Harangszó

Első Mit tudod te, mit félek én. De nem panaszkodom. Ne sajnálj. Irgalom hogy szállhatna le arra, aminek nincs neve? Ott lent a hűvös gyermek-estben, ott, hol lapultam kérdezetlen, ott locsogott már, csermely-ágon, növő barlangi némaságom.   (Mily édes ez a csepp harangszó, mely itt himbálja sejtelem- vékony virág-magát a száron az éji kertben, testtelen!)   Második De meg nem óv az ismeret sem, a magyarázó eredet, a kép savát hogy mentegessem, ha szétmarja a szineket? Megsűrüsödnek nedveim, a tömény-sav kiüt a bőrön, s a maró, merevedő kíntól így lassan kőzetté gyürődöm.   (Nem is tudom, talán a szél borzolja itt a tornyokat, váltig csorognak, csengettyűznek apró-kis patak-hangokat.)   Harmadik És harmadszorra: négy világ facsarja minta-kínjait, utánuk gyűri hajlatát az ész, s mind újabb kínt gyanít, kiáltana vagy szaggatottan hebegne – nincs mód –, ráborul a bányaomlás háború kimondhatatlan torlaszokban.   (Pendül a hang. Óraütés hullatja rá magát, s mint szökőkutak tálain csordul – tovább – tovább –) (Róma)