A gejzír

Indult. Előbb a sók. Újra kivált a kristály, ha letörte. Indult. Egy teljes égitest jégtalpa nyomta be a földbe. Akkor az üregek. Aránytalan súlyok alatt húzódva, keskeny testével lassan préselődött kínná gyűrődött kőzetekben, és váratlan egy szakadékos barlangnyi visszhang és utána megint a roppant, köves agyvelő fekete csigaháza, közökbe és rögökbe vásva, forrósuló csavarmenettel, már füstölögve, amig egyszer – Akkor kivágott. S ott maradt. Egy hosszú, függőleges pillanat, gőzölgő jégmezőkbe tűzve. Maga az ugrás, testtelen, víznemű izmok színezüstje, kinyúlva, képtelen – kinyúlva, képtelen – Aztán lehullt. A szökkenés behúzódott a testbe, a föld füstölgő, sós öbleibe. S meg-megrándult az akna odva, amint hördülve, távolodva, még visszadobbant vadállat-szive.