Reggeli egy dán kocsmában

Vörös kőpadló, súrolt asztalok, rajtuk keskeny, keményített az abrosz, a kandallón tányérnyi, barna óra szúette lábon dől hozzá a falhoz. Famutatója rándul, mint az ín öreg lovak meggöbösödött térdén, és halkan percen, mintha széna hullna, vén, lomha testük a jászolhoz érvén. Mert istálló volt hajdanán e hely, mielőtt még a tisztaság kifente, s a holt lovak szelíd farára méláz a kávéillat gomolyán az elme. Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné, kávészag árján imbolyogva szintén, és hátrabök, magyarázva, hogy arra félrefitult arccal szundít a pincér. S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok! Tejszin, kövérség, sonka rozskenyérrel! Bizony még sokszor erre gondolok, a matrácról majd felriadva éjjel. Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger, mely hangtalan fickánd az ablakon túl, s a tompa zúgás, mint a némafilmnél a zongora, tán nem is vele kondul. Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé, a piros sajtok körben puffadoznak, csusszan, zizeg a sok kemény terítő, s az asztalok szemérmes táncba fognak, a barna lépcső fogsorát kinyitja, s mély basszus-hangon hosszan hahotáz, zümmögnek mind a termetes gerendák, és négy sarkát emelinti a ház, guggoltából feláll – a pincéjében megkottyannak a pálinkák, borok, és kéményéből bodrot eregetve a zsibbadástól vígan tántorog. Egy viaszkosvászon-csizmás halász a sziklák mögül éppen erre téved, megáll, felbámul, s látom, tenyerét riadtan kapja két kerek szeméhez.