Vihar

Egy ing rohan a réten. Nap-éj-egyenlőségi viharban a szárítókötélről elszökött, s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött egy sebesült katona testtelen koreográfiája. Ott futnak ők. A vásznak. Villámok torkolattüze alatt már hadseregnyi végső mozdulat, ahogy rohannak, zászlók, lepedők, egy hasonlíthatatlan szisszenéssel lehasadt orrvitorla, rongy, a szünhetetlen zöld mezőben bukóban, kelőben, egy tömegsír legvégső vásznait mutatják lobbanásaik. Kilépek én, bár mozdulatlan, körvonalamból kifutok, s az árnyalatnyit áttetszőbb futó elnyúlt testtel utánuk és közöttük, s mint féleszű, ki elszállt madarát, mint puszta fa, ki elszállt madarát úgy hívja vissza nyujtott karral őket – Most arcra buknak. S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal egyszerre csap fel az egész sereg, úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra, úgy csap fel, mint a test feltámadása, egy vízről induló öröklét, pisztolycsattanásra. Utánuk nem marad a réten, csak a hívó mozdulat, s a fű sötétzöld színe. Tó.