Az ismeret

I. Csak egy marad meg, semmi más: a tiszta ismeret. Nem ismeret, csak szomjuság, mely mind felé vezet. Nem szomjúság, csak rettegés, mely oldalamba kap – rettenthetetlen rettegés! Hegyezd lándzsáidat. II. A rettegés s az ismeret közt mint hídbolt görnyedek, rendítenek, eleven eszközt, a tárgyak, szellemek. A félelem sötét öléből egy hídra vetve rá, fut rajtam nemzet, álom, élő, de mind hová, hová? III. Mint szomjas kentaurokon, kiket a vágy feszít, a hátgerincem, homlokom mind íves, csupa híd. Lábam előtt, lábam felett elúszik a folyam, de mily partok, de mily szelek borzolják bő hajam? IV. Borzolják? Élek? Nem tudom már. Elold felleg, folyó, köd úszik foszló partjaimnál, a híd lebeg: hajó. S csak bordaíven, roppanáson tapintom tűnt nyomát; a rém, a vágy, a cél, e három – s marad csak egy: a vágy.