Harangszó

 

Első

Mit tudod te, mit félek én.
De nem panaszkodom. Ne sajnálj.
Irgalom hogy szállhatna le
arra, aminek nincs neve?
Ott lent a hűvös gyermek-estben,
ott, hol lapultam kérdezetlen,
ott locsogott már, csermely-ágon,
növő barlangi némaságom.
 
(Mily édes ez a csepp harangszó,
mely itt himbálja sejtelem-
vékony virág-magát a száron
az éji kertben, testtelen!)
 

Második

De meg nem óv az ismeret sem,
a magyarázó eredet,
a kép savát hogy mentegessem,
ha szétmarja a szineket?
Megsűrüsödnek nedveim,
a tömény-sav kiüt a bőrön,
s a maró, merevedő kíntól
így lassan kőzetté gyürődöm.
 
(Nem is tudom, talán a szél
borzolja itt a tornyokat,
váltig csorognak, csengettyűznek
apró-kis patak-hangokat.)
 

Harmadik

És harmadszorra: négy világ
facsarja minta-kínjait,
utánuk gyűri hajlatát
az ész, s mind újabb kínt gyanít,
kiáltana vagy szaggatottan
hebegne – nincs mód –, ráborul
a bányaomlás háború
kimondhatatlan torlaszokban.
 
(Pendül a hang. Óraütés
hullatja rá magát,
s mint szökőkutak tálain
csordul – tovább – tovább –)
 

(Róma)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]