Tájképek
| Üres az út, égnek a lámpák. |
|
S úgy buggyan, mindjárt alvadón, |
| a sűrű lomb a kert falán át, |
|
mint szív falán a fájdalom. |
|
| Alvadt, sík fűcsomókba gázol |
|
olykor a láb; halad az éj, |
| s villódzik, néma láthatáron, |
|
a szárazvillám szenvedély. |
|
| Hiába villog. Csonkig égve |
|
görcsösen mered föl a ház, |
|
s nem bírja megadni magát. |
|
|
| Harmónikás ablakom kitártam. |
| Így lehet akár Argentínában, |
| oly sötét és oly magas az ég. |
| Lent a kovács tüze már eloltva, |
| egy-egy görbe kémény lovagolja |
| apró háza nyereg-tetejét. |
|
| A hőség is mintha elaludna. |
| Néma lámpafényben ég az utca. |
| S ráncos pillán, függöny-ráncon át |
| távolabbról egy kis villa fölnéz – |
| mélyebb éjbe most fordul a földrész – |
|
| Szél indul. Lent imbolyog a lámpa, |
| lassan lengő fénykörébe zárva |
| egy faldarab véle imbolyog. |
| S kint felejtve, odafenn a rácson, |
| hófehéren borzong meg a vászon, |
| s egymagában csattog és lobog. |
|
|
| rövidre mind az árnyakat, |
| és úgy cikáz, hogy pontosan |
| mindennek pontos árnya van. |
|
| árnyatlan, mint az éjszaka, |
| s hogy látsszék – mint madár a tollát, |
| kibont két, villogó vitorlát. |
|
|
| A magasnyakú, fekete pulóver, |
| a hajad, mint spanyol fiúk haja, |
| s előtted, piros bakelit-pohárban, |
| egy tinta-lila csokor ibolya. – |
|
| Kövér ecsettel kenték ezt a képet. |
| Be kár, hogy látszik rajta a lehellet, |
| mely szád körül, mint cigarettafüst jár, |
| belengve a jeges palota-termet. |
|
| Kint január. Csikorog a kötélen |
| a ruha, míg a bóra ráncigálja, |
| és odalent, a szökőkutakon |
| a jégcsapok szikrázó körszakálla. |
|
| Jaj, megfagyunk, jaj, csontig vág a fény |
| lóg a szögön a hazai szalonna, |
| s mint mikor felmentünk a Pantheonra, |
| úgy szédelgünk a szoba közepén. |
|
|
| Ablakomból messzire látni, |
| bár köddel jő az alkonyat. |
| Ott lent kovács tüze parázslik |
|
| S amott, közelgve, távolodva, |
| a sík utat narancs-piros, |
| lámpás orrával szimatolja |
| a ködben bolygó villamos. |
|
| Mint egy folyó nyugszom az ágyban, |
| vászon-völgyeken, halmokon. |
| Testből idővé válva lassan |
|
| És éjszaka, elcsöndesedve, |
| partjaimról magasba röppen |
| és némán kóvályog fölöttem. |
|
| Zárd be az ajtót, míg lehet, |
| hadd kocódjék a zár a széllel. |
| Szorong a csönd, szorong, remeg: |
| a hang mikor hasítja széjjel. |
|
| De tart a mész, még nem szakad. |
| Szorong a csönd, koccan a zár, |
| dobog a padló. Tartsd magad. |
|
|
|
Október
| Most már félévig este lesz. |
| Köd száll, a lámpa imbolyog. |
| Járnak az utcán karcsú, roppant, |
| S mint egy folyó a mozivászon |
| lapján, úgy úsznak át a házon. |
|
| az útjavítás. Lenn a mélyben, |
| pára gyöngyösödik a kérgen, |
| s a városon, mint vér a gézen, |
|
| Vékony tűz nyüszít, sustorog, |
| mellette kucsmás, birka-bundás, |
| mint a makk-ász, guggol a munkás, |
| fölötte hengerhasu gépek, |
| rájuk irva: „Consolidated…” |
| S egy fa. Akár a régi csap, |
| csöpörésznek a targalyak, |
| szalad, olajjal töltekezvén |
| a gép gömbölyű béka-testén, |
| majd a bundára ér a csepp, |
| s fölsír a tűz: megérkezett. |
|
| Neonfény lobban és lehull. |
| Valaki, messze, úgy vonul, |
| hogy a köd kilométer-odva |
| énekét tompán sokszorozza – |
|
|
Flotta*
| az éjszakában jobbra-balra bókol, |
| és lent fekete torlaszokban |
| csörömpölő aszfalt-mederben |
| páncélosok robaja robban, |
| hullám hullámra vág a háznak, |
| a fulladókon át-meg átcsap, |
| s a házak mind, a roncs hajók |
| csak imbolyognak és zihálnak |
| sovány antenna árbócokkal |
| még himbálóznak körbe-körbe, |
| a város-flotta, összetörve. |
|
| S az ormokon az éj felett |
| a kint felejtett, tönkre-ázott |
| széjjelmosódott-színű zászlók. |
|
| S zúg, zúg, zúg teljes éjszakán |
| a tanksor lent a Vérmezőn: |
|
|
A Krisztinában
| Hányszor ültem így templomok alatt, |
| sárga falukat sütötte a nap. |
| Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe, |
| mint kővel rajzolt gyermekkori kép, |
| s fénylett, összehúzott szemembe érve |
|
| Azóta láttam tengerek felett, |
| az oszlopokon hogyan verdesett, |
| hogy dobogott a vonalakba zárva |
| a márvány görbe erein a sárga, |
| s micsoda távolt tükrözött |
| a kék az oszlopok között. |
|
| Volt már, hogy a kék megsötétedett, |
| mint óriás tó, ibolyaszínű lett, |
| egy vékony fiú szobra állt a térben, |
| az ibolyaszín előtt hófehéren, |
| s oly élesen, mint a sötétedő |
|
| Itt, ez a sárgaszín narancs. |
| S – ez kellett még – egy raj galamb |
| csap föl, mintegy szita alól |
| egyszerre a templomfalon, |
| s megborzolják a nagy, avitt, |
|
| Szorong a szív. S benne szorong |
| a nyári fény, a sok torony, |
| ibolyaszín, a messze, vékony |
| szorong a szívben a világ – |
| Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet, |
| a sárga mögött lengesd meg a kéket, |
| hogy megmaradjon, mozdulatlan, |
| egy szárnycsapásnyi mozdulatban. |
|
|
Város, télen
| Fölülről látni ezt az udvart, |
| mindig fölülről és haránt, |
| mint egy képet, mely távlatába, |
| mint multat, mely önmagába, |
| bárhonnan nézed, visszaránt. |
|
| Az udvaron drót és talicska, |
| A csúcsos háztetőkre ritkán, |
| A tájék, hátrébb, elhaló. |
| Az őrülteknek, rákosoknak |
| kórháza szögletes szügyét |
| feszítve mozdul, s visszatorpad, |
| az alkonyat odvába olvad, |
| az ég alján, odalehellve, |
| borzong egy jegenyefa lelke, |
| s a kémények az esti ködnek |
| felelve, lassan füstölögnek. |
|
| átvágja most egy fény-nyaláb, |
| s a fellegek közt úgy dereng fel |
| a kék és rózsaszín november, |
| mint egy tavasz. |
És estelig |
|
| Füst, füst. Nagy, ezüst potrohán |
| hordozva puffadt homlokot, |
| kristálycukrot és sávba oldott |
| pergamen-lámpával a boltot: |
|
| Zubog, remeg, s vigan sipolja |
| és vele sértetlen repülne |
| a fulladt, langyos-szagu fülke. |
|
| Ajtó csapódik szárnyasan. |
| S harangoz, szögnyelvű haranggal |
| egy Betlehem s két kamasz-angyal. |
| pásztor a pult előtt kiált, |
| s a gép hasán feltündökölve |
| villámló foltokban keringnek |
| a kabátra-vett férfiingek – |
| szusszan a kávé s „Szálljatok |
|
| fényszálban szitál be a hó. |
|
| és minden vízszintes fehér. |
|
| az udvaron, s egy ferde rönkő |
| hátrahökken, végigremegve, |
| hogy görcsös testén ott simul |
|
| Szikrát vet a piros lehellet, |
| hiába fojtja egyre lejjebb |
| az éj lágyszálú pelyhezése, |
| kicsap, kilángol megtetézve, |
| lüktet parázsló szívverése – |
|
| de oldalt, hol a fény nem érte, |
| nézd, nézd, az egy-szál tujafát: |
| felszökkenő, roppant bozontja |
| s most csupa örvény és taraj |
| fehér habok tajtéka rajta, |
| s az éjszakát úgy üti által |
|
|
Balaton
| Karton fürdőruha-maradvány |
| de gyönge melle, mint a hablány |
| melle a sás közt, úgy ragyog, |
| sötét fejét a torzsba fúrta, |
| mozdulatlan nyakát szelíden |
| fürtök. Moszatba ér a karja széle: |
|
| Két barna combján szőke, göndör |
|
|
| szine alatt, szine felett |
| halottak, roncsok, repülők, |
|
| Mocsári tó. Mint nádcukor |
| csak ősszel látni, ha higúl, |
| s felszáll a gőz a domb hegyéig, |
| hogy ott szelídebb istenek |
| kecskecsecsű szölleje érik. |
|
|
| A kisebb tó, a fok mögött. |
| A nagy víz hajdan erre járt. |
|
|
| Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl |
| a fényben, amint ráfröccsen a hab. |
| Szalmakalapod vedd le a fejedről, |
| s takard el vele arcodat. |
|
| Füled alatt a palló, mint a dob. |
| Halkan dobol a víz a dobban. |
| Fogják a hangját sűrű nádasok. |
| Hallani, hogy a deszka roppan. |
|
| Aludj halász. Épp három óra. |
| Krisztus halála perce ez. |
| Észrevétlen suhint a tóra |
| a nap, s egy napot elfelez. |
|
|
| Se hold, se út. Fönt jár a szem, |
| bolyong a csillag-sűrüben. |
|
| Lent egy kőpárkányt látni még, |
| mintha foszfortól fénylenék. |
|
| S ütődvén a hegy kebeléhez, |
| a kéz egy szöllőfürtöt érez. |
|
| Hogy nem buggyan szét ez az ég! |
| Hogy bírja önnön gyönyörét! |
|
| S iszonyatát – az éj delel – |
| Hogy vége lesz, hogy bírja el? |
|
|
| Nem mozdul mégse: reszket, |
| rezeg a kétszinü metszet, |
| állja a hab, mig felszökik, |
| a metsző szélvész karcait. |
|
| Állja a víz a szél marását, |
| holdtalan éj lesz – meg ne lássák, |
| halott a lány, hogy meg ne lássák, |
| a torzsba bújt, elernyedőben, |
| de szűk a víz, emeli hátát, |
| mert mélye nincs, csupán időben, |
| forró deszkán mutatja füstjét, |
| takard el arcod, mindenütt |
| a rémület s a gyönyörűség, |
| keblek: szöllőfürt, hableány, |
| suhint a nap, hasad a karton, |
| kecskecsecs az északi parton, |
| csillagsűrűbe csal az éjjel, |
| ki bírja el, hogy vége lesz, |
| meg ne lássák, a hold se kél fel, |
| Krisztus halála perce ez – |
|
|
Paradicsomkert
| Egy szál kövér pipacs lobog, |
| egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva, |
|
| Itt a határ. Itt reng a páfrány, |
| míg a karhossznyi sün kilép, |
| a völgybe innen hempereg le, |
| akár egy pohos barna-medve, |
| nem borzolódó, lágy tüskéivel |
| a homokot szelíden hersegetve. |
|
| Lejjebb vad bokrokban a szöllő, |
| hol törzsre érez, felszökik, |
| közül csüggeszti kebleit. |
|
| Úgy ring a zöld, akár a víz, |
| tömör hullámmal csap a hegynek, |
| a szirtek lágy hússal remegnek, |
| csak itt-ott villan ki a lomb |
| és foltos, szaggatott a táj: |
|
| S ott lent, hol kitárul a völgy, |
| ahol fátyol-eres gomolyba |
| a hőben minden szerte-folyna, |
| egy sor feszes, mértani-rendü szálfa, |
| a táj szélén éles fekete szálka, |
| nem olvadozva-rengve, nem lazulva, |
| a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja, |
| s állja a hőt, – közükben |
| a szeletekre szabdalt végtelennel: |
|
| a szálka-fák közt áttükröz a tenger. |
|
| Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú? |
| Nem hallod-e fejed felett |
| halkan pendülni az eget – |
| mint az ezüsthöz koccanó üveg, |
| bong, bong a bolt – nem hallod-e |
| Nem látod-e, amint lecsapnak, |
| rezgését a szőlőlugasnak? |
| S nem látod-e, amint a fürtből |
| bogyók sűrű illata füstöl? |
|
| Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli |
| fények mögött a mélyebb feketét? |
| Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva |
| most, most fordulnak új alakzatokba |
| a kintibb ég halvány jelképei. |
| Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd, |
| orsózza már, orsózza az időt, |
| útjára indít minden erjedőt, |
| mézgás meleggel tapadnak az ágak, |
| nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad, |
| és széthasadt gyümölcsök közt heversz? |
| Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat? |
|
| Nem félted-e a két szemed? |
| Fordul az év, takard el, míg lehet. |
|
| Nem félted-e a gyönge szád? |
| Nagyon tapad a szőlő méze rád. |
|
| Az indiánszínű szeplők miatt |
| olyan, mintha mindig sütné a nap – |
| nem félted-e, hogy sustorogva rászáll |
| az őszelő, a súlyos indián-nyár, |
| s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva |
| egy perzselő foltnyi homokra, |
| majd felkiáltva hemperedsz be |
| de ott is megmar a növényi láng, |
| a roppant napban szinte láthatatlan |
| kék borszesz fénnyel sistergő katáng, |
| és csontig eszi minden ízedet – |
|
| nem félted-e a két szemed? |
|
| És ott a Lány. Nem néz reád. |
| Nem félted-e gyönge szád? |
| Ő térdig fűben áll, s a zöld |
|
| Aztán alkony. |
Nagy, hűvös ég. |
| Utoljára a felhők felrohannak. |
| S oly nesztelen csapó sörénnyel, |
| olyan hasító hegyü fénnyel, |
| olyan habokkal, torlaszokkal, |
| készülődik a tépett kora-éj, |
| s oly űzött némasággal, hangtalan, |
| mint a kimondhatatlan szenvedély. |
|
| Lebágyad. Csönd. A hegytetőn |
| két oldalról a hűvös, érdes |
| fatörzsnek vetve hátukat. |
|
| Körül, a síkságból kiszökve |
| egy-egy üres, aprócska vulkán. |
| Holdfényben néma hold-hegyek. |
| A holdfény egyre élesebb, |
| s mind feketébb az éjszaka. |
|
|
| A hűvös pára földre cseppen: |
| egy angyal jár az éji kertben. |
| sutrálja őket, mint a szél. |
| Aztán megáll. Embernyi botja |
| két tenyerét a bot fejére, |
| támasztja állát a kezére. |
|
| Két lomb-szelet közt messze láthat: |
| a földi téren árnyra árnyat. |
| S ha lefoszt egy-egy árny-pihét, |
| temérdek újabb árny szakad ki, |
|
| jöjjön helyette más alak, |
| s látja a földet, mint halat. |
| fényes hátát kidugja. Pára |
| lövell belőle felzihálva, |
|
| – Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal – |
| mely már zubog, hallod, Uram? |
| talptól szemöldökig sötét, |
| deres szárnyamba burkolózva, |
| én mit bánom? – de ő, a két |
| félre hasadt vérjárta forma, |
| hátán kapaszkodik, hörög, |
| csupasz karját nyújtva riadtan, |
| mézgás-szemű majomkölyök, |
| s Te úgy nézed, úgy hallgatod, |
| Őt mire szántad? – Mire néki |
| a testtelenből testbe lépni? |
| Mire gömbnyi szemében úszva |
| a rostra-feszített ostya-vékony |
| szirom? mire e rothadékony |
| a cink? a drót? a drótvilágon |
| mért fennakadni, rongy az ágon, |
| mire pengén kis-ujjnyi-forma, |
| acélba-edzett vércsatorna? |
|
| A halvány idegekkel osztott, |
| belülre felrajzolt horoszkóp? |
| az állat-rend, a fű-család? |
| Vakítsd meg most! Nőjön vakon! |
| vagy szórd a szélbe, Fergeteg! |
| fújd szét, elektron-felleget! |
|
| Így szólt az angyal. |
Válla mellett |
| némán himbált egy bodza-ág, |
| így szólt, mig földre hullt a hold, |
| az is kerek, tenyérnyi folt, |
| így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve |
| szitált a fény a lombközökbe, |
| s már miljom kartalan, fehér, |
| hullámlott, miljom cseppnyi mérleg – |
| így szólt, amíg a lombon át |
| a tálkák rezgő mozdulattal |
| latolták már az éjszakát – |
|
| Így szólt, s elhallgatott az angyal. |
|
|
|
A képekről
| Hogy szerettem a képeket! |
| Istenem, mennyire szerettem, |
| ha ott fújtattak körülöttem, |
| horkoltak, ideges lovak – |
| Befogtam őket s rajta csak! |
| Hogy dobtam közibük a gyeplőt, |
| s ha az egész már szinte feldőlt, |
| akkor kaptam utána gyorsan, |
| feszítettem és visszafogtam, |
| két gyönyörével két karomban. |
|
| S csak izmom rezdül meg a zajra, |
| mikor egy-egy mögém kerül, |
| s inas fejét vállamra hajtja. |
|
|
Viadal
| A két marokkal körbefoghatót, |
| Az állandót – a képeket szerettem; |
| Az elevent és mégsem elmulót, |
| A rezdülőt és mégis rendületlent. |
| Lábak, lovak, pompásan mozdulók, |
| Szüntelenül dobogtak életemben, |
| S velük próbáltam minden kaptatót |
| A páncél-fényű, éji félelemben. |
|
| De hogyha bensőbb lesz a félelem, |
| S a küszködőre önnön vége támad, |
| És sárkányt győzve sem győz férgeken: |
| A két marokra markolt kopjaszálat |
| Félrehajítja akkor hirtelen, |
| Vértjét lazítja, szíjai levásnak, |
| S odakinálja testét meztelen |
| A poshatag, formátlan pusztulásnak. |
|
|
|