Villamos

Sidney Keyes emlékének

Halad a villamos, hörög,

kínjában tántorog szegény,

fürtben csüngünk a sárga állat

apadozó villany-tején.

Egy afrikai ház emelkedik a mélyből,

fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány,

a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl,

kis szalamandra ül a fotel hajlatán.

Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit,

polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő,

s lassan penészedő bélését, szíjait,

mint teknősbéka holt tetemeit a teknő.

Mindig utat javítanak.

A kövek szinte talpig érnek

a ritka lépcső-rács alatt,

s hogy a villamos egyre ráng,

közelcsúsznak az elefánt-

bőrű, gyűrött aszfalt-lepények.

S mint aki hirtelen egy babérfában ébred,

és érzi bőrnemű, fekete lombjait,

úgy roppantják körül a ház falát az éjnek

hatalmas ágai. Itt járt a fiu, itt.

Szatyorban egy cafatnyi hús,

átüt a vörösbarna lé,

s egy könyv: A dialektikus…

már haladunk a híd felé,

a rendőrsíp véknyan sivít,

lent idegen uszályhajó

hordozza apró házait,

tetők, muskátli és a szélben

csíkos zsebkendő a kötélen,

s a matrózok égszínű blúza,

mintha olasz kisváros úszna –

Éjjel indultak el. A ház fala derengett,

különben semmi fény. Az ösvényen, elől

terepjáró sulyos talpa vágja a rendet,

reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől.

Mögötte az a pár tompított zaju gép,

nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése –

a benzin sem zubog, de forró szaga még

emlékezik a nap émelyítő hevére.

Fordul a híd, lejtősödik,

nekilódul a szédület,

feszülj kéz, görcsösülj izom,

ott fent a budai hegyek,

egy pillanat, futnak az ívek,

s nem nyujtózhat a megfeszített

szem megváltó hajlatukon –

Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában

mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti.

Összecsapott a lomb, elől szürke lapály van,

reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani –

Kiszakad innen az, aki

nem markol most. Szakadna ki!

Fullasztó testek, testre test,

micsoda mozgó hullahegy!

Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a szájra,

felsír a fék, akár a kés,

körül a hold, s a fű borotvaéles árnya,

tántorodás, émelyedés,

egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek,

nem tart tovább már, ami tart,

a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet,

és omlik, mint a gyönge part –

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]