Trisztán és Izolda

Marke király
 
Lent fáklya ég. Ködös az este.
Tojáshéj-élet! Merre, honnan
mozdul a roppant-ujju kéz,
melynek nyomán végleg beroppan?
Kutat a kéz, házak alá nyúl,
az ember fészkét megleli;
én láttam a velőt
utca-kövön lecsorgani.
Jön, jön. Vállam hiába volt hát,
s nyakam, szándékom, bírni boltját
e háznak, s tisztesség; – csomókban
alusznak kint a földeken,
a kora-téli dara ráfoly
rongyukra, arcuk meztelen –
S te játszol.
Készíted most is nyoszolyádat,
elmédben nyitva, nem nekem,
no, karcsú, kényes, szép pohár,
be mocskos vagy, be förtelem,
s elmémben boldog, mint soha,
megrezdül vékony nyakadon
a törnivaló csigolya –
én ifjú nem vagyok. Temettem
csákánnyal, mert fagyott,
ruhámat nyakamon megoldom
mindég, ha erre gondolok,
láttam szétszórtan ujjakat,
s tébolyt facsarni tiszta észből,
s ökrendezésig undorodtam
a bűntől és a büntetéstől:
fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny,
s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál,
az aljból itt kimenekedni rajtad,
megtántorodva fogtam át a gallyat –
jaj –
Ki külső vészt küldtél reám,
fenyegetvén fejem, hazám,
s férget növeltél szívemen,
irgalmazz nékem, Istenem!
Lent ritka köd. S mi még?
Palánk, szemét.
Duzzad a függöny. Itt a szél.
Éjfélkor ágyából kikél,
s a felderengő bárka-vásznak
permetjében csattogva áznak –
tengeri szél.
 
Izolda
 
Mikor bejött az a veréb,
belenyilallt a tárt szobába,
a szembe-falat oldalozva
súrolta végig feje, szárnya.
Micsoda semmi koppanás!
A gyűszű koppan így a selymen,
ahogy fején a fal kopog.
Azután lebukott.
Nem pusztult el, ereje szálltán.
Fölborzolt, tollas szív, a párkány
szélén lüktetett, verdesett,
rángva emelte az eget,
áttetsző boltozatú mellet –
mig lent a lányok énekeltek
(nosza, lengessétek a rózsát,
hosszu a szára nagyon,
mint légycsapó a legyecskét,
úgy kergeti bánatom).
Azóta hallom hajnalonként,
rekedt hang, mit a köd begöngyöl,
csatakos, csapzott még a fű,
mint szempilla az éji könnytől,
szól a veréb-hang, testtelen,
szól vékonyan, szól tehetetlen,
hintázza keskeny hang-magát
egy ág hegyén, a puszta berken –
ablakban álltam éjjel, mint a gyertya,
mely önmagában-támolyogva megdől,
viasz-nyakát a kintibb éjbe hajtja,
és reszket és lángol a félelemtől –
De később egyre nő a köd.
Növő szívdobbanás-közök.
És nő a vád. Roppant uszonnyal
hánytorog kint a félhomály,
tengerrel fojtott lassu tűz,
sustorog, füstölög a táj,
fullad hang, jönnek, taréjjal,
úszva a testek, felzihálva,
iszamos hátukon a bűn
kigyöngyösödik, mint a pára –
És aztán vizes, hideg tej,
szétömlik hirtelen a reggel –
egy csepp piros a csipkefán
s a szél marad. Körbecikáz
s domboldal-hosszat maradék
köd-gomolyokkal gurigáz.
 
Trisztán
 
Csontos vagyok. Sápadt az arcom.
Nem kell színlelnem a nyomort.
Mikor a vízen vittelek,
lábam magától megbotolt.
Lábam magától megbotolt,
szándékosan, a leshelyen,
térd, váll, boka, egy dobbanás,
s keresztülbuktam testeden.
Keresztülbuktam testeden,
homlokomat iszapba hajtom,
körül a nép, körül a nád,
tavalyi torzs karcolta arcom.
Cuppogva húzom térdemet.
Téged ragad, visz a menet,
csattok, arany-farú lovak
híg, téli porban ködlenek –
Így indulsz Istent csalni meg.
Kiáltani, megállj, vitézen,
átvágni kinti, benti vészen
a dárda-fényben rengő nád fölött!
A kinti vész! hisz volna tenni tettem,
körül országra leskelő dögök,
csontom! csuklóm! hisz én is arra lettem,
hogy lebírjam, győzzem az ördögöt!
Üres az út. Sáros az arcom.
A parton csapzott kalyiba.
Pár foltnyi hó. Nincs mit keresni,
tenger, iszap, gyékénybuga.
Nádszálat téptem, vállra vettem,
nincs mit keresni – gyönge dárda,
nincs mit keresni – most fülemnél
csörög, csörög száraz szakálla,
megindulok – nincs mit keresni,
megindulok az út után,
nincs mit keresni – vág a szél,
csattog, csattog vizes csuhám.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]