő-köpet, egy értelmezhetetlen időállapot kiszökve a térbe, és mögötte mind a többi. De emeletes daru emeli már, daru, mely nem vet árnyat, építkezések láthatatlan fémtornyai az égen, amint tolatnak, a dimenziózavart kapkodva kiküszöbölni.

Nézd, micsoda sürgölődés most a levegőben, a hibajavítás fémes villogása, átlátszó, óriás munkálatok. Ott, ott az ég, mint egy kikötő felett, ahol párába oldott árboc-panoráma, kémények és raktárak vasa zúg. Nézd, csillanások, csörrenések időhegesztés kékes ívei. Ott valamit lezárnak és kinyitnak égboltnyi lángvágóval tépve szét forrasztva össze tépve szét kiterjedéseink sebeit. Ha most gyorsan a domb mögé…

8.

– Miről beszélsz?

– A végállomásról.

– De nincs ott. Nem érted? Nincs ott.