Kettős világban

(1942–1946)

 

 

 

 

A szabadsághoz

 

 

 

 

Hadijelvény

Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,
mely önmagától főve körbe fortyog,
mint visszaforgatott, nagy húsdaráló,
mely befelé nyel minden tömör kortyot –
így szívja, őrli elmém a világot.
Hasonlatokban őrli: roncsot ér.
S az elme: rész helyett egészre hágott,
s a rész ölén katlanba hull a tér.
Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték
képes kiszűrni pontos csapadékod?
Mily tükör lát folyékony, síma ércként?
Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok?
Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm,
a viszonyulás prizmás kínja köt,
s nem törhetem szét, mert e kín az őröm
a sík halál, s kerek téboly között.
A negyvenezer kilométeres föld
agyam csigáján gördül egyre beljebb –
micsoda állam ad védeni testőrt?
Micsoda orvos mely igéje ment meg?
Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként,
mégsem szülés ez: harc lényem falán,
de hullva is, akár a hadijelvényt,
magasra tartom széttört koponyám!

 

 

 

Az ismeret

I.
Csak egy marad meg, semmi más:
a tiszta ismeret.
Nem ismeret, csak szomjuság,
mely mind felé vezet.
Nem szomjúság, csak rettegés,
mely oldalamba kap –
rettenthetetlen rettegés!
Hegyezd lándzsáidat.
II.
A rettegés s az ismeret közt
mint hídbolt görnyedek,
rendítenek, eleven eszközt,
a tárgyak, szellemek.
A félelem sötét öléből
egy hídra vetve rá,
fut rajtam nemzet, álom, élő,
de mind hová, hová?
III.
Mint szomjas kentaurokon,
kiket a vágy feszít,
a hátgerincem, homlokom
mind íves, csupa híd.
Lábam előtt, lábam felett
elúszik a folyam,
de mily partok, de mily szelek
borzolják bő hajam?
IV.
Borzolják? Élek? Nem tudom már.
Elold felleg, folyó,
köd úszik foszló partjaimnál,
a híd lebeg: hajó.
S csak bordaíven, roppanáson
tapintom tűnt nyomát;
a rém, a vágy, a cél, e három –
s marad csak egy: a vágy.

 

 

 

A kín formái

A hindu bölcs csalánt evett,
nekem nem nő csalán.
Így rajzokat szemelgetek
repedt szobám falán.
Kint is repedt a boltozat,
s csillagot mér velem,
mig rajzra vonja ujjamat,
a képzelt értelem.
Mint álomban, a mozdulat
riad és monoton,
mert meglehet, hogy kiszakad
az esti Balaton,
Szlavóniába fut a hab,
a teknő felmered,
s felém mutatják talpukat
a nádak, gyökerek.
Vagy kiszakadt már, mint a fa?
Tán így a forditott?
A rend hálóján éjszaka
majd újra forditok.
Mint eszelősök, hallgatag,
az ég s a tó között
csak vagdosom a szálakat,
és kötök, kötözök.
mig görcsbe rándul a kezem,
s kezem között a kés –
a kín formáit rendezem!
Az iszonyat: kevés.

 

 

 

Tengeren

Siklik a lép, a máj kering,
kígyózva fut a hátgerinc:
kezem között, bőröm alatt
hullámlanak, mint a halak.
Megfodrozzák a vért, velőt,
és nem hiszik a levegőt.
S ha augusztusi éjjelek
bőrömre tompán fénylenek,
a lomha raj a mélybe lent,
mint foszforfényben, átdereng.
És imbolyogva horgonyán,
felettük ring a koponyám.
Szakítsd a horgonyt! Tépd magad!
Hadd zúduljon az áradat –
mégis hajóm, magam felett,
az ifjúság szökken veled,
viking-jeled kibontva,
csattogj hajam: vitorla!

 

 

 

Keress hazát*

Nem-alvadó hiányérzet gyötör.
Mit áhítok, mikor tüdőmbe csorran?
Mint tetszhalott, csokrot, dohányt, gyönyört.
Meredve nézek a saját toromban.
Megillet minden. Értem száll a bor.
De nem fakad a szó, csak bent szivárog,
az illedelmes élet megtorol,
s én nem tudom kilökni, mit kivánok.
Szakadj fel vágy! Mutasd növő sebed!
Mit a világ nem töm be, egyre tágít,
hiába szívsz be tájat, testeket,
hiába gázolsz elmékben bokáig.
Keress hazát! Az űrbe horgonyozz,
s a semmiségnek vetve gyönge hátad,
hol nem perzselhet többé torz nyomod,
egy ifjú istent szűlj, mint az imádat.
Hűs még e táj születni, bizonyára,
de vesd föl mégis meztelen szemed,
tekints az űrbe, és tekints anyádra,
s fiatal isten! Mondd ki a neved!

 

 

 

Kettős világban

Hajam a fűben, a fák kontya fent,
rezegve bomlik szét az alkonyattal.
Nyírség. Homokján érlelve fejem,
bomló bokorként mégis itt marasztal?
Hullámaira illegessem elmém?
Pillantására öltsek nászi inget?
És áradozva termékeny szerelmén,
mint tigrisek, becézzem kölykeinket?
Enyém a táj. Mint majomé a fa,
mint asszonyé (vagy macskáé) a gyermek, –
imádjam testét minden éjszaka?
Az állatok erényein legeljek?
Hazám: a lét – de benne ring a mérték,
mint esti kútban csillagrendszerek,
és arcát is az ég tükrébe mérték
elektronoktól zizzenő erek.
S a kettős, egymást tükröző világban
megindulok, mint földmérő az égen,
s pontos barázdán igazítva lábam,
a nyíri tájat csillagokba lépem.

 

 

 

Bűn

Hogy születik a bűn? Mig színrebuggyan
a csiklandozó, csepp erecske habja,
szád szélén, mint szappanos őrület,
surrogó szavak, síkosbőrü tett –
hogy fogja addig hangját hangtalanra?
Arcod kendőzi észrevétlen árját,
de átvizesül arcod, mint a kendő,
s foltokban üt ki a mosogató-
lé-ízű, zsíros, emberszagu tó,
s hullák hortyognak orrodon keresztül.
Mert mind megölted a halottakat,
mert szótagokkal méred az időt,
órájaként a folyton-pusztulásnak,
hogy mind – hiába-rejtekezve – lássa,
mivé teszed, hová alázod őt!
Idővel játszol, s a közjó nem ád
védőlevelet magánbűneidnek,
s ha ád, didergő juharfalevél
perdül cikázó ablakod elé:
a tébolyt és a halált elkövetted.
Hiába jársz, hiába félsz, kiáltasz,
sorok rácsán elméd hiába rág,
s hiába futnál bármiféle hegyre,
a leghegyesebb, szűk, isteni kegyre:
keresztbecsíkos árnyuk szállna rád!

 

 

 

Tavasz felé

A Bak-térítő homloka világol,
faragva hitből és politikából:
észak felé közeledik a nyár.
Emeld fejed, emeld a fénybe érett,
búvó erőd, világos gyöngeséged,
betűzd ki létem, a nap merre jár?
Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben,
termékenyül a földbe-ásott fegyver,
a hal mind síkosabb ikrát terem,
csúszós a test. Fajtámat nem csodálom,
sejtjeimen nem csörgedez családom, –
hálóját mégis hogy bontja a rend?
Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban
emelkedik agyamban láthatatlan:
a rend élteti éltető szemem,
s egymásba-fonva, ágbogas virágként
isteneit megtermi majd a szándék,
és önmagát nyíló értelem!

 

 

 

A reményhez

Nyár van. Tán nem kell így szorongani.
A keserűt majd egyszer kiokádjuk.
Ily keserűt nincs mód kimondani,
hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.
De mégis élünk. Igy harmincöt évre
(nincs több előttünk) arra kés a lét,
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre
születtünk, és ha meghalunk, miképp?
Nem kevesebbre kényszerít az undor.
Selyemcafatra vágytunk délután,
és estére már mohón-zárt fogunktól
csikorgott minden hajókaraván.
Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten,
míg álomragacsos elménk simít,
tapasztgattuk a kielégületlen
önérzet meddő kínjait.
Rohadt ereszként csordulunk a bűntől.
De mégis élünk. Védjük tán a házat?
De mégis élünk. Szűkülő szemünktől
Képet kiván talán egy messzi század?
A filológus méri majd le részünk?
Kezével együtt sarjad már a kés?
S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk,
A feltámadás, vagy a feledés?
Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?
Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont,
s a jövendő a magáért-valóval
egy mozdulatban, ívben összefont.
A mozdulat – hisz így vált egyenesre
hajdan az ősi, vízszintes gerinc,
a mozdulat rántotta feszesebbre
az ereket, az ifjú szív kering –
az ifjú szív? – igen, az ifjú szív,
a szellem első, pontos lobbanása,
mikor majd rezdül a csigolya-ív,
s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva,
s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon,
s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg,
s megszületünk. Megszületik a szájon
örökségünk, reményünk: ismeret.

 

 

 

Állatok

Sok éven át sütött a nap:
Vénebb vagyok, s így boldogabb.
Megértem.
A gyermek rezgő, állati
félelme kezd kiállani
csontomból. Ép a térdem.
Kígyóm, kutyám és tigrisem
nem bírják el tekintetem,
farolnak.
S lesúnyt-fejű sok állatom
szűk pórázon sétáltatom
a megnyíló fasorban.
Mult és jövendő éveim
vattáznak, védnek kétfelől,
s gyalázat
csak akkor ér, méltánytalan,
ha meg kell adnom majd magam
az állati halálnak.

 

 

 

A szabadsághoz

Te székesegyház! Csupa ámulás!
Sok fodros angyal! Széptekintetű!
– Innen alulról talpuk óriás,
a fejük pedig keskeny, mint a tű.
S a kupolán fent széttáruló díszlet,
nagy oszlopok közt festett ég tüzel:
mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek,
s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?
Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt.
Már únlak. Kergén érted nem futok.
Néhány barátom éhenhalt a multkor,
mondom, mivel úgy látszik, nem tudod.
Milyen szalmába haraptak utolsót?
Micsoda szájak, milyen koponyák!
– Adhattál volna tán egy bögre borsót,
tehettél volna pár apróbb csodát.
A szájukat szeretném újra látni,
langyos állukat, amely szétrepedt –
s Rómába vágyom kerteket csodálni,
és enni sűrű, fínom étkeket.
Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye!
Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt,
te, minden vágyam hazug szeretője,
adj rét felett vibráló levegőt!
Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet!
törd át a törvényt! Add ide magad!
Hogy ne egyenek annyit az üzérek,
s hogy a halottak feltámadjanak!
– Egy bazsarózsa áll az asztalon.
Szépsége tömör, mint egy ékszeré.
Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon
fodorodik a vázán kétfelé.
Ha volna bennem valami imádat,
elébehullnék csukló térdemen:
csakis reá tűzd győztes glóriádat,
mert szép, mert él és mert – lélektelen.

 

 

 

Napló

 

 

 

 

Őseimhez

Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák,
tanyák, szekerek, paplakok,
nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban
s egyéb szók, percek, ablakok,
hogy nyíltatok rám? Hogyan láttok?
előttetek – fényben, vakon –
idegenül, zavartan állok,
s arccsontjaim tapogatom.
Szaladgálok üres szobákban,
tükörbe nézek: nem felel,
gyertyát gyújtok, firkálok, alszom,
s megijedek, ha kelni kell,
már kályha sincs, (mert ostromolják
a várost éppen), s nem tudom,
gondoltak-e új elvekre?
Banánra, füstre, vasuton?
Ostromra? Bundás férfiakra?
Képre? Kezekre könyv alatt?
– Ti szültetek? Ti képzeltétek,
ti formáltátok csontomat?
Mindegy. Ki tudja? Már csak egyet
szeretnék tudni: nagyapám
(ügyvéd) miért ment Egyiptomba,
pénzzacskóval inas nyakán?
Mi várta? Mit gondolhatott?
Mondjátok, milyen vágy gyötörte?
– Meleg van – mondta biztosan,
s törökös bajszát megtörölte.

 

 

 

Reggeli egy dán kocsmában

Vörös kőpadló, súrolt asztalok,
rajtuk keskeny, keményített az abrosz,
a kandallón tányérnyi, barna óra
szúette lábon dől hozzá a falhoz.
Famutatója rándul, mint az ín
öreg lovak meggöbösödött térdén,
és halkan percen, mintha széna hullna,
vén, lomha testük a jászolhoz érvén.
Mert istálló volt hajdanán e hely,
mielőtt még a tisztaság kifente,
s a holt lovak szelíd farára méláz
a kávéillat gomolyán az elme.
Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné,
kávészag árján imbolyogva szintén,
és hátrabök, magyarázva, hogy arra
félrefitult arccal szundít a pincér.
S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok!
Tejszin, kövérség, sonka rozskenyérrel!
Bizony még sokszor erre gondolok,
a matrácról majd felriadva éjjel.
Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger,
mely hangtalan fickánd az ablakon túl,
s a tompa zúgás, mint a némafilmnél
a zongora, tán nem is vele kondul.
Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé,
a piros sajtok körben puffadoznak,
csusszan, zizeg a sok kemény terítő,
s az asztalok szemérmes táncba fognak,
a barna lépcső fogsorát kinyitja,
s mély basszus-hangon hosszan hahotáz,
zümmögnek mind a termetes gerendák,
és négy sarkát emelinti a ház,
guggoltából feláll – a pincéjében
megkottyannak a pálinkák, borok,
és kéményéből bodrot eregetve
a zsibbadástól vígan tántorog.
Egy viaszkosvászon-csizmás halász
a sziklák mögül éppen erre téved,
megáll, felbámul, s látom, tenyerét
riadtan kapja két kerek szeméhez.

 

 

 

A szörny

Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly.
Hullámzik déltől hajnalig,
virágot öntöz, fényt sodor,
s a mélyén lent egy szörny lakik.
Szelíd kis szörny, dícséretes,
a partra néha, félve jár,
körülnéz, iszik, hunyorog,
s kidugott hassal álldogál.
De mostanában szomjasabb.
Jön, s a száján a sűrü lé,
a sűrű holdas éjjelen
mint holdfény csordul kétfelé.
S mostanában el is hízott,
liheg a csuszamlós kövön,
de önlegyőző szorgalom
nyugtalanítja: egyre jön.
S így gyakran hallom éjszaka
ahogyan illik, nyög, hereg,
s csukladozva a szortyogó,
növő iszapban hentereg.

 

 

 

Dagály után*

A hab leszállt. Arcom nem éri már.
Sarát lassan törli az öntudat.
A szégyenkező meztelen-csigák
félve tátják apró rútságukat.
A keserűség elszorítja számat.
Ocsúdom, mint a részeg, önmagamból,
de jól tudom, hogy mégis újratámad,
bokám körül hiába is dorombol.
Korbáccsal tán? Legyűrni szenvedéllyel?
Kettészakítni – borját – önmagad?
Tenger; tenger! Síkos hátad veréssel
bomlott császárok óta nem szakad.
Oly híg vagy bennem, mint az őrület,
mig én konokul, iszonyattal edzve
sistergek, hogyha csöpped rámpereg –
igy szítod arcom egyre éberebbre?
Nem torzulok! Hínárod letépem,
elfolyatom szemem, ha ott lakol,
és kikelek habodból újra, épen,
mint harcból a meztelen irgalom!

 

 

 

A halottak

Mint, ha a földet szétlökik,
a forrás ujja felszökik:
felszöktél bennem, s így mutatsz
talpam alatt forró kutat.
A gőze kábít: végül erre
tanítsz, s többé nem értelemre?
Már nem tünődsz? Már nem simulsz?
Ölő eszmévé fínomulsz?
Mert a való bő gazt terem,
de az igazság meztelen? –
s oly iszonyú és céljavesztett,
mint öregedő férfitestek?
Mit nézzek hát? Hová legyek?
Hol nem süt képed – képetek?
Míg nem sodortok ellene
simítgassam a szellemet?
Vagy béka, cukros, sűrü lébe –
bebújjak a világ belébe?
Öleljek? Szívjak mákfejet?
eszelős, pörge rejtekek –
s mig minden lépten itt meg ott
felbuggyan intő ujjatok,
vajúdva, mint világok anyja,
férgeket szűlve, elzuhanjak?
Ne hagyjatok! Kerítsetek!
Halálos tőrbe ejtsetek,
s mig szűkölök, villogjon ép
fegyveretek, melyen a lét
nem ejthet többé semmi rozsdát:
a tiszta, öldöklő igazság!

 

 

 

A női táj*

Oly engedékeny, lágy e tájék,
simítható és bontható.
Térde között kíváncsi sikló
villódzik át: a nagy folyó.
Sokezer év dicsérte lággyá
a sűrű völgyet, dús hegyet –
zavartan állok, nézelődöm:
e női tájban mit tegyek?
A Balti-tenger mossa lábát,
haját a tyrrheni-habok,
de mégis síma köldökénél
egy másik tájra gondolok:
hol teknősbékákat nevelnek,
hol minden magasabbra nő,
hol óriási kaktusz-ágról
vörös virágot szív a hő,
a kölykök szúnyogon repülnek,
hol vág a sás és vág a fény,
hol minden éles, mint az elme,
s minden meleg, mint egy növény,
s estefelé a fák moháján
a méznél sűrűbb méz csorog,
s a tóban térdemig csobognak
a langyos, zöldes csillagok,
s az iszapnál forróbb iszapban
álmában szortyan, túr a rák –
s kinyílik vállamon a szellem,
mint jóllakott virág.

 

 

 

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

 

 

 

Alázat*

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

 

 

 

Szerelmem, viziisten*

Szerelmem szép viziisten,
viziisten távoli tájon,
hol dús tavirózsa virágja
csókolja, becézgeti szájon.
Derekát a hínár körülússza,
ha mozdul a gyöngyszinű mélyben,
s ujjára kecses madarakként
halak raja ül palakéken.
S ha feláll – csapzott haja csorran,
csigák tapadnak a szélén –
gyürüket vet körben a hullám,
ahogy úszik a színe szegélyén.
Így látja a víz üvegén át,
párázva remegnek a bokrok;
– buja páfrány képe a tóból,
ha a zöldkezű hab belefodroz.
És látja a fényben a lepkét,
– villó halak árnya – hogy illan,
s hogy borzol a délszaki napfény,
mint angolnákban a villany.
S lát engem – ez ő, a tükör kitűnő,
nevetése kibuggyan a vízben,
és látja az ég – hogy az ég csupa tó,
– s vissza merül, viziisten.
 

1944. június 3.

 

 

 

Vasút

Az útirányt nem kérdezem,
a félelem: hazám.
Dohogok és ökrendezem,
mint egy befűlt kazán.
Vészjeleket villant a szem,
úgy méri az utat,
ám a bölcsek szemérmesen
mossák a lábukat.
Az eszméletem beleráng,
úgy indul a vasút,
s akár egy csorda elefánt,
már döng az alagút.

 

 

 

Példázat

Papirban kaptam ezt a szót,
mely messze földön pálma volt.
Papirba göngyölt gyenge tőt,
s most, lám, előttem földbe nőtt.
Nedvvel telik, rügyet fogan,
s érik vele minden szavam,
mivel sudáran felszökik,
s valódi lombot hajt a hit.
 

(Róma)

 

 

 

Harangszó

 

Első

Mit tudod te, mit félek én.
De nem panaszkodom. Ne sajnálj.
Irgalom hogy szállhatna le
arra, aminek nincs neve?
Ott lent a hűvös gyermek-estben,
ott, hol lapultam kérdezetlen,
ott locsogott már, csermely-ágon,
növő barlangi némaságom.
 
(Mily édes ez a csepp harangszó,
mely itt himbálja sejtelem-
vékony virág-magát a száron
az éji kertben, testtelen!)
 

Második

De meg nem óv az ismeret sem,
a magyarázó eredet,
a kép savát hogy mentegessem,
ha szétmarja a szineket?
Megsűrüsödnek nedveim,
a tömény-sav kiüt a bőrön,
s a maró, merevedő kíntól
így lassan kőzetté gyürődöm.
 
(Nem is tudom, talán a szél
borzolja itt a tornyokat,
váltig csorognak, csengettyűznek
apró-kis patak-hangokat.)
 

Harmadik

És harmadszorra: négy világ
facsarja minta-kínjait,
utánuk gyűri hajlatát
az ész, s mind újabb kínt gyanít,
kiáltana vagy szaggatottan
hebegne – nincs mód –, ráborul
a bányaomlás háború
kimondhatatlan torlaszokban.
 
(Pendül a hang. Óraütés
hullatja rá magát,
s mint szökőkutak tálain
csordul – tovább – tovább –)
 

(Róma)

 

 

 

Utazás

 

Vasút

A gőzös indul, felsziszeg,
s e tájak engedelmesek.
Eltűrik hosszú, síma talpát,
s a szálló kígyót befogadják,
eltűrik súlyát, mig a fáradt
gőzből világos szárnyat áraszt.
Nekik szól, tagoltan, e kép,
mert itt csak szállni nem elég:
hogy szállni tud, hogy szállni fog,
mutatja, mint az angyalok.
 

Tenger

Mutatja – és a táj felel,
utat gurít, sziklát emel,
mutatja friss rügyén a fa,
hogy télen át is mandula,
napnál világosabb a nap,
s a házak is színt vallanak,
tagolt a part, a test, a szó
hajózható, tapintható,
s oly pontosan szalad a tér:
a tenger épp az égig ér.
S amint a végtelenbe hág,
mutatja, meddig ér a vágy.
Nem tehetek mást. Nem kivánok
kevesebbet, mint egy világot.
 

Hajnal

És egy világot.
És egy világot. Helyükön a hegyek,
nagy fák alatt kicsiny szerelmesek,
mély barlangokban bujdokló szavak
vízben, virágban visszhangozzanak,
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek
kinek a pálmák és kinek a nap,
s a költőnek a születő szavak.
 

(Róma)

 

 

 

Napló*

 

Ész*

Belátom, nincsen rá okom,
de mégiscsak gondolkodom.
S mert illik őt fitymálva néznem:
esztelenül bízom az észben.
 

Este*

Ikrás, sűrű az est; szaporodnak a pulzusütések –
fullasztó ölelés: alvás! Jőjj, szeretőm!
 

Haza*

Miért szeressem a népet? Azért, mivel épp az enyém tán?
Pontos igazság te! Légy népem, s a hazám!
 

Dal*

Szeretnék már szeretni,
hogy lényed megtanuljam,
én lennék a kisujjad,
és mondanád: kisujjam.
Szeretnék nem szeretni,
mint macska, heverészni,
magam sétálni menni,
s hogy merre, meg se nézni.
 

A jelző*

„Nagyobbat” markolj, „Vaskos” ég!
Tüdőm szoritsd ki hát!
Verd ki agyam, fogaskerék,
minden fölös fogát!
Egyik szótól a másikig
úgy lendüljek vakon,
mint a hasonlat szökdösik
a szétdult tájakon…
 

Lidérc*

A cafatokban rothadó világból
az értelem mocsári fénye lángol,
a holttetem bomló fejére libben,
és megmutatja fogsorát mezítlen –
 

Bosszú*

Ki nem tud bosszútállani,
de megbocsátani se, végképp –
az örökmécsként égeti
olthatatlan keserüségét.
 

Sic itur ad astra*

Ezekhez képest szent vagyok,
 
nem érhet semmi vád,
még lassan istenné leszek,
 
ha így tart a világ.
 

Július 1

Fény, fény, napfoltok, illatozó színek,
szívem helyén – ahogy szokás – virág.
– Még most az egyszer mindent megbocsátok,
de ezután már javulj meg, világ!
 

Július 2*

A baracklekvár illatozva fortyog,
bizony, kövér a nyár.
Hát már soha nem utazom el innét?
Kátrányba és bérházba zár
a jó urak párizsi fecsegése?
bár szemem rájuk nem vetem,
és egyikért sem vágyom megdögölni
egy érdekel: az ételem.
Elenné tehát mind a karalábém,
és hozzá bőrömet,
húsomat rágná mind le csontjaimról –
vigyázat, mérgezett!
 

1947. július 10.

 

Ülsz és olvasol

Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy.
Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal
gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe
egyszeri arcod.
 

Tükör előtt

Leveszed lassan arcodról a színt,
s az egész arcod szeretnéd levenni;
várod, hogy a fotel feláll, legyint,
s únottan fog mögötted megjelenni.
 

Elmélkedő

A régi póz már nem felel meg.
Vegyünk egy újat. Ezt lehet.
Oly mindegy, milyen öltözetnek
igazítod a testedet.
Mindegy a ruha, de a test is,
a szellem meg – a mindenit!
nem sejti, merre hajtja Thespis,
mig orcájára színt derít.
 

Őszinteség*

Émelyedem, magam kibontván.
Be jó is annak, aki spontán.
Mentem volna szódáskocsisnak,
ki a nagy, szőke lovakat
csak mossa, mossa hallgatag.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]