A Krisztinában

Hányszor ültem így templomok alatt, sárga falukat sütötte a nap. Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe, mint kővel rajzolt gyermekkori kép, s fénylett, összehúzott szemembe érve a déli, nyári sárga-kék. Azóta láttam tengerek felett, az oszlopokon hogyan verdesett, hogy dobogott a vonalakba zárva a márvány görbe erein a sárga, s micsoda távolt tükrözött a kék az oszlopok között. Volt már, hogy a kék megsötétedett, mint óriás tó, ibolyaszínű lett, egy vékony fiú szobra állt a térben, az ibolyaszín előtt hófehéren, s oly élesen, mint a sötétedő élet előtt a mult idő. Itt, ez a sárgaszín narancs. S – ez kellett még – egy raj galamb csap föl, mintegy szita alól egyszerre a templomfalon, s megborzolják a nagy, avitt, csapott tető vonalait – Szorong a szív. S benne szorong a nyári fény, a sok torony, ibolyaszín, a messze, vékony szoborfiú, az omladékon az oszlopok, a kupolák, szorong a szívben a világ – Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet, a sárga mögött lengesd meg a kéket, hogy megmaradjon, mozdulatlan, egy szárnycsapásnyi mozdulatban.