A halottak

Mint, ha a földet szétlökik, a forrás ujja felszökik: felszöktél bennem, s így mutatsz talpam alatt forró kutat. A gőze kábít: végül erre tanítsz, s többé nem értelemre? Már nem tünődsz? Már nem simulsz? Ölő eszmévé fínomulsz? Mert a való bő gazt terem, de az igazság meztelen? – s oly iszonyú és céljavesztett, mint öregedő férfitestek? Mit nézzek hát? Hová legyek? Hol nem süt képed – képetek? Míg nem sodortok ellene simítgassam a szellemet? Vagy béka, cukros, sűrü lébe – bebújjak a világ belébe? Öleljek? Szívjak mákfejet? eszelős, pörge rejtekek – s mig minden lépten itt meg ott felbuggyan intő ujjatok, vajúdva, mint világok anyja, férgeket szűlve, elzuhanjak? Ne hagyjatok! Kerítsetek! Halálos tőrbe ejtsetek, s mig szűkölök, villogjon ép fegyveretek, melyen a lét nem ejthet többé semmi rozsdát: a tiszta, öldöklő igazság!