Város, télen

Fölülről látni ezt az udvart, az apró, öt ház udvarát, mindig fölülről és haránt, mint egy képet, mely távlatába, mint multat, mely önmagába, bárhonnan nézed, visszaránt. Az udvaron drót és talicska, vasalatlan kerékcsomó. A csúcsos háztetőkre ritkán, reszelősen hintve a hó. A tájék, hátrébb, elhaló. Az őrülteknek, rákosoknak kórháza szögletes szügyét feszítve mozdul, s visszatorpad, az alkonyat odvába olvad, az ég alján, odalehellve, borzong egy jegenyefa lelke, s a kémények az esti ködnek felelve, lassan füstölögnek. Az alkony kék pillanatát átvágja most egy fény-nyaláb, s a fellegek közt úgy dereng fel a kék és rózsaszín november, mint egy tavasz. mint egy tavasz. És estelig az esztendő emlékezik. * Füst, füst. Nagy, ezüst potrohán hordozva puffadt homlokot, kristálycukrot és sávba oldott pergamen-lámpával a boltot: a kávé-gép zubog. Zubog, remeg, s vigan sipolja az induló mozdony jelét, akárha a kinti sötét suhogó nagy terein át vinné falatnyi vonatát, és vele sértetlen repülne a fulladt, langyos-szagu fülke. Ajtó csapódik szárnyasan. S harangoz, szögnyelvű haranggal egy Betlehem s két kamasz-angyal. Tornacipős, kucsma-fejű pásztor a pult előtt kiált, ott szólongatja Máriát, a bundáról szerteszalad a kávészagnak nekidőlve az a hóverte-puli-szag, s a gép hasán feltündökölve villámló foltokban keringnek a kabátra-vett férfiingek – szusszan a kávé s „Szálljatok le betlehemi angyalok”. Mögöttük vékony, olvadó fényszálban szitál be a hó. * A hó, a hó. Az öt háznak térdéig ér. Fekete a függőleges, és minden vízszintes fehér. Fehérrel megvasalt kerék az udvaron, s egy ferde rönkő hátrahökken, végigremegve, hogy görcsös testén ott simul a fehérség égbeli teste. A kovácsműhely felzihál. Szikrát vet a piros lehellet, hiába fojtja egyre lejjebb az éj lágyszálú pelyhezése, kicsap, kilángol megtetézve, és fátylon át és éjen át lüktet parázsló szívverése – de oldalt, hol a fény nem érte, nézd, nézd, az egy-szál tujafát: felszökkenő, roppant bozontja a fél-eget magára vonta, s most csupa örvény és taraj dermedő hullámaival, fehér habok tajtéka rajta, s az éjszakát úgy üti által a megfagyott szökőkutak mozdulatlan extázisával.