A lovak és az angyalok

Jönnek Isten hozott, szép angyalok. Elvermelt almát adhatok. Ki küldött vajon vigaszul? Itt egy jonatán, egy batul. Féltem nagyon, hogy a szemöldök- fában homlokkal összetörtök, és tört angyalt hogy ápolok? Be szerencsével jártatok! Mint a petróleum-lángot, kicsinyre húztátok angyalságotok.   Mennek Először fölkelt Áriel, aki a karban énekel. Azután fölkelt Rafael. Ne menj még, kérlek. – Menni kell. Az ifjúságtól, lustaságtól hullámos-léptű, lassu Gábor indult aztán. – Ne menj. – Az arca pelyhes volt, mint a fűzfabarka. Utolsónak maradt Mihály. Vasderes-színű tüske-hajjal, mint az apák, ez olyan angyal. – A csuhád csücskét megfogom, az alma kásás volt, tudom, de nincs más, nincs más, nincs – megállj! És mégiscsak elment Mihály.   Út Patkolj nekem lovat, kovács, hadd vigyen egyszer már haza. Jó ez a szódás paripa. A cukrászboltnál majd megállunk, ott utoljára még benézek, akár egy alkony ablakán; hogy villognak a sütemények, a sok mennyei marcipán – és aztán minden színtelen. És nem lát minket senkisem. A ló dobog csak, tompa dobja, mintha egy szív ver, távolodva. És lassan úsztatunk tovább, valami víz, valami fák, valami lombos némaság, talán valami suhogó, lomb-kupolák alatt futó, talán folyó a rengetegben – de nem tudom – minden nevetlen – lehajlok. Ne érjen az ág. Átölelem a ló nyakát.   A lovak és az angyalok Mert végül semmisem marad, csak az angyalok s a lovak. Csak állnak lent az udvaron, az angyalok meg a szobámban; csellengnek néha szinte százan – egy lény mit is tesz önmagában? Feldobrokol, s ismét megáll, vagy szárnyát csattogtatja olykor, mint egy szellőzködő madár. Csak állnak és nincs semmi más, csak látvány és csak látomás, csak láb, csak szárny – az út, az ég, bennük lakik a messzeség – oly távol vannak, oly közel. Talán ők már nem hagynak el.