Jegyzetek a félelemről

Mesterségemhez

Mesterségem, te gyönyörű,

ki elhiteted: fontos élnem.

Erkölcs és rémület között

egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj

szikláin, ahol állhatatlan

roppant felhők – nagy, gomolyos

agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben

szülik a szüntelen csatát,

sejt-korom óta ismerős

végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,

hol minden fércelt, foszladó,

hol rojtosodik már a szív,

s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe

sistergő döngés ütemét

ingázza folyton, összevétve

önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,

vagy erkölcstelen rémületben,

mesterségem, mégis te vagy,

mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,

mely képzelt ütemet rovátkol

az egy-időn – mégis a fényt

elválasztja az éjszakától.

Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem,

éveim bárhogy sokasodnak,

s keserűjén is a napoknak

újabb napokra éhezem.

Pedig nyughatnék teli szemmel.

Ültem zsúfolt toronyszobában,

s a százméteres éjszakában

lent dübörgött a déli tenger.

Járkáltam nagy, metszett fasorban,

és fújt a földalatti szél

a folyosók szögeinél

a villamos-sikátorokban.

Rómában egyszer hullt a hó.

– S ahogy vonultunk a Murán át,

a csizma, csajka, kézigránát,

s egy Szultán nevű pejcsikó.

Temettem pucér németet,

láttam a kormányt Debrecenben –

nem áll a ház, ahol szerettem,

s nem ámulok, ha rettegek.

Hajamban ősz szál. A világ

haját tavaszi szél zilálja.

Hiába – mondom – mindhiába,

de mégis moccan, kél a vágy,

hogy élni, lélegzettelen,

hogy élni étlen, egyedül –

méláz az ég: borul, derül –

nem akarok meghalni, nem.

Eszmélet

Eszméljek-e? vagy zsibbadjak tovább

ebben a sűrű, koranyári hőben?

Éles sávokban hull be a világ

homlokom alá: napfény, járda, fák,

s fel-felhasítja a ködöt előttem.

Eszméljek-e a sávos zümmögésből?

Zsalum mögül fölkelni kell-e már?

S mit mondhatok? Mit is tehet e félkör-

formájú homlok, mely egésszel ér föl

nekem – ha közben pusztul a határ?

Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat,

s a gondolattól visszaránt a kín,

hisz romlást csíráz minden pillanat,

s mint virágról, szirmonként hullanak

rólam eszméim, hajam, ujjaim.

Leprás virág. Nem születtem betegnek,

de ízenként kikezd a rothadás.

Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet,

és a nevetlen, titkos gyökereknek

raja erősebb, mélyebb földbe ás.

Lehull a húsos, langy sziromlevél,

lehullik mind, mi édes és esendő,

kóró-szikáran él a vágy, de él,

s tövig lenyírt eszemben újrakél

út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő.

Alkony

Én szeretem az anyagot,

s gyakran gondolok csontjaimra.

Az ér, mely lüktet nyakamon,

az eleven vért könnyen ontja.

A léttel küszködöm naponta,

de győzi jó tüdőm s szivem,

a hajam bőséges kibontva,

s hogy megritkul, még nem hiszem.

Ezek az órák –; elnyulok

a nagy díványon, lóg a lábam,

s úgy párolognak a napok,

akár az apró tócsa nyárban,

egyik kezem eléri bátran

az alkonyi ég hajlatát,

másik kezem felől, kitártan,

ezek a kövér orgonák.

A bőr ilyenkor síma csak,

a torok szorítása enged,

a csont a szemnél fontosabb,

és bizton támasztja a rendet,

mely most ocsúdik, félve, bentebb,

s szótaggal méri az időt,

s az érlökésre lüktető

párnát érzi az arca mellett.

Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.

A rémülettől görcsösen szeretlek.

Elsorolom, hányféle iszonyat

vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,

hörögtető álomból riadok,

készülődöm még iszonyúbb koromra,

simogatom sovány, meleg karod –

Kint söröztünk az aquincumi kertben,

réteges emlék, gyönge, őszi ég,

elmotyogtam egy gyerekkori versem:

„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,

illir táncosnő köldökét riszálja,

a gyom között latin szabásu korsó,

biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,

a vonaton szöllő-szagú kosár,

a sűrű illat hajunkra ömöl,

csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,

fordíts egyet a Göncöl-szekeren

szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –

s maradj velem.

Diófa

Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem

veled a hasító, kérgesítő időben.

Árnyékát lombhajad szelíden rámveti,

s ágas-eres kezem visszafelel neki.

Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt

te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat,

gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta

te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.

Trisztán és Izolda

Marke király

Lent fáklya ég. Ködös az este.

Tojáshéj-élet! Merre, honnan

mozdul a roppant-ujju kéz,

melynek nyomán végleg beroppan?

Kutat a kéz, házak alá nyúl,

az ember fészkét megleli;

én láttam a velőt

utca-kövön lecsorgani.

Jön, jön. Vállam hiába volt hát,

s nyakam, szándékom, bírni boltját

e háznak, s tisztesség; – csomókban

alusznak kint a földeken,

a kora-téli dara ráfoly

rongyukra, arcuk meztelen –

S te játszol.

Készíted most is nyoszolyádat,

elmédben nyitva, nem nekem,

no, karcsú, kényes, szép pohár,

be mocskos vagy, be förtelem,

s elmémben boldog, mint soha,

megrezdül vékony nyakadon

a törnivaló csigolya –

én ifjú nem vagyok. Temettem

csákánnyal, mert fagyott,

ruhámat nyakamon megoldom

mindég, ha erre gondolok,

láttam szétszórtan ujjakat,

s tébolyt facsarni tiszta észből,

s ökrendezésig undorodtam

a bűntől és a büntetéstől:

fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny,

s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál,

az aljból itt kimenekedni rajtad,

megtántorodva fogtam át a gallyat –

jaj –

Ki külső vészt küldtél reám,

fenyegetvén fejem, hazám,

s férget növeltél szívemen,

irgalmazz nékem, Istenem!

Lent ritka köd. S mi még?

Palánk, szemét.

Duzzad a függöny. Itt a szél.

Éjfélkor ágyából kikél,

s a felderengő bárka-vásznak

permetjében csattogva áznak –

tengeri szél.

Izolda

Mikor bejött az a veréb,

belenyilallt a tárt szobába,

a szembe-falat oldalozva

súrolta végig feje, szárnya.

Micsoda semmi koppanás!

A gyűszű koppan így a selymen,

ahogy fején a fal kopog.

Azután lebukott.

Nem pusztult el, ereje szálltán.

Fölborzolt, tollas szív, a párkány

szélén lüktetett, verdesett,

rángva emelte az eget,

áttetsző boltozatú mellet –

mig lent a lányok énekeltek

(nosza, lengessétek a rózsát,

hosszu a szára nagyon,

mint légycsapó a legyecskét,

úgy kergeti bánatom).

Azóta hallom hajnalonként,

rekedt hang, mit a köd begöngyöl,

csatakos, csapzott még a fű,

mint szempilla az éji könnytől,

szól a veréb-hang, testtelen,

szól vékonyan, szól tehetetlen,

hintázza keskeny hang-magát

egy ág hegyén, a puszta berken –

ablakban álltam éjjel, mint a gyertya,

mely önmagában-támolyogva megdől,

viasz-nyakát a kintibb éjbe hajtja,

és reszket és lángol a félelemtől –

De később egyre nő a köd.

Növő szívdobbanás-közök.

És nő a vád. Roppant uszonnyal

hánytorog kint a félhomály,

tengerrel fojtott lassu tűz,

sustorog, füstölög a táj,

fullad hang, jönnek, taréjjal,

úszva a testek, felzihálva,

iszamos hátukon a bűn

kigyöngyösödik, mint a pára –

És aztán vizes, hideg tej,

szétömlik hirtelen a reggel –

egy csepp piros a csipkefán

s a szél marad. Körbecikáz

s domboldal-hosszat maradék

köd-gomolyokkal gurigáz.

Trisztán

Csontos vagyok. Sápadt az arcom.

Nem kell színlelnem a nyomort.

Mikor a vízen vittelek,

lábam magától megbotolt.

Lábam magától megbotolt,

szándékosan, a leshelyen,

térd, váll, boka, egy dobbanás,

s keresztülbuktam testeden.

Keresztülbuktam testeden,

homlokomat iszapba hajtom,

körül a nép, körül a nád,

tavalyi torzs karcolta arcom.

Cuppogva húzom térdemet.

Téged ragad, visz a menet,

csattok, arany-farú lovak

híg, téli porban ködlenek –

Így indulsz Istent csalni meg.

Kiáltani, megállj, vitézen,

átvágni kinti, benti vészen

a dárda-fényben rengő nád fölött!

A kinti vész! hisz volna tenni tettem,

körül országra leskelő dögök,

csontom! csuklóm! hisz én is arra lettem,

hogy lebírjam, győzzem az ördögöt!

Üres az út. Sáros az arcom.

A parton csapzott kalyiba.

Pár foltnyi hó. Nincs mit keresni,

tenger, iszap, gyékénybuga.

Nádszálat téptem, vállra vettem,

nincs mit keresni – gyönge dárda,

nincs mit keresni – most fülemnél

csörög, csörög száraz szakálla,

megindulok – nincs mit keresni,

megindulok az út után,

nincs mit keresni – vág a szél,

csattog, csattog vizes csuhám.

Patak

Én Istenem, te szép, hives patak,

Hová futottál, szökdeltél előlem?

Hol csillapítsam buzgó szomjamat?

S hogy bocsássak meg néked eltünőben?

Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,

Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,

S idegen-légiónyi kín fakaszt

Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.

Három vadkacsa úszik a vizen,

A part hosszát a király fia járja.

A feketékre céloz – úgy hiszem,

Már itt a szél – s a fehéret találja.

A víz egyetlen vadkacsát viszen,

– Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya.

De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem –

Ha néhanap a feketét találja.

Legalább biztosan repülj, golyó!

Húszezer éve szoktatunk a rendre.

– A takaró szegélyén indigó-

Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”.

És indigó-színben foltosodó

Az elmeosztály rácsa közt a gyenge

Vénájú kar, különben, mint a hó,

Ha olvad, – és szétolvadt. Ez a rendje.

Ne vígy kórházba, ne engedj oda!

Iszonyú szag búvik az ételekben.

De jobb talán a rendőrőrszoba?

Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen,

Vagy jobb abroncs-bontó éjszaka,

Hol szétárad az elkerülhetetlen,

S az ember csak füleli, tétova:

Hogy bugyborog a szív a rettenetben.

Hová futottál, szép, hives patak?

A deli szarvas képe hol a habban?

A hab vadkacsát úsztatón dagad,

Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,

Freccsen a vér, a rémület fakad,

Az éjszakai abroncs szertepattan –

Hogy csillapítsam buzgó szomjamat,

S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?

Kiáltva

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,

Csak nincs kivel szót váltanom.

S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,

Hogy legalább imádkozom.

Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.

És most porig aláztatom.

Hörgök, vonagolok, mint egy nyomorú állat,

Kínomban a port harapom.

Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,

Virága tán nem nyit soha.

Irgalmazz, Istenem, husvétvasárnap este,

Hisz él az Embernek Fia.

Itt megaláztatás, ott szorongattatások,

Kín és életveszedelem.

Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,

Ne hagyd el nyomorult fejem!

Elmélkedve

Mit kéne tennem? Nem tudom.

A kezem összekulcsolom.

Ülök az ágyon szótalan.

Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.

Ennyi maradt: a mozdulat

A hitből, és gályára vont

Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?

Pedig jó volna szégyenét

A szóval, mely megsejteti,

Kimondani, s elrejteni.

Minduntalan

Minduntalan megsértenek.

A villamosok, a legyek,

a képzelet, a mozdulat –

percenként öl az indulat.

S az indulatra, mint a zsák,

váratlan hull a bénaság.

Jó volna messze, messze – mindegy.

Meg-megbicsaklik a tekintet.

Még vágyom.

De már hallom olykor,

hogy sustorog, mint függönyön

üres ablakban éji szél,

a közöny.

Jég

Belémfagy lassan a világ,

mint téli tóba nádbugák,

kis torlaszokban ott ragad

egy kép, egy ág, egy égdarab –

ha hinnék Benned, hallgatag

széttárnád meleg tenyered,

s az két kis napként sütne fönn

a tél felett, a tó felett,

hasadna jég, mozdulna hab,

s a tárgyak felszökellve mind

csillognának, mint a halak.

Jegyzetek a félelemről

(Töredék)

Mit bánom én: süvölt, fecseg –

mégsem ölhet meg engemet.

Ha rángok is a félelemtől,

életem akkor sem ezen dől –

ha meghalok sem függök tőletek.

Dehát a kín, a testi kín,

a csontszilánk –

Ki természettől távozott,

az is nyüszített, zokogott,

s vérátömlesztés-tarkitotta

foltos karját felém nyitotta –

Mindegy hát. Mindegy? Iszonyat,

mit az elme magára vállal:

a fent-kóválygó kínhalált

elhessegetni a halállal.

Hogy tud reszketni, tehetetlen,

mint egy járó, húsos növény,

az ember! Hordva elfedetten,

szirmai titkos belsején,

a hajló borda-rejtekekben

a verdesőt, a reszketőt,

amellyel méri az időt,

s míg színe-fodra meg se lebben,

láthatatlanul egyre rázza,

vibráltatva a levegőt:

elfojtott szíve-dobbanása!

Lélekzeni, lélekzeni.

Tágas, tavaszi alkonyat.

Husvéti-tiszta ablakon

nem torzítottan, csak a cseppnyi

üveg-fénnyel megfűszerezve,

odafestve villog az este.

Bérházak bolygó villanya.

Neon-plakát néz mozdulatlan.

Közöttük kicsiny ős-anya:

kovácsműhely szikrája pattan.

Tűzfal tövén guggol a viskó,

plé-ajtaja tárva a térre,

előtte szőke ló tűnődik,

fel-felparázslik nagy sörénye.

A parkmezőben odatűzve

még lombtalan csemete-fák.

Emeli a szemet az ág,

s akkor látja: még nincsen éjjel,

még zöld az ég, rózsás szegéllyel,

a targally vonalai ében,

ismeretlen betűket írnak,

s köztük, az ég zöld szeletében,

fent szikrázik az esti-csillag.

És bent a tulipán-csokor.

Mint kit a vihar szembe-kap,

oly csapzottak, oly borzasak,

széltépte, lázas hirnökök,

dadogják testbe-öltözött

híradásuk zilált szavát,

és szépségük a késen át,

a késen át, mely nyeste őket,

a kézen át, a bolton át,

átütve milliónyi réteg

bogozhatatlan kordonát,

a szív riadt felhorkanását,

a kéz védő mozdulatát:

belecsapódik, sisteregve,

vízbe a villám – két szemembe.

Ne játssz velem, hiszen te szűlted

őket, féreg szülője, föld!

A te műved – nincs semmi mentség –

e színjátszó erkölcstelenség,

mely testet old és testet ölt!

S te másik fent, te hallgatag,

ezüst-küllős pillád se rebben,

úgy nézed millió fiad

hamvát szóródni a szelekben…

Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,

akár a találós mesék.

Ki ne derüljön, jól vigyázunk,

amit félünk, s amire várunk,

az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,

amely már régen megesett,

ismerjük s helyrehozhatatlan.

Mint levelét az ág a fagyban,

számlálgatjuk a perceket.

Egy költőhöz

Kortársam. Ő halt meg, nem én.

Tobruknál elesett szegény.

Angol volt. Nekünk más nevek

jelzik: hol hulltak a fejek,

s törtek szét, mint érett diók

e hordozható rádiók,

s az Eiffelnél jobban elosztott

egyensúlyú, szép gerincoszlop

hol szakadt földre csikorogva.

Úgy gondolok ifjukorodra,

mint aggastyán, ki összevéti,

hogy mi az új, s az ötven évi,

agya, szive bealkonyult.

De a szeretet bonyolult.

Villamos

Sidney Keyes emlékének

Halad a villamos, hörög,

kínjában tántorog szegény,

fürtben csüngünk a sárga állat

apadozó villany-tején.

Egy afrikai ház emelkedik a mélyből,

fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány,

a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl,

kis szalamandra ül a fotel hajlatán.

Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit,

polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő,

s lassan penészedő bélését, szíjait,

mint teknősbéka holt tetemeit a teknő.

Mindig utat javítanak.

A kövek szinte talpig érnek

a ritka lépcső-rács alatt,

s hogy a villamos egyre ráng,

közelcsúsznak az elefánt-

bőrű, gyűrött aszfalt-lepények.

S mint aki hirtelen egy babérfában ébred,

és érzi bőrnemű, fekete lombjait,

úgy roppantják körül a ház falát az éjnek

hatalmas ágai. Itt járt a fiu, itt.

Szatyorban egy cafatnyi hús,

átüt a vörösbarna lé,

s egy könyv: A dialektikus…

már haladunk a híd felé,

a rendőrsíp véknyan sivít,

lent idegen uszályhajó

hordozza apró házait,

tetők, muskátli és a szélben

csíkos zsebkendő a kötélen,

s a matrózok égszínű blúza,

mintha olasz kisváros úszna –

Éjjel indultak el. A ház fala derengett,

különben semmi fény. Az ösvényen, elől

terepjáró sulyos talpa vágja a rendet,

reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől.

Mögötte az a pár tompított zaju gép,

nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése –

a benzin sem zubog, de forró szaga még

emlékezik a nap émelyítő hevére.

Fordul a híd, lejtősödik,

nekilódul a szédület,

feszülj kéz, görcsösülj izom,

ott fent a budai hegyek,

egy pillanat, futnak az ívek,

s nem nyujtózhat a megfeszített

szem megváltó hajlatukon –

Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában

mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti.

Összecsapott a lomb, elől szürke lapály van,

reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani –

Kiszakad innen az, aki

nem markol most. Szakadna ki!

Fullasztó testek, testre test,

micsoda mozgó hullahegy!

Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a szájra,

felsír a fék, akár a kés,

körül a hold, s a fű borotvaéles árnya,

tántorodás, émelyedés,

egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek,

nem tart tovább már, ami tart,

a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet,

és omlik, mint a gyönge part –