Hadijelvény
Mint iszap, gyönge hegy belébe málló, |
mely önmagától főve körbe fortyog, |
mint visszaforgatott, nagy húsdaráló, |
mely befelé nyel minden tömör kortyot – |
így szívja, őrli elmém a világot. |
Hasonlatokban őrli: roncsot ér. |
S az elme: rész helyett egészre hágott, |
s a rész ölén katlanba hull a tér. |
|
Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték |
képes kiszűrni pontos csapadékod? |
Mily tükör lát folyékony, síma ércként? |
Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok? |
Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm, |
a viszonyulás prizmás kínja köt, |
s nem törhetem szét, mert e kín az őröm |
a sík halál, s kerek téboly között. |
|
A negyvenezer kilométeres föld |
agyam csigáján gördül egyre beljebb – |
micsoda állam ad védeni testőrt? |
Micsoda orvos mely igéje ment meg? |
Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként, |
mégsem szülés ez: harc lényem falán, |
de hullva is, akár a hadijelvényt, |
magasra tartom széttört koponyám! |
|
|
Az ismeret
|
Csak egy marad meg, semmi más: |
Nem ismeret, csak szomjuság, |
Nem szomjúság, csak rettegés, |
rettenthetetlen rettegés! |
|
|
|
|
A rettegés s az ismeret közt |
rendítenek, eleven eszközt, |
fut rajtam nemzet, álom, élő, |
|
|
|
|
Mint szomjas kentaurokon, |
Lábam előtt, lábam felett |
de mily partok, de mily szelek |
|
|
|
|
Borzolják? Élek? Nem tudom már. |
köd úszik foszló partjaimnál, |
S csak bordaíven, roppanáson |
a rém, a vágy, a cél, e három – |
s marad csak egy: a vágy. |
|
|
|
|
A kín formái
A hindu bölcs csalánt evett, |
|
Kint is repedt a boltozat, |
mig rajzra vonja ujjamat, |
|
mert meglehet, hogy kiszakad |
|
s felém mutatják talpukat |
|
Vagy kiszakadt már, mint a fa? |
|
Mint eszelősök, hallgatag, |
csak vagdosom a szálakat, |
|
mig görcsbe rándul a kezem, |
|
|
Tengeren
Siklik a lép, a máj kering, |
kígyózva fut a hátgerinc: |
kezem között, bőröm alatt |
hullámlanak, mint a halak. |
Megfodrozzák a vért, velőt, |
|
bőrömre tompán fénylenek, |
a lomha raj a mélybe lent, |
mint foszforfényben, átdereng. |
felettük ring a koponyám. |
|
Szakítsd a horgonyt! Tépd magad! |
Hadd zúduljon az áradat – |
mégis hajóm, magam felett, |
az ifjúság szökken veled, |
|
|
Keress hazát*
Nem-alvadó hiányérzet gyötör. |
Mit áhítok, mikor tüdőmbe csorran? |
Mint tetszhalott, csokrot, dohányt, gyönyört. |
Meredve nézek a saját toromban. |
|
Megillet minden. Értem száll a bor. |
De nem fakad a szó, csak bent szivárog, |
az illedelmes élet megtorol, |
s én nem tudom kilökni, mit kivánok. |
|
Szakadj fel vágy! Mutasd növő sebed! |
Mit a világ nem töm be, egyre tágít, |
hiába szívsz be tájat, testeket, |
hiába gázolsz elmékben bokáig. |
|
Keress hazát! Az űrbe horgonyozz, |
s a semmiségnek vetve gyönge hátad, |
hol nem perzselhet többé torz nyomod, |
egy ifjú istent szűlj, mint az imádat. |
|
Hűs még e táj születni, bizonyára, |
de vesd föl mégis meztelen szemed, |
tekints az űrbe, és tekints anyádra, |
s fiatal isten! Mondd ki a neved! |
|
|
Kettős világban
Hajam a fűben, a fák kontya fent, |
rezegve bomlik szét az alkonyattal. |
Nyírség. Homokján érlelve fejem, |
bomló bokorként mégis itt marasztal? |
|
Hullámaira illegessem elmém? |
Pillantására öltsek nászi inget? |
És áradozva termékeny szerelmén, |
mint tigrisek, becézzem kölykeinket? |
|
Enyém a táj. Mint majomé a fa, |
mint asszonyé (vagy macskáé) a gyermek, – |
imádjam testét minden éjszaka? |
Az állatok erényein legeljek? |
|
Hazám: a lét – de benne ring a mérték, |
mint esti kútban csillagrendszerek, |
és arcát is az ég tükrébe mérték |
elektronoktól zizzenő erek. |
|
S a kettős, egymást tükröző világban |
megindulok, mint földmérő az égen, |
s pontos barázdán igazítva lábam, |
a nyíri tájat csillagokba lépem. |
|
|
Bűn
Hogy születik a bűn? Mig színrebuggyan |
a csiklandozó, csepp erecske habja, |
szád szélén, mint szappanos őrület, |
surrogó szavak, síkosbőrü tett – |
hogy fogja addig hangját hangtalanra? |
|
Arcod kendőzi észrevétlen árját, |
de átvizesül arcod, mint a kendő, |
s foltokban üt ki a mosogató- |
lé-ízű, zsíros, emberszagu tó, |
s hullák hortyognak orrodon keresztül. |
|
Mert mind megölted a halottakat, |
mert szótagokkal méred az időt, |
órájaként a folyton-pusztulásnak, |
hogy mind – hiába-rejtekezve – lássa,
|
mivé teszed, hová alázod őt! |
|
Idővel játszol, s a közjó nem ád |
védőlevelet magánbűneidnek, |
s ha ád, didergő juharfalevél |
perdül cikázó ablakod elé: |
a tébolyt és a halált elkövetted. |
|
Hiába jársz, hiába félsz, kiáltasz, |
sorok rácsán elméd hiába rág, |
s hiába futnál bármiféle hegyre, |
a leghegyesebb, szűk, isteni kegyre: |
keresztbecsíkos árnyuk szállna rád! |
|
|
Tavasz felé
A Bak-térítő homloka világol, |
faragva hitből és politikából: |
észak felé közeledik a nyár. |
Emeld fejed, emeld a fénybe érett, |
búvó erőd, világos gyöngeséged, |
betűzd ki létem, a nap merre jár? |
|
Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben, |
termékenyül a földbe-ásott fegyver, |
a hal mind síkosabb ikrát terem, |
csúszós a test. Fajtámat nem csodálom, |
sejtjeimen nem csörgedez családom, – |
hálóját mégis hogy bontja a rend? |
|
Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban |
emelkedik agyamban láthatatlan: |
a rend élteti éltető szemem, |
s egymásba-fonva, ágbogas virágként |
isteneit megtermi majd a szándék, |
és önmagát nyíló értelem! |
|
|
A reményhez
Nyár van. Tán nem kell így szorongani. |
A keserűt majd egyszer kiokádjuk. |
Ily keserűt nincs mód kimondani, |
hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú. |
De mégis élünk. Igy harmincöt évre |
(nincs több előttünk) arra kés a lét, |
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre |
születtünk, és ha meghalunk, miképp? |
|
Nem kevesebbre kényszerít az undor. |
Selyemcafatra vágytunk délután, |
és estére már mohón-zárt fogunktól |
csikorgott minden hajókaraván. |
Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten, |
míg álomragacsos elménk simít, |
tapasztgattuk a kielégületlen |
|
Rohadt ereszként csordulunk a bűntől. |
De mégis élünk. Védjük tán a házat? |
De mégis élünk. Szűkülő szemünktől |
Képet kiván talán egy messzi század? |
A filológus méri majd le részünk? |
Kezével együtt sarjad már a kés? |
S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk, |
A feltámadás, vagy a feledés? |
|
Igazság? Hová nyujtózunk e szóval? |
Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont, |
s a jövendő a magáért-valóval |
egy mozdulatban, ívben összefont. |
A mozdulat – hisz így vált egyenesre |
hajdan az ősi, vízszintes gerinc, |
a mozdulat rántotta feszesebbre |
az ereket, az ifjú szív kering – |
|
az ifjú szív? – igen, az ifjú szív, |
a szellem első, pontos lobbanása, |
mikor majd rezdül a csigolya-ív, |
s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva, |
s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon, |
s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg, |
s megszületünk. Megszületik a szájon |
örökségünk, reményünk: ismeret. |
|
|
Állatok
Sok éven át sütött a nap: |
Vénebb vagyok, s így boldogabb. |
|
Kígyóm, kutyám és tigrisem |
nem bírják el tekintetem, |
S lesúnyt-fejű sok állatom |
|
vattáznak, védnek kétfelől, |
csak akkor ér, méltánytalan, |
ha meg kell adnom majd magam |
|
|
A szabadsághoz
Te székesegyház! Csupa ámulás! |
Sok fodros angyal! Széptekintetű! |
– Innen alulról talpuk óriás, |
a fejük pedig keskeny, mint a tű. |
|
S a kupolán fent széttáruló díszlet, |
nagy oszlopok közt festett ég tüzel: |
mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek, |
s mit ér, ha hiszlek és nem létezel? |
|
Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt. |
Már únlak. Kergén érted nem futok. |
Néhány barátom éhenhalt a multkor, |
mondom, mivel úgy látszik, nem tudod. |
|
Milyen szalmába haraptak utolsót? |
Micsoda szájak, milyen koponyák! |
– Adhattál volna tán egy bögre borsót, |
tehettél volna pár apróbb csodát. |
|
A szájukat szeretném újra látni, |
langyos állukat, amely szétrepedt – |
s Rómába vágyom kerteket csodálni, |
és enni sűrű, fínom étkeket. |
|
Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye! |
Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt, |
te, minden vágyam hazug szeretője, |
adj rét felett vibráló levegőt! |
|
Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet! |
törd át a törvényt! Add ide magad! |
Hogy ne egyenek annyit az üzérek, |
s hogy a halottak feltámadjanak! |
|
– Egy bazsarózsa áll az asztalon. |
Szépsége tömör, mint egy ékszeré. |
Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon |
fodorodik a vázán kétfelé. |
|
Ha volna bennem valami imádat, |
elébehullnék csukló térdemen: |
csakis reá tűzd győztes glóriádat, |
mert szép, mert él és mert – lélektelen. |
|
|
Őseimhez
Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák, |
tanyák, szekerek, paplakok, |
nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban |
s egyéb szók, percek, ablakok, |
|
hogy nyíltatok rám? Hogyan láttok? |
előttetek – fényben, vakon – |
idegenül, zavartan állok, |
s arccsontjaim tapogatom. |
|
Szaladgálok üres szobákban, |
tükörbe nézek: nem felel, |
gyertyát gyújtok, firkálok, alszom, |
s megijedek, ha kelni kell, |
|
már kályha sincs, (mert ostromolják |
a várost éppen), s nem tudom, |
Banánra, füstre, vasuton? |
|
Ostromra? Bundás férfiakra? |
Képre? Kezekre könyv alatt? |
– Ti szültetek? Ti képzeltétek, |
ti formáltátok csontomat? |
|
Mindegy. Ki tudja? Már csak egyet |
szeretnék tudni: nagyapám |
(ügyvéd) miért ment Egyiptomba, |
pénzzacskóval inas nyakán? |
|
Mi várta? Mit gondolhatott? |
Mondjátok, milyen vágy gyötörte? |
– Meleg van – mondta biztosan, |
s törökös bajszát megtörölte. |
|
|
Reggeli egy dán kocsmában
Vörös kőpadló, súrolt asztalok, |
rajtuk keskeny, keményített az abrosz, |
a kandallón tányérnyi, barna óra |
szúette lábon dől hozzá a falhoz. |
|
Famutatója rándul, mint az ín |
öreg lovak meggöbösödött térdén, |
és halkan percen, mintha széna hullna, |
vén, lomha testük a jászolhoz érvén. |
|
Mert istálló volt hajdanán e hely, |
mielőtt még a tisztaság kifente, |
s a holt lovak szelíd farára méláz |
a kávéillat gomolyán az elme. |
|
Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné, |
kávészag árján imbolyogva szintén, |
és hátrabök, magyarázva, hogy arra |
félrefitult arccal szundít a pincér. |
|
S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok! |
Tejszin, kövérség, sonka rozskenyérrel! |
Bizony még sokszor erre gondolok, |
a matrácról majd felriadva éjjel. |
|
Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger, |
mely hangtalan fickánd az ablakon túl, |
s a tompa zúgás, mint a némafilmnél |
a zongora, tán nem is vele kondul. |
|
Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé, |
a piros sajtok körben puffadoznak, |
csusszan, zizeg a sok kemény terítő, |
s az asztalok szemérmes táncba fognak, |
|
a barna lépcső fogsorát kinyitja, |
s mély basszus-hangon hosszan hahotáz, |
zümmögnek mind a termetes gerendák, |
és négy sarkát emelinti a ház, |
|
guggoltából feláll – a pincéjében |
megkottyannak a pálinkák, borok, |
és kéményéből bodrot eregetve |
a zsibbadástól vígan tántorog. |
|
Egy viaszkosvászon-csizmás halász |
a sziklák mögül éppen erre téved, |
megáll, felbámul, s látom, tenyerét |
riadtan kapja két kerek szeméhez. |
|
|
A szörny
Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. |
Hullámzik déltől hajnalig, |
virágot öntöz, fényt sodor, |
s a mélyén lent egy szörny lakik. |
|
Szelíd kis szörny, dícséretes, |
a partra néha, félve jár, |
körülnéz, iszik, hunyorog, |
s kidugott hassal álldogál. |
|
De mostanában szomjasabb. |
Jön, s a száján a sűrü lé, |
mint holdfény csordul kétfelé. |
|
S mostanában el is hízott, |
liheg a csuszamlós kövön, |
nyugtalanítja: egyre jön. |
|
S így gyakran hallom éjszaka |
ahogyan illik, nyög, hereg, |
s csukladozva a szortyogó, |
|
|
Dagály után*
A hab leszállt. Arcom nem éri már. |
Sarát lassan törli az öntudat. |
A szégyenkező meztelen-csigák |
félve tátják apró rútságukat. |
|
A keserűség elszorítja számat. |
Ocsúdom, mint a részeg, önmagamból, |
de jól tudom, hogy mégis újratámad, |
bokám körül hiába is dorombol. |
|
Korbáccsal tán? Legyűrni szenvedéllyel? |
Kettészakítni – borját – önmagad? |
Tenger; tenger! Síkos hátad veréssel |
bomlott császárok óta nem szakad. |
|
Oly híg vagy bennem, mint az őrület, |
mig én konokul, iszonyattal edzve |
sistergek, hogyha csöpped rámpereg – |
igy szítod arcom egyre éberebbre? |
|
Nem torzulok! Hínárod letépem, |
elfolyatom szemem, ha ott lakol, |
és kikelek habodból újra, épen, |
mint harcból a meztelen irgalom! |
|
|
A halottak
Mint, ha a földet szétlökik, |
felszöktél bennem, s így mutatsz |
talpam alatt forró kutat. |
tanítsz, s többé nem értelemre? |
|
Már nem tünődsz? Már nem simulsz? |
Mert a való bő gazt terem, |
de az igazság meztelen? – |
s oly iszonyú és céljavesztett, |
mint öregedő férfitestek? |
|
Mit nézzek hát? Hová legyek? |
Hol nem süt képed – képetek? |
Vagy béka, cukros, sűrü lébe – |
|
Öleljek? Szívjak mákfejet? |
eszelős, pörge rejtekek – |
s mig minden lépten itt meg ott |
vajúdva, mint világok anyja, |
férgeket szűlve, elzuhanjak? |
|
Ne hagyjatok! Kerítsetek! |
s mig szűkölök, villogjon ép |
fegyveretek, melyen a lét |
nem ejthet többé semmi rozsdát: |
a tiszta, öldöklő igazság! |
|
|
A női táj*
Oly engedékeny, lágy e tájék, |
Térde között kíváncsi sikló |
villódzik át: a nagy folyó. |
|
Sokezer év dicsérte lággyá |
a sűrű völgyet, dús hegyet – |
zavartan állok, nézelődöm: |
|
A Balti-tenger mossa lábát, |
egy másik tájra gondolok: |
|
hol teknősbékákat nevelnek, |
hol minden magasabbra nő, |
|
a kölykök szúnyogon repülnek, |
hol vág a sás és vág a fény, |
hol minden éles, mint az elme, |
s minden meleg, mint egy növény, |
|
a méznél sűrűbb méz csorog, |
s a tóban térdemig csobognak |
a langyos, zöldes csillagok, |
|
s az iszapnál forróbb iszapban |
álmában szortyan, túr a rák – |
s kinyílik vállamon a szellem, |
|
|
A szomj
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: |
kimondhatatlan szomj gyötör utánad. |
– Ha húsevő növény lehetne testem, |
belémszívódnál, illatomba esten. |
Enyém lehetne langyos, barna bőröd, |
kényes kezed, amivel magad őrzöd, |
s mely minden omló végső pillanatban |
elmondja: mégis, önmagam maradtam. |
Enyém karod, karom fölé hajolva, |
enyém hajad villó, fekete tolla, |
mely mint a szárny suhan, suhan velem, |
hintázó tájon, fénylőn, végtelen. |
Magamba innám olvadó husod, |
mely sűrű, s édes, mint a trópusok, |
és illatod borzongató varázsát, |
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. |
És mind magamba lenge lelkedet |
(fejed fölött, mint lampion lebeg), |
magamba mind, mohón, elégitetlen, |
ha húsevő virág lehetne testem. |
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. |
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen. |
|
Alázat*
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt |
fejemre a perc lágy, szirupos árja, |
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, |
magányom mégis csonthéjába zárja. |
|
Kemény vagyok és omló por vagyok, |
nem olvadok és nem köt semmi sem, |
ketten vagyunk, mikor magam vagyok, |
a lelkem szikla, testem végtelen. |
|
De mindez fáraszt. Indulnék tovább, |
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek, |
– csak már az emlék és valami vágy |
fogyó türelmem alján felderengtek. |
|
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon, |
s mint szemem alját kék lepi a házat, |
belenyugodni lassan, bágyadón, |
majd megtanít a virradó alázat. |
|
|
Szerelmem, viziisten*
Szerelmem szép viziisten, |
hol dús tavirózsa virágja |
csókolja, becézgeti szájon. |
|
Derekát a hínár körülússza, |
ha mozdul a gyöngyszinű mélyben, |
s ujjára kecses madarakként |
|
S ha feláll – csapzott haja csorran, |
csigák tapadnak a szélén – |
gyürüket vet körben a hullám, |
ahogy úszik a színe szegélyén. |
|
Így látja a víz üvegén át, |
párázva remegnek a bokrok; |
– buja páfrány képe a tóból, |
ha a zöldkezű hab belefodroz. |
|
És látja a fényben a lepkét, |
– villó halak árnya – hogy illan, |
s hogy borzol a délszaki napfény, |
mint angolnákban a villany. |
|
S lát engem – ez ő, a tükör kitűnő, |
nevetése kibuggyan a vízben, |
és látja az ég – hogy az ég csupa tó, |
– s vissza merül, viziisten. |
|
|
Vasút
Az útirányt nem kérdezem, |
|
Vészjeleket villant a szem, |
|
s akár egy csorda elefánt, |
|
|
Példázat
Papirban kaptam ezt a szót, |
mely messze földön pálma volt. |
Papirba göngyölt gyenge tőt, |
s most, lám, előttem földbe nőtt. |
|
Nedvvel telik, rügyet fogan, |
s érik vele minden szavam, |
s valódi lombot hajt a hit. |
|
|
Harangszó
Mit tudod te, mit félek én. |
De nem panaszkodom. Ne sajnálj. |
Irgalom hogy szállhatna le |
Ott lent a hűvös gyermek-estben, |
ott, hol lapultam kérdezetlen, |
ott locsogott már, csermely-ágon, |
|
|
(Mily édes ez a csepp harangszó, |
mely itt himbálja sejtelem- |
vékony virág-magát a száron |
az éji kertben, testtelen!) |
|
|
De meg nem óv az ismeret sem, |
a kép savát hogy mentegessem, |
a tömény-sav kiüt a bőrön, |
s a maró, merevedő kíntól |
így lassan kőzetté gyürődöm. |
|
|
(Nem is tudom, talán a szél |
borzolja itt a tornyokat, |
váltig csorognak, csengettyűznek |
apró-kis patak-hangokat.) |
|
|
És harmadszorra: négy világ |
az ész, s mind újabb kínt gyanít, |
kiáltana vagy szaggatottan |
hebegne – nincs mód –, ráborul |
kimondhatatlan torlaszokban. |
|
|
csordul – tovább – tovább –) |
|
|
|
Utazás
A gőzös indul, felsziszeg, |
Eltűrik hosszú, síma talpát, |
s a szálló kígyót befogadják, |
eltűrik súlyát, mig a fáradt |
gőzből világos szárnyat áraszt. |
Nekik szól, tagoltan, e kép, |
mert itt csak szállni nem elég: |
hogy szállni tud, hogy szállni fog, |
mutatja, mint az angyalok. |
|
Mutatja – és a táj felel, |
utat gurít, sziklát emel, |
mutatja friss rügyén a fa, |
hogy télen át is mandula, |
s a házak is színt vallanak, |
tagolt a part, a test, a szó |
s oly pontosan szalad a tér: |
S amint a végtelenbe hág, |
mutatja, meddig ér a vágy. |
Nem tehetek mást. Nem kivánok |
kevesebbet, mint egy világot. |
|
És egy világot. |
Helyükön a hegyek, |
nagy fák alatt kicsiny szerelmesek, |
mély barlangokban bujdokló szavak |
vízben, virágban visszhangozzanak, |
s a tengerből már felmerüljenek, |
mint hajnalodó, biztos szigetek |
kinek a pálmák és kinek a nap, |
s a költőnek a születő szavak. |
|
|
Napló*
Belátom, nincsen rá okom, |
de mégiscsak gondolkodom. |
S mert illik őt fitymálva néznem: |
esztelenül bízom az észben. |
|
Ikrás, sűrű az est; szaporodnak a pulzusütések – |
fullasztó ölelés: alvás! Jőjj, szeretőm! |
|
Miért szeressem a népet? Azért, mivel épp az enyém tán? |
Pontos igazság te! Légy népem, s a hazám! |
|
s hogy merre, meg se nézni. |
|
|
„Nagyobbat” markolj, „Vaskos” ég! |
Verd ki agyam, fogaskerék, |
|
mint a hasonlat szökdösik |
|
|
A cafatokban rothadó világból |
az értelem mocsári fénye lángol, |
a holttetem bomló fejére libben, |
és megmutatja fogsorát mezítlen – |
|
Ki nem tud bosszútállani, |
de megbocsátani se, végképp – |
|
Ezekhez képest szent vagyok, |
még lassan istenné leszek, |
|
Fény, fény, napfoltok, illatozó színek, |
szívem helyén – ahogy szokás – virág. |
– Még most az egyszer mindent megbocsátok, |
de ezután már javulj meg, világ! |
|
A baracklekvár illatozva fortyog, |
Hát már soha nem utazom el innét? |
Kátrányba és bérházba zár |
|
a jó urak párizsi fecsegése? |
bár szemem rájuk nem vetem, |
és egyikért sem vágyom megdögölni |
|
Elenné tehát mind a karalábém, |
húsomat rágná mind le csontjaimról – |
|
|
Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy. |
Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal |
gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe |
|
Leveszed lassan arcodról a színt, |
s az egész arcod szeretnéd levenni; |
várod, hogy a fotel feláll, legyint, |
s únottan fog mögötted megjelenni. |
|
A régi póz már nem felel meg. |
Vegyünk egy újat. Ezt lehet. |
Oly mindegy, milyen öltözetnek |
|
Mindegy a ruha, de a test is, |
a szellem meg – a mindenit! |
nem sejti, merre hajtja Thespis, |
mig orcájára színt derít. |
|
|
Émelyedem, magam kibontván. |
Be jó is annak, aki spontán. |
Mentem volna szódáskocsisnak, |
csak mossa, mossa hallgatag. |
|
|
|