Viadal

A két marokkal körbefoghatót, Az állandót – a képeket szerettem; Az elevent és mégsem elmulót, A rezdülőt és mégis rendületlent. Lábak, lovak, pompásan mozdulók, Szüntelenül dobogtak életemben, S velük próbáltam minden kaptatót A páncél-fényű, éji félelemben. De hogyha bensőbb lesz a félelem, S a küszködőre önnön vége támad, És sárkányt győzve sem győz férgeken: A két marokra markolt kopjaszálat Félrehajítja akkor hirtelen, Vértjét lazítja, szíjai levásnak, S odakinálja testét meztelen A poshatag, formátlan pusztulásnak.