Szárazvillám

(1946–1957)

Jegyzetek a félelemről

Mesterségemhez

Mesterségem, te gyönyörű,

ki elhiteted: fontos élnem.

Erkölcs és rémület között

egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj

szikláin, ahol állhatatlan

roppant felhők – nagy, gomolyos

agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben

szülik a szüntelen csatát,

sejt-korom óta ismerős

végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,

hol minden fércelt, foszladó,

hol rojtosodik már a szív,

s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe

sistergő döngés ütemét

ingázza folyton, összevétve

önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,

vagy erkölcstelen rémületben,

mesterségem, mégis te vagy,

mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,

mely képzelt ütemet rovátkol

az egy-időn – mégis a fényt

elválasztja az éjszakától.

Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem,

éveim bárhogy sokasodnak,

s keserűjén is a napoknak

újabb napokra éhezem.

Pedig nyughatnék teli szemmel.

Ültem zsúfolt toronyszobában,

s a százméteres éjszakában

lent dübörgött a déli tenger.

Járkáltam nagy, metszett fasorban,

és fújt a földalatti szél

a folyosók szögeinél

a villamos-sikátorokban.

Rómában egyszer hullt a hó.

– S ahogy vonultunk a Murán át,

a csizma, csajka, kézigránát,

s egy Szultán nevű pejcsikó.

Temettem pucér németet,

láttam a kormányt Debrecenben –

nem áll a ház, ahol szerettem,

s nem ámulok, ha rettegek.

Hajamban ősz szál. A világ

haját tavaszi szél zilálja.

Hiába – mondom – mindhiába,

de mégis moccan, kél a vágy,

hogy élni, lélegzettelen,

hogy élni étlen, egyedül –

méláz az ég: borul, derül –

nem akarok meghalni, nem.

Eszmélet

Eszméljek-e? vagy zsibbadjak tovább

ebben a sűrű, koranyári hőben?

Éles sávokban hull be a világ

homlokom alá: napfény, járda, fák,

s fel-felhasítja a ködöt előttem.

Eszméljek-e a sávos zümmögésből?

Zsalum mögül fölkelni kell-e már?

S mit mondhatok? Mit is tehet e félkör-

formájú homlok, mely egésszel ér föl

nekem – ha közben pusztul a határ?

Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat,

s a gondolattól visszaránt a kín,

hisz romlást csíráz minden pillanat,

s mint virágról, szirmonként hullanak

rólam eszméim, hajam, ujjaim.

Leprás virág. Nem születtem betegnek,

de ízenként kikezd a rothadás.

Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet,

és a nevetlen, titkos gyökereknek

raja erősebb, mélyebb földbe ás.

Lehull a húsos, langy sziromlevél,

lehullik mind, mi édes és esendő,

kóró-szikáran él a vágy, de él,

s tövig lenyírt eszemben újrakél

út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő.

Alkony

Én szeretem az anyagot,

s gyakran gondolok csontjaimra.

Az ér, mely lüktet nyakamon,

az eleven vért könnyen ontja.

A léttel küszködöm naponta,

de győzi jó tüdőm s szivem,

a hajam bőséges kibontva,

s hogy megritkul, még nem hiszem.

Ezek az órák –; elnyulok

a nagy díványon, lóg a lábam,

s úgy párolognak a napok,

akár az apró tócsa nyárban,

egyik kezem eléri bátran

az alkonyi ég hajlatát,

másik kezem felől, kitártan,

ezek a kövér orgonák.

A bőr ilyenkor síma csak,

a torok szorítása enged,

a csont a szemnél fontosabb,

és bizton támasztja a rendet,

mely most ocsúdik, félve, bentebb,

s szótaggal méri az időt,

s az érlökésre lüktető

párnát érzi az arca mellett.

Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.

A rémülettől görcsösen szeretlek.

Elsorolom, hányféle iszonyat

vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,

hörögtető álomból riadok,

készülődöm még iszonyúbb koromra,

simogatom sovány, meleg karod –

Kint söröztünk az aquincumi kertben,

réteges emlék, gyönge, őszi ég,

elmotyogtam egy gyerekkori versem:

„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,

illir táncosnő köldökét riszálja,

a gyom között latin szabásu korsó,

biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,

a vonaton szöllő-szagú kosár,

a sűrű illat hajunkra ömöl,

csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,

fordíts egyet a Göncöl-szekeren

szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –

s maradj velem.

Diófa

Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem

veled a hasító, kérgesítő időben.

Árnyékát lombhajad szelíden rámveti,

s ágas-eres kezem visszafelel neki.

Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt

te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat,

gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta

te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.

Trisztán és Izolda

Marke király

Lent fáklya ég. Ködös az este.

Tojáshéj-élet! Merre, honnan

mozdul a roppant-ujju kéz,

melynek nyomán végleg beroppan?

Kutat a kéz, házak alá nyúl,

az ember fészkét megleli;

én láttam a velőt

utca-kövön lecsorgani.

Jön, jön. Vállam hiába volt hát,

s nyakam, szándékom, bírni boltját

e háznak, s tisztesség; – csomókban

alusznak kint a földeken,

a kora-téli dara ráfoly

rongyukra, arcuk meztelen –

S te játszol.

Készíted most is nyoszolyádat,

elmédben nyitva, nem nekem,

no, karcsú, kényes, szép pohár,

be mocskos vagy, be förtelem,

s elmémben boldog, mint soha,

megrezdül vékony nyakadon

a törnivaló csigolya –

én ifjú nem vagyok. Temettem

csákánnyal, mert fagyott,

ruhámat nyakamon megoldom

mindég, ha erre gondolok,

láttam szétszórtan ujjakat,

s tébolyt facsarni tiszta észből,

s ökrendezésig undorodtam

a bűntől és a büntetéstől:

fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny,

s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál,

az aljból itt kimenekedni rajtad,

megtántorodva fogtam át a gallyat –

jaj –

Ki külső vészt küldtél reám,

fenyegetvén fejem, hazám,

s férget növeltél szívemen,

irgalmazz nékem, Istenem!

Lent ritka köd. S mi még?

Palánk, szemét.

Duzzad a függöny. Itt a szél.

Éjfélkor ágyából kikél,

s a felderengő bárka-vásznak

permetjében csattogva áznak –

tengeri szél.

Izolda

Mikor bejött az a veréb,

belenyilallt a tárt szobába,

a szembe-falat oldalozva

súrolta végig feje, szárnya.

Micsoda semmi koppanás!

A gyűszű koppan így a selymen,

ahogy fején a fal kopog.

Azután lebukott.

Nem pusztult el, ereje szálltán.

Fölborzolt, tollas szív, a párkány

szélén lüktetett, verdesett,

rángva emelte az eget,

áttetsző boltozatú mellet –

mig lent a lányok énekeltek

(nosza, lengessétek a rózsát,

hosszu a szára nagyon,

mint légycsapó a legyecskét,

úgy kergeti bánatom).

Azóta hallom hajnalonként,

rekedt hang, mit a köd begöngyöl,

csatakos, csapzott még a fű,

mint szempilla az éji könnytől,

szól a veréb-hang, testtelen,

szól vékonyan, szól tehetetlen,

hintázza keskeny hang-magát

egy ág hegyén, a puszta berken –

ablakban álltam éjjel, mint a gyertya,

mely önmagában-támolyogva megdől,

viasz-nyakát a kintibb éjbe hajtja,

és reszket és lángol a félelemtől –

De később egyre nő a köd.

Növő szívdobbanás-közök.

És nő a vád. Roppant uszonnyal

hánytorog kint a félhomály,

tengerrel fojtott lassu tűz,

sustorog, füstölög a táj,

fullad hang, jönnek, taréjjal,

úszva a testek, felzihálva,

iszamos hátukon a bűn

kigyöngyösödik, mint a pára –

És aztán vizes, hideg tej,

szétömlik hirtelen a reggel –

egy csepp piros a csipkefán

s a szél marad. Körbecikáz

s domboldal-hosszat maradék

köd-gomolyokkal gurigáz.

Trisztán

Csontos vagyok. Sápadt az arcom.

Nem kell színlelnem a nyomort.

Mikor a vízen vittelek,

lábam magától megbotolt.

Lábam magától megbotolt,

szándékosan, a leshelyen,

térd, váll, boka, egy dobbanás,

s keresztülbuktam testeden.

Keresztülbuktam testeden,

homlokomat iszapba hajtom,

körül a nép, körül a nád,

tavalyi torzs karcolta arcom.

Cuppogva húzom térdemet.

Téged ragad, visz a menet,

csattok, arany-farú lovak

híg, téli porban ködlenek –

Így indulsz Istent csalni meg.

Kiáltani, megállj, vitézen,

átvágni kinti, benti vészen

a dárda-fényben rengő nád fölött!

A kinti vész! hisz volna tenni tettem,

körül országra leskelő dögök,

csontom! csuklóm! hisz én is arra lettem,

hogy lebírjam, győzzem az ördögöt!

Üres az út. Sáros az arcom.

A parton csapzott kalyiba.

Pár foltnyi hó. Nincs mit keresni,

tenger, iszap, gyékénybuga.

Nádszálat téptem, vállra vettem,

nincs mit keresni – gyönge dárda,

nincs mit keresni – most fülemnél

csörög, csörög száraz szakálla,

megindulok – nincs mit keresni,

megindulok az út után,

nincs mit keresni – vág a szél,

csattog, csattog vizes csuhám.

Patak

Én Istenem, te szép, hives patak,

Hová futottál, szökdeltél előlem?

Hol csillapítsam buzgó szomjamat?

S hogy bocsássak meg néked eltünőben?

Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,

Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,

S idegen-légiónyi kín fakaszt

Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.

Három vadkacsa úszik a vizen,

A part hosszát a király fia járja.

A feketékre céloz – úgy hiszem,

Már itt a szél – s a fehéret találja.

A víz egyetlen vadkacsát viszen,

– Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya.

De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem –

Ha néhanap a feketét találja.

Legalább biztosan repülj, golyó!

Húszezer éve szoktatunk a rendre.

– A takaró szegélyén indigó-

Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”.

És indigó-színben foltosodó

Az elmeosztály rácsa közt a gyenge

Vénájú kar, különben, mint a hó,

Ha olvad, – és szétolvadt. Ez a rendje.

Ne vígy kórházba, ne engedj oda!

Iszonyú szag búvik az ételekben.

De jobb talán a rendőrőrszoba?

Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen,

Vagy jobb abroncs-bontó éjszaka,

Hol szétárad az elkerülhetetlen,

S az ember csak füleli, tétova:

Hogy bugyborog a szív a rettenetben.

Hová futottál, szép, hives patak?

A deli szarvas képe hol a habban?

A hab vadkacsát úsztatón dagad,

Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,

Freccsen a vér, a rémület fakad,

Az éjszakai abroncs szertepattan –

Hogy csillapítsam buzgó szomjamat,

S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?

Kiáltva

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,

Csak nincs kivel szót váltanom.

S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,

Hogy legalább imádkozom.

Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.

És most porig aláztatom.

Hörgök, vonagolok, mint egy nyomorú állat,

Kínomban a port harapom.

Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,

Virága tán nem nyit soha.

Irgalmazz, Istenem, husvétvasárnap este,

Hisz él az Embernek Fia.

Itt megaláztatás, ott szorongattatások,

Kín és életveszedelem.

Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,

Ne hagyd el nyomorult fejem!

Elmélkedve

Mit kéne tennem? Nem tudom.

A kezem összekulcsolom.

Ülök az ágyon szótalan.

Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.

Ennyi maradt: a mozdulat

A hitből, és gályára vont

Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?

Pedig jó volna szégyenét

A szóval, mely megsejteti,

Kimondani, s elrejteni.

Minduntalan

Minduntalan megsértenek.

A villamosok, a legyek,

a képzelet, a mozdulat –

percenként öl az indulat.

S az indulatra, mint a zsák,

váratlan hull a bénaság.

Jó volna messze, messze – mindegy.

Meg-megbicsaklik a tekintet.

Még vágyom.

De már hallom olykor,

hogy sustorog, mint függönyön

üres ablakban éji szél,

a közöny.

Jég

Belémfagy lassan a világ,

mint téli tóba nádbugák,

kis torlaszokban ott ragad

egy kép, egy ág, egy égdarab –

ha hinnék Benned, hallgatag

széttárnád meleg tenyered,

s az két kis napként sütne fönn

a tél felett, a tó felett,

hasadna jég, mozdulna hab,

s a tárgyak felszökellve mind

csillognának, mint a halak.

Jegyzetek a félelemről

(Töredék)

Mit bánom én: süvölt, fecseg –

mégsem ölhet meg engemet.

Ha rángok is a félelemtől,

életem akkor sem ezen dől –

ha meghalok sem függök tőletek.

Dehát a kín, a testi kín,

a csontszilánk –

Ki természettől távozott,

az is nyüszített, zokogott,

s vérátömlesztés-tarkitotta

foltos karját felém nyitotta –

Mindegy hát. Mindegy? Iszonyat,

mit az elme magára vállal:

a fent-kóválygó kínhalált

elhessegetni a halállal.

Hogy tud reszketni, tehetetlen,

mint egy járó, húsos növény,

az ember! Hordva elfedetten,

szirmai titkos belsején,

a hajló borda-rejtekekben

a verdesőt, a reszketőt,

amellyel méri az időt,

s míg színe-fodra meg se lebben,

láthatatlanul egyre rázza,

vibráltatva a levegőt:

elfojtott szíve-dobbanása!

Lélekzeni, lélekzeni.

Tágas, tavaszi alkonyat.

Husvéti-tiszta ablakon

nem torzítottan, csak a cseppnyi

üveg-fénnyel megfűszerezve,

odafestve villog az este.

Bérházak bolygó villanya.

Neon-plakát néz mozdulatlan.

Közöttük kicsiny ős-anya:

kovácsműhely szikrája pattan.

Tűzfal tövén guggol a viskó,

plé-ajtaja tárva a térre,

előtte szőke ló tűnődik,

fel-felparázslik nagy sörénye.

A parkmezőben odatűzve

még lombtalan csemete-fák.

Emeli a szemet az ág,

s akkor látja: még nincsen éjjel,

még zöld az ég, rózsás szegéllyel,

a targally vonalai ében,

ismeretlen betűket írnak,

s köztük, az ég zöld szeletében,

fent szikrázik az esti-csillag.

És bent a tulipán-csokor.

Mint kit a vihar szembe-kap,

oly csapzottak, oly borzasak,

széltépte, lázas hirnökök,

dadogják testbe-öltözött

híradásuk zilált szavát,

és szépségük a késen át,

a késen át, mely nyeste őket,

a kézen át, a bolton át,

átütve milliónyi réteg

bogozhatatlan kordonát,

a szív riadt felhorkanását,

a kéz védő mozdulatát:

belecsapódik, sisteregve,

vízbe a villám – két szemembe.

Ne játssz velem, hiszen te szűlted

őket, féreg szülője, föld!

A te műved – nincs semmi mentség –

e színjátszó erkölcstelenség,

mely testet old és testet ölt!

S te másik fent, te hallgatag,

ezüst-küllős pillád se rebben,

úgy nézed millió fiad

hamvát szóródni a szelekben…

Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,

akár a találós mesék.

Ki ne derüljön, jól vigyázunk,

amit félünk, s amire várunk,

az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,

amely már régen megesett,

ismerjük s helyrehozhatatlan.

Mint levelét az ág a fagyban,

számlálgatjuk a perceket.

Egy költőhöz

Kortársam. Ő halt meg, nem én.

Tobruknál elesett szegény.

Angol volt. Nekünk más nevek

jelzik: hol hulltak a fejek,

s törtek szét, mint érett diók

e hordozható rádiók,

s az Eiffelnél jobban elosztott

egyensúlyú, szép gerincoszlop

hol szakadt földre csikorogva.

Úgy gondolok ifjukorodra,

mint aggastyán, ki összevéti,

hogy mi az új, s az ötven évi,

agya, szive bealkonyult.

De a szeretet bonyolult.

Villamos

Sidney Keyes emlékének

Halad a villamos, hörög,

kínjában tántorog szegény,

fürtben csüngünk a sárga állat

apadozó villany-tején.

Egy afrikai ház emelkedik a mélyből,

fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány,

a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl,

kis szalamandra ül a fotel hajlatán.

Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit,

polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő,

s lassan penészedő bélését, szíjait,

mint teknősbéka holt tetemeit a teknő.

Mindig utat javítanak.

A kövek szinte talpig érnek

a ritka lépcső-rács alatt,

s hogy a villamos egyre ráng,

közelcsúsznak az elefánt-

bőrű, gyűrött aszfalt-lepények.

S mint aki hirtelen egy babérfában ébred,

és érzi bőrnemű, fekete lombjait,

úgy roppantják körül a ház falát az éjnek

hatalmas ágai. Itt járt a fiu, itt.

Szatyorban egy cafatnyi hús,

átüt a vörösbarna lé,

s egy könyv: A dialektikus…

már haladunk a híd felé,

a rendőrsíp véknyan sivít,

lent idegen uszályhajó

hordozza apró házait,

tetők, muskátli és a szélben

csíkos zsebkendő a kötélen,

s a matrózok égszínű blúza,

mintha olasz kisváros úszna –

Éjjel indultak el. A ház fala derengett,

különben semmi fény. Az ösvényen, elől

terepjáró sulyos talpa vágja a rendet,

reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől.

Mögötte az a pár tompított zaju gép,

nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése –

a benzin sem zubog, de forró szaga még

emlékezik a nap émelyítő hevére.

Fordul a híd, lejtősödik,

nekilódul a szédület,

feszülj kéz, görcsösülj izom,

ott fent a budai hegyek,

egy pillanat, futnak az ívek,

s nem nyujtózhat a megfeszített

szem megváltó hajlatukon –

Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában

mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti.

Összecsapott a lomb, elől szürke lapály van,

reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani –

Kiszakad innen az, aki

nem markol most. Szakadna ki!

Fullasztó testek, testre test,

micsoda mozgó hullahegy!

Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a szájra,

felsír a fék, akár a kés,

körül a hold, s a fű borotvaéles árnya,

tántorodás, émelyedés,

egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek,

nem tart tovább már, ami tart,

a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet,

és omlik, mint a gyönge part –

Tájképek

Kertváros

Üres az út, égnek a lámpák.

S úgy buggyan, mindjárt alvadón,

a sűrű lomb a kert falán át,

mint szív falán a fájdalom.

Alvadt, sík fűcsomókba gázol

olykor a láb; halad az éj,

s villódzik, néma láthatáron,

a szárazvillám szenvedély.

Hiába villog. Csonkig égve

görcsösen mered föl a ház,

vonalát bevájja az égbe,

s nem bírja megadni magát.

Éjfél

Harmónikás ablakom kitártam.

Így lehet akár Argentínában,

oly sötét és oly magas az ég.

Lent a kovács tüze már eloltva,

egy-egy görbe kémény lovagolja

apró háza nyereg-tetejét.

A hőség is mintha elaludna.

Néma lámpafényben ég az utca.

S ráncos pillán, függöny-ráncon át

távolabbról egy kis villa fölnéz –

mélyebb éjbe most fordul a földrész –

nézi a növekvő éjszakát.

Szél indul. Lent imbolyog a lámpa,

lassan lengő fénykörébe zárva

egy faldarab véle imbolyog.

S kint felejtve, odafenn a rácson,

hófehéren borzong meg a vászon,

s egymagában csattog és lobog.

Dél

Nagy ollóval vágja a nap

rövidre mind az árnyakat,

és úgy cikáz, hogy pontosan

mindennek pontos árnya van.

Csak a folyó szökik maga

árnyatlan, mint az éjszaka,

s hogy látsszék – mint madár a tollát,

kibont két, villogó vitorlát.

Róma^*

A magasnyakú, fekete pulóver,

a hajad, mint spanyol fiúk haja,

s előtted, piros bakelit-pohárban,

egy tinta-lila csokor ibolya. –

Kövér ecsettel kenték ezt a képet.

Be kár, hogy látszik rajta a lehellet,

mely szád körül, mint cigarettafüst jár,

belengve a jeges palota-termet.

Kint január. Csikorog a kötélen

a ruha, míg a bóra ráncigálja,

és odalent, a szökőkutakon

a jégcsapok szikrázó körszakálla.

Jaj, megfagyunk, jaj, csontig vág a fény

lóg a szögön a hazai szalonna,

s mint mikor felmentünk a Pantheonra,

úgy szédelgünk a szoba közepén.

Otthon

Ablakomból messzire látni,

bár köddel jő az alkonyat.

Ott lent kovács tüze parázslik

a deres plé-eresz alatt.

S amott, közelgve, távolodva,

a sík utat narancs-piros,

lámpás orrával szimatolja

a ködben bolygó villamos.

Mint egy folyó nyugszom az ágyban,

vászon-völgyeken, halmokon.

Testből idővé válva lassan

a napból éjbe így uszom.

És éjszaka, elcsöndesedve,

partjaimról magasba röppen

ködöt kavarva egy madár,

és némán kóvályog fölöttem.

Zárd be az ajtót, míg lehet,

hadd kocódjék a zár a széllel.

Szorong a csönd, szorong, remeg:

a hang mikor hasítja széjjel.

Dobog a fal. Valaki jár.

De tart a mész, még nem szakad.

Szorong a csönd, koccan a zár,

dobog a padló. Tartsd magad.

Október

Most már félévig este lesz.

Köd száll, a lámpa imbolyog.

Járnak az utcán karcsú, roppant,

négy-emeletnyi angyalok.

S mint egy folyó a mozivászon

lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik

az útjavítás. Lenn a mélyben,

iszamos, hüllő-hátu cső,

pára gyöngyösödik a kérgen,

s a városon, mint vér a gézen,

általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,

mellette kucsmás, birka-bundás,

mint a makk-ász, guggol a munkás,

fölötte hengerhasu gépek,

rájuk irva: „Consolidated…”

S egy fa. Akár a régi csap,

csöpörésznek a targalyak,

szalad, olajjal töltekezvén

a gép gömbölyű béka-testén,

majd a bundára ér a csepp,

s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.

A vizes kőre rácsorog.

Valaki, messze, úgy vonul,

hogy a köd kilométer-odva

énekét tompán sokszorozza –

hallani, amint tántorog.

Flotta^*

A szél, a szél.

A ház, mint egy hajó-orr

az éjszakában jobbra-balra bókol,

zörög, remeg

papír, keret,

és lent fekete torlaszokban

csörömpölő aszfalt-mederben

páncélosok robaja robban,

hullám hullámra vág a háznak,

a fulladókon át-meg átcsap,

s a házak mind, a roncs hajók

csak imbolyognak és zihálnak

sovány antenna árbócokkal

még himbálóznak körbe-körbe,

s rezeg az éji zátonyon

a város-flotta, összetörve.

Az égen néma tűzjelek.

S az ormokon az éj felett

a kint felejtett, tönkre-ázott

széjjelmosódott-színű zászlók.

S zúg, zúg, zúg teljes éjszakán

a tanksor lent a Vérmezőn:

csitíthatatlan óceán.

1957

A Krisztinában

Hányszor ültem így templomok alatt,

sárga falukat sütötte a nap.

Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe,

mint kővel rajzolt gyermekkori kép,

s fénylett, összehúzott szemembe érve

a déli, nyári sárga-kék.

Azóta láttam tengerek felett,

az oszlopokon hogyan verdesett,

hogy dobogott a vonalakba zárva

a márvány görbe erein a sárga,

s micsoda távolt tükrözött

a kék az oszlopok között.

Volt már, hogy a kék megsötétedett,

mint óriás tó, ibolyaszínű lett,

egy vékony fiú szobra állt a térben,

az ibolyaszín előtt hófehéren,

s oly élesen, mint a sötétedő

élet előtt a mult idő.

Itt, ez a sárgaszín narancs.

S – ez kellett még – egy raj galamb

csap föl, mintegy szita alól

egyszerre a templomfalon,

s megborzolják a nagy, avitt,

csapott tető vonalait –

Szorong a szív. S benne szorong

a nyári fény, a sok torony,

ibolyaszín, a messze, vékony

szoborfiú, az omladékon

az oszlopok, a kupolák,

szorong a szívben a világ –

Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet,

a sárga mögött lengesd meg a kéket,

hogy megmaradjon, mozdulatlan,

egy szárnycsapásnyi mozdulatban.

Város, télen

Fölülről látni ezt az udvart,

az apró, öt ház udvarát,

mindig fölülről és haránt,

mint egy képet, mely távlatába,

mint multat, mely önmagába,

bárhonnan nézed, visszaránt.

Az udvaron drót és talicska,

vasalatlan kerékcsomó.

A csúcsos háztetőkre ritkán,

reszelősen hintve a hó.

A tájék, hátrébb, elhaló.

Az őrülteknek, rákosoknak

kórháza szögletes szügyét

feszítve mozdul, s visszatorpad,

az alkonyat odvába olvad,

az ég alján, odalehellve,

borzong egy jegenyefa lelke,

s a kémények az esti ködnek

felelve, lassan füstölögnek.

Az alkony kék pillanatát

átvágja most egy fény-nyaláb,

s a fellegek közt úgy dereng fel

a kék és rózsaszín november,

mint egy tavasz.

És estelig

az esztendő emlékezik.

Füst, füst. Nagy, ezüst potrohán

hordozva puffadt homlokot,

kristálycukrot és sávba oldott

pergamen-lámpával a boltot:

a kávé-gép zubog.

Zubog, remeg, s vigan sipolja

az induló mozdony jelét,

akárha a kinti sötét

suhogó nagy terein át

vinné falatnyi vonatát,

és vele sértetlen repülne

a fulladt, langyos-szagu fülke.

Ajtó csapódik szárnyasan.

S harangoz, szögnyelvű haranggal

egy Betlehem s két kamasz-angyal.

Tornacipős, kucsma-fejű

pásztor a pult előtt kiált,

ott szólongatja Máriát,

a bundáról szerteszalad

a kávészagnak nekidőlve

az a hóverte-puli-szag,

s a gép hasán feltündökölve

villámló foltokban keringnek

a kabátra-vett férfiingek –

szusszan a kávé s „Szálljatok

le betlehemi angyalok”.

Mögöttük vékony, olvadó

fényszálban szitál be a hó.

A hó, a hó.

Az öt háznak térdéig ér.

Fekete a függőleges,

és minden vízszintes fehér.

Fehérrel megvasalt kerék

az udvaron, s egy ferde rönkő

hátrahökken, végigremegve,

hogy görcsös testén ott simul

a fehérség égbeli teste.

A kovácsműhely felzihál.

Szikrát vet a piros lehellet,

hiába fojtja egyre lejjebb

az éj lágyszálú pelyhezése,

kicsap, kilángol megtetézve,

és fátylon át és éjen át

lüktet parázsló szívverése –

de oldalt, hol a fény nem érte,

nézd, nézd, az egy-szál tujafát:

felszökkenő, roppant bozontja

a fél-eget magára vonta,

s most csupa örvény és taraj

dermedő hullámaival,

fehér habok tajtéka rajta,

s az éjszakát úgy üti által

a megfagyott szökőkutak

mozdulatlan extázisával.

Balaton

1.

Karton fürdőruha-maradvány

őrzi rajta a századot,

de gyönge melle, mint a hablány

melle a sás közt, úgy ragyog,

sötét fejét a torzsba fúrta,

mozdulatlan nyakát szelíden

körülhullámozzák a kurta

fürtök. Moszatba ér a karja széle:

afféle

Oféliát vélnél a vízben.

Jő a fiú. Gázol, kutat.

Két barna combján szőke, göndör

pihék remegnek, hajlanak

a szembevágó vízözöntől.

2.

Ki hinné, hogy a Balaton

szine alatt, szine felett

halottak, roncsok, repülők,

alapító oklevelek?

Mocsári tó. Mint nádcukor

csorog belé a hold,

elforrta már a féllevét,

mig délibb napja volt,

csak ősszel látni, ha higúl,

s felszáll a gőz a domb hegyéig,

hogy ott szelídebb istenek

kecskecsecsű szölleje érik.

3.

A kisebb tó, a fok mögött.

A nagy víz hajdan erre járt.

Levendula-mezők között

látni a geológiát.

Hegyet gyűr, szétszakít,

humuszt morzsol hamuból,

s iszonyatos lábujjai

kiállnak a saruból.

4.

Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl

a fényben, amint ráfröccsen a hab.

Szalmakalapod vedd le a fejedről,

s takard el vele arcodat.

Füled alatt a palló, mint a dob.

Halkan dobol a víz a dobban.

Fogják a hangját sűrű nádasok.

Hallani, hogy a deszka roppan.

Aludj halász. Épp három óra.

Krisztus halála perce ez.

Észrevétlen suhint a tóra

a nap, s egy napot elfelez.

5.

Se hold, se út. Fönt jár a szem,

bolyong a csillag-sűrüben.

Lent egy kőpárkányt látni még,

mintha foszfortól fénylenék.

S ütődvén a hegy kebeléhez,

a kéz egy szöllőfürtöt érez.

Hogy nem buggyan szét ez az ég!

Hogy bírja önnön gyönyörét!

S iszonyatát – az éj delel –

Hogy vége lesz, hogy bírja el?

6.

A rézvörös, a szürke

egymásba fúrta tőrét,

tusakodik az alkony,

reszket a tág levegő-ég.

Nem mozdul mégse: reszket,

rezeg a kétszinü metszet,

állja a hab, mig felszökik,

a metsző szélvész karcait.

7.

Állja a víz a szél marását,

tusakodik az alkonyat,

holdtalan éj lesz – meg ne lássák,

takard el vele arcodat,

halott a lány, hogy meg ne lássák,

a torzsba bújt, elernyedőben,

de szűk a víz, emeli hátát,

mert mélye nincs, csupán időben,

mocsári tó, iszapja fűt,

forró deszkán mutatja füstjét,

takard el arcod, mindenütt

a rémület s a gyönyörűség,

keblek: szöllőfürt, hableány,

suhint a nap, hasad a karton,

iszonyatos lábujj nyomán

kecskecsecs az északi parton,

csillagsűrűbe csal az éjjel,

ki bírja el, hogy vége lesz,

meg ne lássák, a hold se kél fel,

Krisztus halála perce ez –

Paradicsomkert

I.

Egy szál kövér pipacs lobog,

hol az erdőig ér a rét,

egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,

akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,

míg a karhossznyi sün kilép,

a völgybe innen hempereg le,

akár egy pohos barna-medve,

nem borzolódó, lágy tüskéivel

a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,

hol törzsre érez, felszökik,

s óriás babérlevelek

közül csüggeszti kebleit.

Úgy ring a zöld, akár a víz,

tömör hullámmal csap a hegynek,

a szirtek lágy hússal remegnek,

csak itt-ott villan ki a lomb

alól a kő, a csont,

és foltos, szaggatott a táj:

kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,

ahol fátyol-eres gomolyba

a hőben minden szerte-folyna,

egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,

a táj szélén éles fekete szálka,

nem olvadozva-rengve, nem lazulva,

a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,

s állja a hőt, – közükben

a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.

Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?

Nem hallod-e fejed felett

halkan pendülni az eget –

mint az ezüsthöz koccanó üveg,

bong, bong a bolt – nem hallod-e

a seregélyeket?

Nem látod-e, amint lecsapnak,

rezgését a szőlőlugasnak?

S nem látod-e, amint a fürtből

a csőr alatt kibuggyanó

bogyók sűrű illata füstöl?

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli

fények mögött a mélyebb feketét?

Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva

most kezdenek derengeni,

most, most fordulnak új alakzatokba

a kintibb ég halvány jelképei.

Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,

orsózza már, orsózza az időt,

útjára indít minden erjedőt,

mézgás meleggel tapadnak az ágak,

nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,

és széthasadt gyümölcsök közt heversz?

Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?

Nem félted-e a két szemed?

Fordul az év, takard el, míg lehet.

Nem félted-e a gyönge szád?

Nagyon tapad a szőlő méze rád.

Nem félted-e a válladat?

Az indiánszínű szeplők miatt

olyan, mintha mindig sütné a nap –

nem félted-e, hogy sustorogva rászáll

az őszelő, a súlyos indián-nyár,

s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva

egy perzselő foltnyi homokra,

majd felkiáltva hemperedsz be

a vonagló-indás berekbe,

de ott is megmar a növényi láng,

a roppant napban szinte láthatatlan

kék borszesz fénnyel sistergő katáng,

és csontig eszi minden ízedet –

nem félted-e a két szemed?

És ott a Lány. Nem néz reád.

Nem félted-e gyönge szád?

Ő térdig fűben áll, s a zöld

úgy tükrözik a bőrén,

mint a fehér mennyezeten

a kinti, zöld verőfény,

mikor a fákra űl a nap –

nem félted-e a válladat?

Aztán alkony.

Nagy, hűvös ég.

Utoljára a felhők felrohannak.

S oly nesztelen csapó sörénnyel,

olyan hasító hegyü fénnyel,

olyan habokkal, torlaszokkal,

oly óriás mozdulatokkal

készülődik a tépett kora-éj,

s oly űzött némasággal, hangtalan,

mint a kimondhatatlan szenvedély.

Lebágyad. Csönd. A hegytetőn

ül mozdulatlan két alak,

két oldalról a hűvös, érdes

fatörzsnek vetve hátukat.

Körül, a síkságból kiszökve

derékig ködben ott lebeg

egy-egy üres, aprócska vulkán.

Holdfényben néma hold-hegyek.

A holdfény egyre élesebb,

s mind feketébb az éjszaka.

Szél mozdul olykor.

S válaszolva

végigrezeg a fuvalomra

fejük fölött a Fa.

II.

A hűvös pára földre cseppen:

egy angyal jár az éji kertben.

Csuhája a bokrokhoz ér,

sutrálja őket, mint a szél.

Aztán megáll. Embernyi botja

végét befúrja a homokba,

két tenyerét a bot fejére,

támasztja állát a kezére.

Két lomb-szelet közt messze láthat:

a földi téren árnyra árnyat.

S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,

alatta újabb árnyalatnyi

temérdek újabb árny szakad ki,

egy óriási vadmadár…

De nem. Elég.

Elég a kép.

Lélegzik egyet. Fullatag

a végtelen árny-zuhatag,

jöjjön helyette más alak,

s látja a földet, mint halat.

Az űr vizéből gömbölyű,

fényes hátát kidugja. Pára

lövell belőle felzihálva,

és képtelenül melegen:

léttelen, jeges vizeken.

– Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –

mely már zubog, hallod, Uram?

Én, aki élek hangtalan,

én, ki haránt-meredeken

fúródom át a tereken,

talptól szemöldökig sötét,

deres szárnyamba burkolózva,

én mit bánom? – de ő, a két

félre hasadt vérjárta forma,

aki e hal, vagy e madár

hátán kapaszkodik, hörög,

csupasz karját nyújtva riadtan,

mézgás-szemű majomkölyök,

s Te úgy nézed, úgy hallgatod,

mint ő az állatot –

Őt mire szántad? – Mire néki

a testtelenből testbe lépni?

Mire gömbnyi szemében úszva

a fenn száguldó esti ég?

a rostra-feszített ostya-vékony

szirom? mire e rothadékony

gyönyörüség?

Mire, ha majd emelkedik,

az emelet, a bakelit?

a cink? a drót? a drótvilágon

mért fennakadni, rongy az ágon,

mire pengén kis-ujjnyi-forma,

acélba-edzett vércsatorna?

Mire a benti boltozat,

a csont alatt?

A halvány idegekkel osztott,

eleven-hálós végtelen:

belülre felrajzolt horoszkóp?

Mire a lét alatti lét?

az állat-rend, a fű-család?

kövek? palák?

Vakítsd meg most! Nőjön vakon!

vagy szórd a szélbe, Fergeteg!

fújd szét, elektron-felleget!

Hiszen tiéd az irgalom –

Így szólt az angyal.

Válla mellett

némán himbált egy bodza-ág,

foszforos fényű tenyerén

tartva derengő illatát –

így szólt, mig földre hullt a hold,

az is kerek, tenyérnyi folt,

így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve

szitált a fény a lombközökbe,

s már miljom kartalan, fehér,

világító ezüst-tenyér

hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –

így szólt, amíg a lombon át

a tálkák rezgő mozdulattal

latolták már az éjszakát –

Így szólt, s elhallgatott az angyal.

A képekről

Hogy szerettem a képeket!

Istenem, mennyire szerettem,

ha ott fújtattak körülöttem,

horkoltak, ideges lovak –

Befogtam őket s rajta csak!

Hogy dobtam közibük a gyeplőt,

s ha az egész már szinte feldőlt,

akkor kaptam utána gyorsan,

feszítettem és visszafogtam,

a vágta és a fékezés

két gyönyörével két karomban.

Ma hátat forditok nekik.

Rugdalom a tér köveit.

S csak izmom rezdül meg a zajra,

mikor egy-egy mögém kerül,

s inas fejét vállamra hajtja.

Viadal

A két marokkal körbefoghatót,

Az állandót – a képeket szerettem;

Az elevent és mégsem elmulót,

A rezdülőt és mégis rendületlent.

Lábak, lovak, pompásan mozdulók,

Szüntelenül dobogtak életemben,

S velük próbáltam minden kaptatót

A páncél-fényű, éji félelemben.

De hogyha bensőbb lesz a félelem,

S a küszködőre önnön vége támad,

És sárkányt győzve sem győz férgeken:

A két marokra markolt kopjaszálat

Félrehajítja akkor hirtelen,

Vértjét lazítja, szíjai levásnak,

S odakinálja testét meztelen

A poshatag, formátlan pusztulásnak.

Szárazvillám

(1946–1957)

Jegyzetek a félelemről

Mesterségemhez

Nem akarok

Eszmélet

Alkony

Félelem

Diófa

Trisztán és Izolda

Patak

Kiáltva

Elmélkedve

Minduntalan

Jég

Jegyzetek a félelemről

(Töredék)

Mindent tudunk

Egy költőhöz

Villamos

Tájképek

Tájképek

Kertváros

Éjfél

Dél

Róma*

Otthon

Október

Flotta*

A Krisztinában

Város, télen

Balaton

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

Paradicsomkert

I.

II.

A képekről

Viadal

Róma^*

Flotta^*