Város, télen

Fölülről látni ezt az udvart,
az apró, öt ház udvarát,
mindig fölülről és haránt,
mint egy képet, mely távlatába,
mint multat, mely önmagába,
bárhonnan nézed, visszaránt.
Az udvaron drót és talicska,
vasalatlan kerékcsomó.
A csúcsos háztetőkre ritkán,
reszelősen hintve a hó.
A tájék, hátrébb, elhaló.
Az őrülteknek, rákosoknak
kórháza szögletes szügyét
feszítve mozdul, s visszatorpad,
az alkonyat odvába olvad,
az ég alján, odalehellve,
borzong egy jegenyefa lelke,
s a kémények az esti ködnek
felelve, lassan füstölögnek.
Az alkony kék pillanatát
átvágja most egy fény-nyaláb,
s a fellegek közt úgy dereng fel
a kék és rózsaszín november,
mint egy tavasz.
mint egy tavasz. És estelig
az esztendő emlékezik.
 
*
 
Füst, füst. Nagy, ezüst potrohán
hordozva puffadt homlokot,
kristálycukrot és sávba oldott
pergamen-lámpával a boltot:
a kávé-gép zubog.
Zubog, remeg, s vigan sipolja
az induló mozdony jelét,
akárha a kinti sötét
suhogó nagy terein át
vinné falatnyi vonatát,
és vele sértetlen repülne
a fulladt, langyos-szagu fülke.
Ajtó csapódik szárnyasan.
S harangoz, szögnyelvű haranggal
egy Betlehem s két kamasz-angyal.
Tornacipős, kucsma-fejű
pásztor a pult előtt kiált,
ott szólongatja Máriát,
a bundáról szerteszalad
a kávészagnak nekidőlve
az a hóverte-puli-szag,
s a gép hasán feltündökölve
villámló foltokban keringnek
a kabátra-vett férfiingek –
szusszan a kávé s „Szálljatok
le betlehemi angyalok”.
Mögöttük vékony, olvadó
fényszálban szitál be a hó.
 
*
 
A hó, a hó.
Az öt háznak térdéig ér.
Fekete a függőleges,
és minden vízszintes fehér.
Fehérrel megvasalt kerék
az udvaron, s egy ferde rönkő
hátrahökken, végigremegve,
hogy görcsös testén ott simul
a fehérség égbeli teste.
A kovácsműhely felzihál.
Szikrát vet a piros lehellet,
hiába fojtja egyre lejjebb
az éj lágyszálú pelyhezése,
kicsap, kilángol megtetézve,
és fátylon át és éjen át
lüktet parázsló szívverése –
de oldalt, hol a fény nem érte,
nézd, nézd, az egy-szál tujafát:
felszökkenő, roppant bozontja
a fél-eget magára vonta,
s most csupa örvény és taraj
dermedő hullámaival,
fehér habok tajtéka rajta,
s az éjszakát úgy üti által
a megfagyott szökőkutak
mozdulatlan extázisával.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]