Jegyzetek a félelemről
| Mit bánom én: süvölt, fecseg – |
| mégsem ölhet meg engemet. |
| Ha rángok is a félelemtől, |
| életem akkor sem ezen dől – |
| ha meghalok sem függök tőletek. |
|
| Dehát a kín, a testi kín, |
| Ki természettől távozott, |
| az is nyüszített, zokogott, |
| s vérátömlesztés-tarkitotta |
| foltos karját felém nyitotta – |
|
| Mindegy hát. Mindegy? Iszonyat, |
| mit az elme magára vállal: |
| a fent-kóválygó kínhalált |
|
| Hogy tud reszketni, tehetetlen, |
| mint egy járó, húsos növény, |
| az ember! Hordva elfedetten, |
| a hajló borda-rejtekekben |
| s míg színe-fodra meg se lebben, |
| láthatatlanul egyre rázza, |
| elfojtott szíve-dobbanása! |
|
| nem torzítottan, csak a cseppnyi |
| üveg-fénnyel megfűszerezve, |
| odafestve villog az este. |
|
| Bérházak bolygó villanya. |
| Neon-plakát néz mozdulatlan. |
| Közöttük kicsiny ős-anya: |
| kovácsműhely szikrája pattan. |
| Tűzfal tövén guggol a viskó, |
| plé-ajtaja tárva a térre, |
| fel-felparázslik nagy sörénye. |
|
| még lombtalan csemete-fák. |
| s akkor látja: még nincsen éjjel, |
| még zöld az ég, rózsás szegéllyel, |
| ismeretlen betűket írnak, |
| s köztük, az ég zöld szeletében, |
| fent szikrázik az esti-csillag. |
|
| És bent a tulipán-csokor. |
|
| Mint kit a vihar szembe-kap, |
| oly csapzottak, oly borzasak, |
| széltépte, lázas hirnökök, |
| a késen át, mely nyeste őket, |
| a szív riadt felhorkanását, |
| belecsapódik, sisteregve, |
| vízbe a villám – két szemembe. |
|
| Ne játssz velem, hiszen te szűlted |
| őket, féreg szülője, föld! |
| A te műved – nincs semmi mentség – |
| e színjátszó erkölcstelenség, |
| mely testet old és testet ölt! |
|
| S te másik fent, te hallgatag, |
| ezüst-küllős pillád se rebben, |
| hamvát szóródni a szelekben… |
|
|
|