Éva és a liba

Jeges vízben, sűrű hóban libák úsztak a folyóban. Lubickoltak, verekedtek, estefelé hazamentek. De egy liba elmaradt, tiblábolt a domb alatt, vergölődött jó sokáig, felért a hó a hasáig. Éva akkor leszaladt, felkapta a madarat, hű! nehéz volt, mint a só, sárga lába csupa hó. Furcsa is a libaláb: volna tollas legalább, hártyás ujja puszta, pőre, nincs cipője, csak a bőre. Éva, amint karba kapta, kesztyűjével tisztogatta, futott vele, úgy cipelte, szinte vállig fölemelte, liba nyaka válla mellett hosszú sálként hátra-lengett. Vitte Éva a libát, mint egy nagy, kövér babát, fönt a dombon földre rakta, havas tollát simogatta, de az rá se hallgatott, azt se mondta: jónapot – háttal fordult, s hófehéren elgyalogolt a sötétben.