Őseimhez
Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák, |
tanyák, szekerek, paplakok, |
nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban |
s egyéb szók, percek, ablakok, |
|
hogy nyíltatok rám? Hogyan láttok? |
előttetek – fényben, vakon – |
idegenül, zavartan állok, |
s arccsontjaim tapogatom. |
|
Szaladgálok üres szobákban, |
tükörbe nézek: nem felel, |
gyertyát gyújtok, firkálok, alszom, |
s megijedek, ha kelni kell, |
|
már kályha sincs, (mert ostromolják |
a várost éppen), s nem tudom, |
Banánra, füstre, vasuton? |
|
Ostromra? Bundás férfiakra? |
Képre? Kezekre könyv alatt? |
– Ti szültetek? Ti képzeltétek, |
ti formáltátok csontomat? |
|
Mindegy. Ki tudja? Már csak egyet |
szeretnék tudni: nagyapám |
(ügyvéd) miért ment Egyiptomba, |
pénzzacskóval inas nyakán? |
|
Mi várta? Mit gondolhatott? |
Mondjátok, milyen vágy gyötörte? |
– Meleg van – mondta biztosan, |
s törökös bajszát megtörölte. |
|
|
Reggeli egy dán kocsmában
Vörös kőpadló, súrolt asztalok, |
rajtuk keskeny, keményített az abrosz, |
a kandallón tányérnyi, barna óra |
szúette lábon dől hozzá a falhoz. |
|
Famutatója rándul, mint az ín |
öreg lovak meggöbösödött térdén, |
és halkan percen, mintha széna hullna, |
vén, lomha testük a jászolhoz érvén. |
|
Mert istálló volt hajdanán e hely, |
mielőtt még a tisztaság kifente, |
s a holt lovak szelíd farára méláz |
a kávéillat gomolyán az elme. |
|
Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné, |
kávészag árján imbolyogva szintén, |
és hátrabök, magyarázva, hogy arra |
félrefitult arccal szundít a pincér. |
|
S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok! |
Tejszin, kövérség, sonka rozskenyérrel! |
Bizony még sokszor erre gondolok, |
a matrácról majd felriadva éjjel. |
|
Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger, |
mely hangtalan fickánd az ablakon túl, |
s a tompa zúgás, mint a némafilmnél |
a zongora, tán nem is vele kondul. |
|
Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé, |
a piros sajtok körben puffadoznak, |
csusszan, zizeg a sok kemény terítő, |
s az asztalok szemérmes táncba fognak, |
|
a barna lépcső fogsorát kinyitja, |
s mély basszus-hangon hosszan hahotáz, |
zümmögnek mind a termetes gerendák, |
és négy sarkát emelinti a ház, |
|
guggoltából feláll – a pincéjében |
megkottyannak a pálinkák, borok, |
és kéményéből bodrot eregetve |
a zsibbadástól vígan tántorog. |
|
Egy viaszkosvászon-csizmás halász |
a sziklák mögül éppen erre téved, |
megáll, felbámul, s látom, tenyerét |
riadtan kapja két kerek szeméhez. |
|
|
A szörny
Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. |
Hullámzik déltől hajnalig, |
virágot öntöz, fényt sodor, |
s a mélyén lent egy szörny lakik. |
|
Szelíd kis szörny, dícséretes, |
a partra néha, félve jár, |
körülnéz, iszik, hunyorog, |
s kidugott hassal álldogál. |
|
De mostanában szomjasabb. |
Jön, s a száján a sűrü lé, |
mint holdfény csordul kétfelé. |
|
S mostanában el is hízott, |
liheg a csuszamlós kövön, |
nyugtalanítja: egyre jön. |
|
S így gyakran hallom éjszaka |
ahogyan illik, nyög, hereg, |
s csukladozva a szortyogó, |
|
|
Dagály után*
A hab leszállt. Arcom nem éri már. |
Sarát lassan törli az öntudat. |
A szégyenkező meztelen-csigák |
félve tátják apró rútságukat. |
|
A keserűség elszorítja számat. |
Ocsúdom, mint a részeg, önmagamból, |
de jól tudom, hogy mégis újratámad, |
bokám körül hiába is dorombol. |
|
Korbáccsal tán? Legyűrni szenvedéllyel? |
Kettészakítni – borját – önmagad? |
Tenger; tenger! Síkos hátad veréssel |
bomlott császárok óta nem szakad. |
|
Oly híg vagy bennem, mint az őrület, |
mig én konokul, iszonyattal edzve |
sistergek, hogyha csöpped rámpereg – |
igy szítod arcom egyre éberebbre? |
|
Nem torzulok! Hínárod letépem, |
elfolyatom szemem, ha ott lakol, |
és kikelek habodból újra, épen, |
mint harcból a meztelen irgalom! |
|
|
A halottak
Mint, ha a földet szétlökik, |
felszöktél bennem, s így mutatsz |
talpam alatt forró kutat. |
tanítsz, s többé nem értelemre? |
|
Már nem tünődsz? Már nem simulsz? |
Mert a való bő gazt terem, |
de az igazság meztelen? – |
s oly iszonyú és céljavesztett, |
mint öregedő férfitestek? |
|
Mit nézzek hát? Hová legyek? |
Hol nem süt képed – képetek? |
Vagy béka, cukros, sűrü lébe – |
|
Öleljek? Szívjak mákfejet? |
eszelős, pörge rejtekek – |
s mig minden lépten itt meg ott |
vajúdva, mint világok anyja, |
férgeket szűlve, elzuhanjak? |
|
Ne hagyjatok! Kerítsetek! |
s mig szűkölök, villogjon ép |
fegyveretek, melyen a lét |
nem ejthet többé semmi rozsdát: |
a tiszta, öldöklő igazság! |
|
|
A női táj*
Oly engedékeny, lágy e tájék, |
Térde között kíváncsi sikló |
villódzik át: a nagy folyó. |
|
Sokezer év dicsérte lággyá |
a sűrű völgyet, dús hegyet – |
zavartan állok, nézelődöm: |
|
A Balti-tenger mossa lábát, |
egy másik tájra gondolok: |
|
hol teknősbékákat nevelnek, |
hol minden magasabbra nő, |
|
a kölykök szúnyogon repülnek, |
hol vág a sás és vág a fény, |
hol minden éles, mint az elme, |
s minden meleg, mint egy növény, |
|
a méznél sűrűbb méz csorog, |
s a tóban térdemig csobognak |
a langyos, zöldes csillagok, |
|
s az iszapnál forróbb iszapban |
álmában szortyan, túr a rák – |
s kinyílik vállamon a szellem, |
|
|
A szomj
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: |
kimondhatatlan szomj gyötör utánad. |
– Ha húsevő növény lehetne testem, |
belémszívódnál, illatomba esten. |
Enyém lehetne langyos, barna bőröd, |
kényes kezed, amivel magad őrzöd, |
s mely minden omló végső pillanatban |
elmondja: mégis, önmagam maradtam. |
Enyém karod, karom fölé hajolva, |
enyém hajad villó, fekete tolla, |
mely mint a szárny suhan, suhan velem, |
hintázó tájon, fénylőn, végtelen. |
Magamba innám olvadó husod, |
mely sűrű, s édes, mint a trópusok, |
és illatod borzongató varázsát, |
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. |
És mind magamba lenge lelkedet |
(fejed fölött, mint lampion lebeg), |
magamba mind, mohón, elégitetlen, |
ha húsevő virág lehetne testem. |
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. |
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen. |
|
Alázat*
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt |
fejemre a perc lágy, szirupos árja, |
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, |
magányom mégis csonthéjába zárja. |
|
Kemény vagyok és omló por vagyok, |
nem olvadok és nem köt semmi sem, |
ketten vagyunk, mikor magam vagyok, |
a lelkem szikla, testem végtelen. |
|
De mindez fáraszt. Indulnék tovább, |
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek, |
– csak már az emlék és valami vágy |
fogyó türelmem alján felderengtek. |
|
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon, |
s mint szemem alját kék lepi a házat, |
belenyugodni lassan, bágyadón, |
majd megtanít a virradó alázat. |
|
|
Szerelmem, viziisten*
Szerelmem szép viziisten, |
hol dús tavirózsa virágja |
csókolja, becézgeti szájon. |
|
Derekát a hínár körülússza, |
ha mozdul a gyöngyszinű mélyben, |
s ujjára kecses madarakként |
|
S ha feláll – csapzott haja csorran, |
csigák tapadnak a szélén – |
gyürüket vet körben a hullám, |
ahogy úszik a színe szegélyén. |
|
Így látja a víz üvegén át, |
párázva remegnek a bokrok; |
– buja páfrány képe a tóból, |
ha a zöldkezű hab belefodroz. |
|
És látja a fényben a lepkét, |
– villó halak árnya – hogy illan, |
s hogy borzol a délszaki napfény, |
mint angolnákban a villany. |
|
S lát engem – ez ő, a tükör kitűnő, |
nevetése kibuggyan a vízben, |
és látja az ég – hogy az ég csupa tó, |
– s vissza merül, viziisten. |
|
|
Vasút
Az útirányt nem kérdezem, |
|
Vészjeleket villant a szem, |
|
s akár egy csorda elefánt, |
|
|
Példázat
Papirban kaptam ezt a szót, |
mely messze földön pálma volt. |
Papirba göngyölt gyenge tőt, |
s most, lám, előttem földbe nőtt. |
|
Nedvvel telik, rügyet fogan, |
s érik vele minden szavam, |
s valódi lombot hajt a hit. |
|
|
Harangszó
Mit tudod te, mit félek én. |
De nem panaszkodom. Ne sajnálj. |
Irgalom hogy szállhatna le |
Ott lent a hűvös gyermek-estben, |
ott, hol lapultam kérdezetlen, |
ott locsogott már, csermely-ágon, |
|
|
(Mily édes ez a csepp harangszó, |
mely itt himbálja sejtelem- |
vékony virág-magát a száron |
az éji kertben, testtelen!) |
|
|
De meg nem óv az ismeret sem, |
a kép savát hogy mentegessem, |
a tömény-sav kiüt a bőrön, |
s a maró, merevedő kíntól |
így lassan kőzetté gyürődöm. |
|
|
(Nem is tudom, talán a szél |
borzolja itt a tornyokat, |
váltig csorognak, csengettyűznek |
apró-kis patak-hangokat.) |
|
|
És harmadszorra: négy világ |
az ész, s mind újabb kínt gyanít, |
kiáltana vagy szaggatottan |
hebegne – nincs mód –, ráborul |
kimondhatatlan torlaszokban. |
|
|
csordul – tovább – tovább –) |
|
|
|
Utazás
A gőzös indul, felsziszeg, |
Eltűrik hosszú, síma talpát, |
s a szálló kígyót befogadják, |
eltűrik súlyát, mig a fáradt |
gőzből világos szárnyat áraszt. |
Nekik szól, tagoltan, e kép, |
mert itt csak szállni nem elég: |
hogy szállni tud, hogy szállni fog, |
mutatja, mint az angyalok. |
|
Mutatja – és a táj felel, |
utat gurít, sziklát emel, |
mutatja friss rügyén a fa, |
hogy télen át is mandula, |
s a házak is színt vallanak, |
tagolt a part, a test, a szó |
s oly pontosan szalad a tér: |
S amint a végtelenbe hág, |
mutatja, meddig ér a vágy. |
Nem tehetek mást. Nem kivánok |
kevesebbet, mint egy világot. |
|
És egy világot. |
Helyükön a hegyek, |
nagy fák alatt kicsiny szerelmesek, |
mély barlangokban bujdokló szavak |
vízben, virágban visszhangozzanak, |
s a tengerből már felmerüljenek, |
mint hajnalodó, biztos szigetek |
kinek a pálmák és kinek a nap, |
s a költőnek a születő szavak. |
|
|
Napló*
Belátom, nincsen rá okom, |
de mégiscsak gondolkodom. |
S mert illik őt fitymálva néznem: |
esztelenül bízom az észben. |
|
Ikrás, sűrű az est; szaporodnak a pulzusütések – |
fullasztó ölelés: alvás! Jőjj, szeretőm! |
|
Miért szeressem a népet? Azért, mivel épp az enyém tán? |
Pontos igazság te! Légy népem, s a hazám! |
|
s hogy merre, meg se nézni. |
|
|
„Nagyobbat” markolj, „Vaskos” ég! |
Verd ki agyam, fogaskerék, |
|
mint a hasonlat szökdösik |
|
|
A cafatokban rothadó világból |
az értelem mocsári fénye lángol, |
a holttetem bomló fejére libben, |
és megmutatja fogsorát mezítlen – |
|
Ki nem tud bosszútállani, |
de megbocsátani se, végképp – |
|
Ezekhez képest szent vagyok, |
még lassan istenné leszek, |
|
Fény, fény, napfoltok, illatozó színek, |
szívem helyén – ahogy szokás – virág. |
– Még most az egyszer mindent megbocsátok, |
de ezután már javulj meg, világ! |
|
A baracklekvár illatozva fortyog, |
Hát már soha nem utazom el innét? |
Kátrányba és bérházba zár |
|
a jó urak párizsi fecsegése? |
bár szemem rájuk nem vetem, |
és egyikért sem vágyom megdögölni |
|
Elenné tehát mind a karalábém, |
húsomat rágná mind le csontjaimról – |
|
|
Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy. |
Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal |
gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe |
|
Leveszed lassan arcodról a színt, |
s az egész arcod szeretnéd levenni; |
várod, hogy a fotel feláll, legyint, |
s únottan fog mögötted megjelenni. |
|
A régi póz már nem felel meg. |
Vegyünk egy újat. Ezt lehet. |
Oly mindegy, milyen öltözetnek |
|
Mindegy a ruha, de a test is, |
a szellem meg – a mindenit! |
nem sejti, merre hajtja Thespis, |
mig orcájára színt derít. |
|
|
Émelyedem, magam kibontván. |
Be jó is annak, aki spontán. |
Mentem volna szódáskocsisnak, |
csak mossa, mossa hallgatag. |
|
|
|