A szabadsághoz

Te székesegyház! Csupa ámulás! Sok fodros angyal! Széptekintetű! – Innen alulról talpuk óriás, a fejük pedig keskeny, mint a tű. S a kupolán fent széttáruló díszlet, nagy oszlopok közt festett ég tüzel: mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek, s mit ér, ha hiszlek és nem létezel? Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt. Már únlak. Kergén érted nem futok. Néhány barátom éhenhalt a multkor, mondom, mivel úgy látszik, nem tudod. Milyen szalmába haraptak utolsót? Micsoda szájak, milyen koponyák! – Adhattál volna tán egy bögre borsót, tehettél volna pár apróbb csodát. A szájukat szeretném újra látni, langyos állukat, amely szétrepedt – s Rómába vágyom kerteket csodálni, és enni sűrű, fínom étkeket. Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye! Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt, te, minden vágyam hazug szeretője, adj rét felett vibráló levegőt! Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet! törd át a törvényt! Add ide magad! Hogy ne egyenek annyit az üzérek, s hogy a halottak feltámadjanak! – Egy bazsarózsa áll az asztalon. Szépsége tömör, mint egy ékszeré. Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon fodorodik a vázán kétfelé. Ha volna bennem valami imádat, elébehullnék csukló térdemen: csakis reá tűzd győztes glóriádat, mert szép, mert él és mert – lélektelen.