Ekhnáton az égben

Ott minden épp olyan. A bánya. Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök. Amint tapintja a mészkőfalat: bizonytalan a pirkadat. Mintha belülről hajnalodna, a sziklák vékony oldalán, s oly áttetsző a kő, a vas, mint egy végső kudarc után. Ott az erdő. Darabokban jár a köd. Ötujjasan, mint elhagyott kezek, vagy fölnyúlnak függőlegesre, már-már uszályos mozdulat, s jelentésükig el nem érve halványan folynak a földre, ahogy vonulnak – ahogy kinőnek és ledőlnek ezek a felhős, hosszú törzsek, egy másik erdő jár a fák közt, s egy másik lombot hömpölyögtet. Ott alagút a fák alatt. Sötét füvek, kavics: keskenyvágányú sínpár, virradatban. Ott már a nap, jön gőzölögve, oldalt hasít be a ködökbe, jön-jön a néma robogás, fölszikrázik a fű-alatti fém, szikrázik a reggel, míg egy bokor-fal váratlan szökik fel, mert végetér a sín a fű alatt. És aztán néhány talpfa csak, mint néhány zökkenő lépés előre – a tisztáson megáll a nap. Ott délelőtt. Ott nagy növények. Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét, közötte néhány vasdarab, fölötte lépes sűrűség, fehér-küllős növény-napokkal hullámtalan Tejút és semmi szél. Mindig. Örökre. Dél.