Ekhnáton

„Feljövetelt és lemenetelt

formálsz ki, eleven Nap,

Sötéten múlsz el, fényesen

térsz vissza.

Te dobogsz a szivemben.”

(Ekhnáton Naphimnuszából)

Ekhnáton jegyzeteiből

Valamit mégis kéne tennem,

valamit a gyötrelem ellen.

Egy istent kellene csinálnom,

ki üljön fent és látva lásson.

A vágy már nem elég,

nekem betonból kell az ég.

Hát lépj vállamra, istenem,

én fölsegítlek. Trónra bukva

támaszkodj majd néhány kerubra.

És fölruházlak én, ne félj,

ne lásson meztelen az éj,

a szenvedést kapcsold nyakadra,

mintha kerek vércsík fakadna,

s az legyen langyos köpenyed:

szerettem növényeidet.

S helyezd el ékszeres szivedben:

hogy igazságra törekedtem.

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,

és tedd hatalmas funkcióid,

csak ülj és nézz örökkön át.

Már nem halaszthatlak tovább.

Ekhnáton éjszakája

Mikor lement a térre, már a sátrak

a lampionok fényében áztak,

gyertyák üvegek nyakában álltak,

nyári Halottak-napja-fény,

és deszkapolcon porosan

a rózsaszínű krepp-papirbabák.

Oldalt tetováltak dombjai,

dinnyék olajzöld bőrén forradásos,

kötőtűvel kipontozott szivek.

Fent fényreklámok hullámzó haja.

Forró szél. Némi szalma.

Sötét volt az az éjszaka.

Ment, ahogy körbezárta

jelenlétének álruhája,

ment mozdulatlan, egy magasvasút

futott fölötte.

Tisztítsd meg az arcod.

Két tenyered öblébe hajtod,

tenyéröbölnyi vízre hajtod,

harántcsíkolt az akarat,

itasd meg, mint egy madarat,

itasd meg, mint egy állatot,

mosd, mosd az arcod és a nap,

melynek minden sugara végén

apró keze van, majd a nap

kezével az arcod –

Éjszaka. Vásznai súlyosodva

függtek be a fények közé,

a pultok közé, melyek selyemcukor-mód

és úgy csillogtak, mint a hernyók,

gyertyák fulladozása, szélroham.

A régi kertben.

A kertben volt a százezernyi,

az ostyafényű ég alatt,

a másik arcot kell lenyelni,

s a zöld virág, a bodzaág,

amelyre Judás felköti magát,

s egy csillag némi zöldje fönn,

a kertben volt a mérhetetlen,

bár volnál oly kicsiny, szerelmem,

mint egy isten az ostyán.

És jöttek már a tankok.

Fém-hullámhegyek

elől futott az utca kőmederben,

futottak a puha testek fém és kő között,

egy-egy léggömböt húzva még magukkal,

dőlt bódék vászoncsattogásait,

hídkarfák loccsanásait,

távol hamut, és üveg-permetet,

s a hangközökben azt, ami fújt felettük,

azt, ami fújt

fent, fent, a teljes égitest fölött.

Egy mellvéden vetette át magát

a többivel együtt,

együtt, meredeken gurultak,

darabosan, zökkenve hulltak,

fent sorozatok még, ők egymáson át,

mint egy hegyomlás.

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

Köd volt, amikor ujra látni kezdett.

A vízparton feküdt. A nád.

Mellette másik test is az iszapban,

oly hűvösen nyújtózva, oly hanyatt,

mintha külön hó hullott volna rá.

Fölkelt mellőle. Egyetlen mozdulattal

emelkedett föl, mint a füst,

mellőle, vagy, belőle fölkelt,

s oly áttetsző volt, amikor feküdt.

Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal.

És vitte akkor is, mikor elindult.

Homályosan, a testet vitte még.

Elnyúlt ködök vízszintesében

ment,

jobbkezével tartva balkezét.

Amikor

Amikor én istent faragtam,

kemény köveket válogattam.

Keményebbeket, mint a testem,

hogy, ha vigasztal, elhihessem.

A csak-jó

Hogy a csak-jó se hal, se hús?

Én nem vagyok manicheus.

Az örök üdvösséget én

nem únnám.

Ekhnáton az égben

Ott minden épp olyan. A bánya.

Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök.

Amint tapintja a mészkőfalat:

bizonytalan a pirkadat.

Mintha belülről hajnalodna,

a sziklák vékony oldalán,

s oly áttetsző a kő, a vas,

mint egy végső kudarc után.

Ott az erdő.

Darabokban jár a köd.

Ötujjasan, mint elhagyott kezek,

vagy fölnyúlnak függőlegesre,

már-már uszályos mozdulat,

s jelentésükig el nem érve

halványan folynak a földre,

ahogy vonulnak –

ahogy kinőnek és ledőlnek

ezek a felhős, hosszú törzsek,

egy másik erdő jár a fák közt,

s egy másik lombot hömpölyögtet.

Ott alagút a fák alatt.

Sötét füvek, kavics:

keskenyvágányú sínpár, virradatban.

Ott már a nap, jön gőzölögve,

oldalt hasít be a ködökbe,

jön-jön a néma robogás,

fölszikrázik a fű-alatti fém,

szikrázik a reggel,

míg egy bokor-fal váratlan szökik fel,

mert végetér a sín a fű alatt.

És aztán néhány talpfa csak,

mint néhány zökkenő lépés előre –

a tisztáson megáll a nap.

Ott délelőtt. Ott nagy növények.

Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét,

közötte néhány vasdarab,

fölötte lépes sűrűség,

fehér-küllős növény-napokkal

hullámtalan Tejút és semmi szél.

Mindig. Örökre. Dél.

A tárgyak

Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.

Az én szivemben boldogok a tárgyak.

A tárgy fölött

Mert fény van minden tárgy fölött.

A fák ragyognak, mint a sark-körök.

S jönnek sorban, derengő végtelen,

fény-sapkában 92 elem,

mind homlokán hordozva mását –

hiszem a test feltámadását.