Között

A levegő nagy ruhaujjai.

A levegő, amin szilárdan

támaszkodik madár s madártan,

az érvek foszló szélein a szárny,

egy percnyi ég beláthatatlan

következményű lombjai,

az élő pára fái, felkanyarodva

akár a vágy, a fenti lombba,

percenként hússzor lélegezni

a zúzmarás, nagy angyalokat.

És lent a súly. A síkon röghegyek

nagy, mozdulatlan zökkenései,

amint feküsznek, térdenállnak

az ormok és a sziklahátak,

a földtan szobrai,

a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,

aztán megint a tömbök és a formák,

meszes csonttól körvonalig

kővé gyűrődött azonosság.

Az ég s a föld között.

A sziklák roppanásai.

Amint a nap átlátszó ércei

már-már magukba, fémmé a követ,

ha állat járja, körme füstölög,

s köröznek fent a sziklafal fölött

az égő paták füstszalagjai,

aztán az éj a sivatagban,

az éj, amint kioltja s kőmivolta

magváig ér, fagypont alatti éj,

s amint hasadnak és szakadnak

a porcok, forgók, kőlapok,

amint feszítik véghetetlen,

széthasgató önkívületben

a fehér s a fekete mindennapos

néma villámcsapásai –

A nap s az éj között.

A szaggatások, hasgatások,

a víziók, a vízhiányok,

a tagolatlan feltámadások,

a függőlegesek tűrhetetlen

feszültségei fent és lent között –

Éghajlatok. Feltételek.

Között. Kő. Tanknyomok.

Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,

Két sorba írva, tóban, égen,

két sötét tábla jelrendszerei,

csillagok ékezetei –

Az ég s az ég között.

Vihar

Egy ing rohan a réten.

Nap-éj-egyenlőségi viharban

a szárítókötélről elszökött,

s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött

egy sebesült katona testtelen

koreográfiája.

Ott futnak ők. A vásznak.

Villámok torkolattüze alatt

már hadseregnyi végső mozdulat,

ahogy rohannak, zászlók, lepedők,

egy hasonlíthatatlan szisszenéssel

lehasadt orrvitorla, rongy,

a szünhetetlen zöld mezőben

bukóban, kelőben,

egy tömegsír legvégső vásznait

mutatják lobbanásaik.

Kilépek én, bár mozdulatlan,

körvonalamból kifutok,

s az árnyalatnyit áttetszőbb futó

elnyúlt testtel utánuk és közöttük,

s mint féleszű, ki elszállt madarát,

mint puszta fa, ki elszállt madarát

úgy hívja vissza nyujtott karral őket –

Most arcra buknak.

S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal

egyszerre csap fel az egész sereg,

úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,

úgy csap fel, mint a test feltámadása,

egy vízről induló

öröklét, pisztolycsattanásra.

Utánuk nem marad

a réten, csak a hívó mozdulat,

s a fű sötétzöld színe. Tó.

Szobrok

Keserű.

Keserű volt a tenger, amikor

a sziklatorkon legörögtem,

csigalépcsőn kavics, pörögtem,

búgott a csigahéj utánam,

mint az emlék a puszta házban,

zörögtem,

mint vasszilánk a koponyában.

Aztán kigurultam a partra.

És szobrok voltak ott.

Egy talapzaton,

bőrrel fedett teknőctojás:

koponyám forrt-forrt a napon,

elgurult fehér sisakom

egy buborék a homokon,

feküdtem, sziklát ért a vállam,

mocskos, mocskos fehér ruhában.

Kié ez a tömb?

Ki volt, aki hegynyi palából

irtózatos indulatával

hasogatta ki ezt a közönyt?

S a bádogok rajtam, a bádogok.

Horpadt szelencék,

amint a fényt dadogva visszaverték,

egy repülőgép roncsa fénylik így,

de bent még mozdul, ami él,

karóraszíjon némi vér,

feküdtem a sziklára kenve,

az elevenség mocska a kövön.

Nincs makacsabb, makacsabb,

egy kőbe dobod magadat,

egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod

eleven nyakadat,

ez már kőbeli évszak,

lecsavarva az élete félvak,

ki véste ki ezt a közönyt?

ki volt, aki hegynyi palából

eleven nyakadat?

Só és homok és fent a kőtömb,

mint egy barlang az égbe vájva,

ez a viszonylagos öröklét,

ez az ásványok félhomálya –

zúg, zúg, a víz, egy Föld az ágya:

keserűsége kőedényben.

Szobrokat vittem

Szobrokat vittem a hajón,

hatalmas arcuk névtelen.

Szobrokat vittem a hajón,

hogy álljanak a szigeten.

Az orr s a fül porca között

kilencvenfokos volt a szög,

különben rajtuk semmi jel.

Szobrokat vittem a hajón,

és így süllyedtem el.

A gejzír

Indult. Előbb a sók.

Újra kivált a kristály, ha letörte.

Indult. Egy teljes égitest

jégtalpa nyomta be a földbe.

Akkor az üregek. Aránytalan

súlyok alatt húzódva, keskeny

testével lassan préselődött

kínná gyűrődött kőzetekben,

és váratlan egy szakadékos

barlangnyi visszhang és utána

megint a roppant, köves agyvelő

fekete csigaháza,

közökbe és rögökbe vásva,

forrósuló csavarmenettel,

már füstölögve, amig egyszer –

Akkor kivágott. S ott maradt.

Egy hosszú, függőleges pillanat,

gőzölgő jégmezőkbe tűzve.

Maga az ugrás, testtelen,

víznemű izmok színezüstje,

kinyúlva, képtelen –

Aztán lehullt.

A szökkenés behúzódott a testbe,

a föld füstölgő, sós öbleibe.

S meg-megrándult az akna odva,

amint hördülve, távolodva,

még visszadobbant vadállat-szive.

A tó

Van valahol,

van valahol,

valami valahol él.

Jól hallom én, amint suhog

valami lombos, lassu szél.

Jól hallom én, valami forrás,

egy nagy fa odvából ered,

bukdosnak benne föl-le, föl-le

fekete éger levelek.

Van valahol,

van valahol,

valami lassu tó.

Bukdosnak benne föl-le, föl-le

korsók, millió, millió.

Akár galambok szárnya néhol

csobban az égen – bugyborékol

a korsók szájától a tó.

Jól hallom én, mint egyre másra,

galambok szomjas szárnycsapása,

tíz emelet

magasban az önkívület,

testből szakadt szív csobbanása –

Én itt cserép-esőben ázom.

S mérem a véraláfutáson,

korsónak melyik volna jó.

És drótozom, és drót a drótra,

és hallom én, hogy felcsapódva

csobog, csobog a tó.

Fenyő

Nagy, sárga ég. Egy hegygerinc

súlyosodik a síma rétre.

A mágnes-földön mozdulatlan

füvek sötét vasreszeléke.

Egy eltévedt vörösfenyő.

Valami zümmögés. Hideg.

Valami zümmögés: a kérge-foszlott,

pikkelyes-gyökerű fenyőfaoszlop

roppant törzsében most halad

egy paleolit távirat.

Fönt egy madár, egy ismeretlen

madár az égen – összevont

szemöldök, arctalan –

mögötte most a fény lelappad,

hulló szemhéj, vakablak –

csak zümmögés, csak zúg az éj

láthatatlan, fekete lombtól,

szénné gyűrődött sudarak

fekete szíve feldorombol.

Védd meg

Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,

megérte, mondd, hogy így a jó,

megérte minden kaptató,

a bölcs szándék, törekedés,

a titkos élű, lassu kés,

orv pusztulásra oktató,

mondd, mondd, hogy megérte az elme

sötét szobába hasitó

csíkosan villogó szerelme,

megérte ez a fulladó

lélegzetvétel, ez a képzelt

értelem, ez a néma szó,

absztrakció, distinkció,

a szív, a rángva gyulladó,

a szív, hasas hófellegekben,

minthogyha bent, mig vág a hó,

egy város égne véghetetlen,

megérte, mondd a pillanatnak,

mig a két vállon szüntelen,

a két csuklón, két lábfejen

a védhetetlen iszonyatnak

fekete vérrel csorduló

tépett sebei fölfakadnak –

A lovas

Tanyaház. Nincsen ablaka.

Homokkal foltos, szürke gyep

lapján magányos kövület.

Gémeskút. Gémjén nincs kolonc.

A kávára bukott az orra.

Benne szüntelen föl-le jár

a talajvizes árapály,

a földalatti vízi-óra,

mutatva évszakokra szelt

útján nap-távolt, nap-közelt.

Fel-felnyüszítő nyárfalombok.

Alacsony ég, őskori homlok,

alatta tompa félhomály

mélyén emlékként űl a táj.

S mint a felrémlő gondolat,

tűnve, kisértve,

nyárfák között, buckák alatt,

egy lassú lovas ér a rétre.

Sovány, fél-mura ló a ló.

Nem is nyereg alá való.

Zötykölve himbál lassu útján,

sárga-sörényes, néma hullám.

S mögötte, mint a babona,

a futóhomokban

nem patkónyom, valami roppant

elefánt dézsa-lábnyoma.

Ki patkolt téged, mura-ló?

Micsoda városi kovács

igazgatta egy nyári nap

friss vastól füstölgő patád?

Az őszmellű, az óriás,

a nagy, fehérhúsú kovács

vastag autógumi-darabbal

támasztotta csukló bokád –

meleg válla az oldaladnál,

szinte emelt a nagy, csupasz váll,

és te véknyad falán át

érezted súlyos fujtatását.

Most madarak.

Előbb a zaj,

hullámban, majd a csókaraj,

s mögötte láthatatlan

a vár jön messzi vonulatban,

ahol kerek

bástyaszobán naptól forró gyerekláb

próbálta régen a repedt falat –

most madarak.

Ezek a forró madarak.

Ezek a szüntelen emésztő

túlfűtött érfalak,

ez a hőfok, a szárny alatt,

s este a vár fölött spirálban,

kanócfüstként szállnak körözve,

mintha a bástya füstölögne,

s amikor mélyül a sötét,

túlbuggyanva a körfal peremét

viaszfehéren fölvilágol

a foszforos madár-szemét.

Messziről milyen hűvösek.

De a lovas, zakókabátban,

nem látja őket. Arca vak.

Akár kihűlőben a föld,

ez az arc régen összetört.

Nem hallja őket, földsüket,

mint aki a multján üget,

egy néma ábra dobbanása:

a ló és a lovas feje

szinusz-görbéket ír a tájba.

Itt nincs eső.

A felhő föl-le jár,

nagy ruha-ujja súrolja a földet,

olykor egy-egy nyárfára görnyed,

le nem borul.

Zuhanj le már, ne várj tovább,

mosd meg utolszor legalább,

mi várja még, mi várja ezt a tájat?

Egy tiszta-arcú alkonyat,

egy végső napkorong talán –

zuhanj le, víz, mint a bocsánat.

Elment. A ló már nem dobog.

Életlen, lisztes lábnyomok.

Zörög a nyárfa.

Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt

egy teljes élet minden izma fájt.

Halála úgy letépve, mint a géz.

Mert feltámadni éppolyan nehéz.