Szobrok

Keserű. Keserű. Keserű volt a tenger, amikor a sziklatorkon legörögtem, csigalépcsőn kavics, pörögtem, búgott a csigahéj utánam, mint az emlék a puszta házban, zörögtem, mint vasszilánk a koponyában. Aztán kigurultam a partra. És szobrok voltak ott. Egy talapzaton, bőrrel fedett teknőctojás: koponyám forrt-forrt a napon, elgurult fehér sisakom egy buborék a homokon, feküdtem, sziklát ért a vállam, mocskos, mocskos fehér ruhában.   Kié ez a tömb?   Ki volt, aki hegynyi palából   irtózatos indulatával   hasogatta ki ezt a közönyt? S a bádogok rajtam, a bádogok. Horpadt szelencék, amint a fényt dadogva visszaverték, egy repülőgép roncsa fénylik így, de bent még mozdul, ami él, karóraszíjon némi vér, feküdtem a sziklára kenve, az elevenség mocska a kövön.   Nincs makacsabb, makacsabb,   egy kőbe dobod magadat,   egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod   eleven nyakadat,   ez már kőbeli évszak,   lecsavarva az élete félvak,   ki véste ki ezt a közönyt?   ki volt, aki hegynyi palából   eleven nyakadat? Só és homok és fent a kőtömb, mint egy barlang az égbe vájva, ez a viszonylagos öröklét, ez az ásványok félhomálya – zúg, zúg, a víz, egy Föld az ágya: keserűsége kőedényben.