A lovas

Tanyaház. Nincsen ablaka. Homokkal foltos, szürke gyep lapján magányos kövület. Gémeskút. Gémjén nincs kolonc. A kávára bukott az orra. Benne szüntelen föl-le jár a talajvizes árapály, a földalatti vízi-óra, mutatva évszakokra szelt útján nap-távolt, nap-közelt. Fel-felnyüszítő nyárfalombok. Alacsony ég, őskori homlok, alatta tompa félhomály mélyén emlékként űl a táj. S mint a felrémlő gondolat, tűnve, kisértve, nyárfák között, buckák alatt, egy lassú lovas ér a rétre. Sovány, fél-mura ló a ló. Nem is nyereg alá való. Zötykölve himbál lassu útján, sárga-sörényes, néma hullám. S mögötte, mint a babona, a futóhomokban nem patkónyom, valami roppant elefánt dézsa-lábnyoma.   Ki patkolt téged, mura-ló?   Micsoda városi kovács   igazgatta egy nyári nap   friss vastól füstölgő patád?   Az őszmellű, az óriás,   a nagy, fehérhúsú kovács   vastag autógumi-darabbal   támasztotta csukló bokád –   meleg válla az oldaladnál,   szinte emelt a nagy, csupasz váll,   és te véknyad falán át   érezted súlyos fujtatását. Most madarak. Most madarak. Előbb a zaj, hullámban, majd a csókaraj, s mögötte láthatatlan a vár jön messzi vonulatban, ahol kerek bástyaszobán naptól forró gyerekláb próbálta régen a repedt falat – most madarak.   Ezek a forró madarak.   Ezek a szüntelen emésztő   túlfűtött érfalak,   ez a hőfok, a szárny alatt,   s este a vár fölött spirálban,   kanócfüstként szállnak körözve,   mintha a bástya füstölögne,   s amikor mélyül a sötét,   túlbuggyanva a körfal peremét   viaszfehéren fölvilágol   a foszforos madár-szemét. Messziről milyen hűvösek. De a lovas, zakókabátban, nem látja őket. Arca vak. Akár kihűlőben a föld, ez az arc régen összetört. Nem hallja őket, földsüket, mint aki a multján üget, egy néma ábra dobbanása: a ló és a lovas feje szinusz-görbéket ír a tájba. Itt nincs eső. Itt nincs eső. A felhő föl-le jár, nagy ruha-ujja súrolja a földet, olykor egy-egy nyárfára görnyed, le nem borul.   Zuhanj le már, ne várj tovább,   mosd meg utolszor legalább,   mi várja még, mi várja ezt a tájat?   Egy tiszta-arcú alkonyat,   egy végső napkorong talán –   zuhanj le, víz, mint a bocsánat. Elment. A ló már nem dobog. Életlen, lisztes lábnyomok. Zörög a nyárfa.