Alkony

Én szeretem az anyagot, s gyakran gondolok csontjaimra. Az ér, mely lüktet nyakamon, az eleven vért könnyen ontja. A léttel küszködöm naponta, de győzi jó tüdőm s szivem, a hajam bőséges kibontva, s hogy megritkul, még nem hiszem. Ezek az órák –; elnyulok a nagy díványon, lóg a lábam, s úgy párolognak a napok, akár az apró tócsa nyárban, egyik kezem eléri bátran az alkonyi ég hajlatát, másik kezem felől, kitártan, ezek a kövér orgonák. A bőr ilyenkor síma csak, a torok szorítása enged, a csont a szemnél fontosabb, és bizton támasztja a rendet, mely most ocsúdik, félve, bentebb, s szótaggal méri az időt, s az érlökésre lüktető párnát érzi az arca mellett.