Trisztán és Izolda

Marke király Lent fáklya ég. Ködös az este. Tojáshéj-élet! Merre, honnan mozdul a roppant-ujju kéz, melynek nyomán végleg beroppan? Kutat a kéz, házak alá nyúl, az ember fészkét megleli; én láttam a velőt utca-kövön lecsorgani. Jön, jön. Vállam hiába volt hát, s nyakam, szándékom, bírni boltját e háznak, s tisztesség; – csomókban alusznak kint a földeken, a kora-téli dara ráfoly rongyukra, arcuk meztelen – S te játszol. Készíted most is nyoszolyádat, elmédben nyitva, nem nekem, no, karcsú, kényes, szép pohár, be mocskos vagy, be förtelem, s elmémben boldog, mint soha, megrezdül vékony nyakadon a törnivaló csigolya – én ifjú nem vagyok. Temettem csákánnyal, mert fagyott, ruhámat nyakamon megoldom mindég, ha erre gondolok, láttam szétszórtan ujjakat, s tébolyt facsarni tiszta észből, s ökrendezésig undorodtam a bűntől és a büntetéstől: fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny, s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál, az aljból itt kimenekedni rajtad, megtántorodva fogtam át a gallyat – jaj – Ki külső vészt küldtél reám, fenyegetvén fejem, hazám, s férget növeltél szívemen, irgalmazz nékem, Istenem! Lent ritka köd. S mi még? Palánk, szemét. Duzzad a függöny. Itt a szél. Éjfélkor ágyából kikél, s a felderengő bárka-vásznak permetjében csattogva áznak – tengeri szél. Izolda Mikor bejött az a veréb, belenyilallt a tárt szobába, a szembe-falat oldalozva súrolta végig feje, szárnya. Micsoda semmi koppanás! A gyűszű koppan így a selymen, ahogy fején a fal kopog. Azután lebukott. Nem pusztult el, ereje szálltán. Fölborzolt, tollas szív, a párkány szélén lüktetett, verdesett, rángva emelte az eget, áttetsző boltozatú mellet – mig lent a lányok énekeltek (nosza, lengessétek a rózsát, hosszu a szára nagyon, mint légycsapó a legyecskét, úgy kergeti bánatom). Azóta hallom hajnalonként, rekedt hang, mit a köd begöngyöl, csatakos, csapzott még a fű, mint szempilla az éji könnytől, szól a veréb-hang, testtelen, szól vékonyan, szól tehetetlen, hintázza keskeny hang-magát egy ág hegyén, a puszta berken – ablakban álltam éjjel, mint a gyertya, mely önmagában-támolyogva megdől, viasz-nyakát a kintibb éjbe hajtja, és reszket és lángol a félelemtől – De később egyre nő a köd. Növő szívdobbanás-közök. És nő a vád. Roppant uszonnyal hánytorog kint a félhomály, tengerrel fojtott lassu tűz, sustorog, füstölög a táj, fullad hang, jönnek, taréjjal, úszva a testek, felzihálva, iszamos hátukon a bűn kigyöngyösödik, mint a pára – És aztán vizes, hideg tej, szétömlik hirtelen a reggel – egy csepp piros a csipkefán s a szél marad. Körbecikáz s domboldal-hosszat maradék köd-gomolyokkal gurigáz. Trisztán Csontos vagyok. Sápadt az arcom. Nem kell színlelnem a nyomort. Mikor a vízen vittelek, lábam magától megbotolt. Lábam magától megbotolt, szándékosan, a leshelyen, térd, váll, boka, egy dobbanás, s keresztülbuktam testeden. Keresztülbuktam testeden, homlokomat iszapba hajtom, körül a nép, körül a nád, tavalyi torzs karcolta arcom. Cuppogva húzom térdemet. Téged ragad, visz a menet, csattok, arany-farú lovak híg, téli porban ködlenek – Így indulsz Istent csalni meg. Kiáltani, megállj, vitézen, átvágni kinti, benti vészen a dárda-fényben rengő nád fölött! A kinti vész! hisz volna tenni tettem, körül országra leskelő dögök, csontom! csuklóm! hisz én is arra lettem, hogy lebírjam, győzzem az ördögöt! Üres az út. Sáros az arcom. A parton csapzott kalyiba. Pár foltnyi hó. Nincs mit keresni, tenger, iszap, gyékénybuga. Nádszálat téptem, vállra vettem, nincs mit keresni – gyönge dárda, nincs mit keresni – most fülemnél csörög, csörög száraz szakálla, megindulok – nincs mit keresni, megindulok az út után, nincs mit keresni – vág a szél, csattog, csattog vizes csuhám.