Patak

Én Istenem, te szép, hives patak, Hová futottál, szökdeltél előlem? Hol csillapítsam buzgó szomjamat? S hogy bocsássak meg néked eltünőben? Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz, Ahol a szomj legperzselőbb a hőben, S idegen-légiónyi kín fakaszt Új kínt csupán, de nem forrást a kőben. * Három vadkacsa úszik a vizen, A part hosszát a király fia járja. A feketékre céloz – úgy hiszem, Már itt a szél – s a fehéret találja. A víz egyetlen vadkacsát viszen, – Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya. De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem – Ha néhanap a feketét találja. * Legalább biztosan repülj, golyó! Húszezer éve szoktatunk a rendre. – A takaró szegélyén indigó- Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”. És indigó-színben foltosodó Az elmeosztály rácsa közt a gyenge Vénájú kar, különben, mint a hó, Ha olvad, – és szétolvadt. Ez a rendje. * Ne vígy kórházba, ne engedj oda! Iszonyú szag búvik az ételekben. De jobb talán a rendőrőrszoba? Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen, Vagy jobb abroncs-bontó éjszaka, Hol szétárad az elkerülhetetlen, S az ember csak füleli, tétova: Hogy bugyborog a szív a rettenetben. * Hová futottál, szép, hives patak? A deli szarvas képe hol a habban? A hab vadkacsát úsztatón dagad, Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan, Freccsen a vér, a rémület fakad, Az éjszakai abroncs szertepattan – Hogy csillapítsam buzgó szomjamat, S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?