Október

Most már félévig este lesz. Köd száll, a lámpa imbolyog. Járnak az utcán karcsú, roppant, négy-emeletnyi angyalok. S mint egy folyó a mozivászon lapján, úgy úsznak át a házon. Acetilén fényében ázik az útjavítás. Lenn a mélyben, iszamos, hüllő-hátu cső, pára gyöngyösödik a kérgen, s a városon, mint vér a gézen, általszívódik a nyirok. Vékony tűz nyüszít, sustorog, mellette kucsmás, birka-bundás, mint a makk-ász, guggol a munkás, fölötte hengerhasu gépek, rájuk irva: „Consolidated…” S egy fa. Akár a régi csap, csöpörésznek a targalyak, szalad, olajjal töltekezvén a gép gömbölyű béka-testén, majd a bundára ér a csepp, s fölsír a tűz: megérkezett. Neonfény lobban és lehull. A vizes kőre rácsorog. Valaki, messze, úgy vonul, hogy a köd kilométer-odva énekét tompán sokszorozza – hallani, amint tántorog.