A reményhez

Nyár van. Tán nem kell így szorongani. A keserűt majd egyszer kiokádjuk. Ily keserűt nincs mód kimondani, hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú. De mégis élünk. Igy harmincöt évre (nincs több előttünk) arra kés a lét, hogy belevágjunk egyszer már: mi végre születtünk, és ha meghalunk, miképp? Nem kevesebbre kényszerít az undor. Selyemcafatra vágytunk délután, és estére már mohón-zárt fogunktól csikorgott minden hajókaraván. Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten, míg álomragacsos elménk simít, tapasztgattuk a kielégületlen önérzet meddő kínjait. Rohadt ereszként csordulunk a bűntől. De mégis élünk. Védjük tán a házat? De mégis élünk. Szűkülő szemünktől Képet kiván talán egy messzi század? A filológus méri majd le részünk? Kezével együtt sarjad már a kés? S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk, A feltámadás, vagy a feledés? Igazság? Hová nyujtózunk e szóval? Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont, s a jövendő a magáért-valóval egy mozdulatban, ívben összefont. A mozdulat – hisz így vált egyenesre hajdan az ősi, vízszintes gerinc, a mozdulat rántotta feszesebbre az ereket, az ifjú szív kering – az ifjú szív? – igen, az ifjú szív, a szellem első, pontos lobbanása, mikor majd rezdül a csigolya-ív, s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva, s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon, s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg, s megszületünk. Megszületik a szájon örökségünk, reményünk: ismeret.