Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem, éveim bárhogy sokasodnak, s keserűjén is a napoknak újabb napokra éhezem. Pedig nyughatnék teli szemmel. Ültem zsúfolt toronyszobában, s a százméteres éjszakában lent dübörgött a déli tenger. Járkáltam nagy, metszett fasorban, és fújt a földalatti szél a folyosók szögeinél a villamos-sikátorokban. Rómában egyszer hullt a hó. – S ahogy vonultunk a Murán át, a csizma, csajka, kézigránát, s egy Szultán nevű pejcsikó. Temettem pucér németet, láttam a kormányt Debrecenben – nem áll a ház, ahol szerettem, s nem ámulok, ha rettegek. Hajamban ősz szál. A világ haját tavaszi szél zilálja. Hiába – mondom – mindhiába, de mégis moccan, kél a vágy, hogy élni, lélegzettelen, hogy élni étlen, egyedül – méláz az ég: borul, derül – nem akarok meghalni, nem.