Gyerekek

Labda

Jó a nyár, jó a tél,

jó az út, jó a szél,

jó a labda – nézd, szalad; –

jó a hold és jó a nap.

Jó a fán a labdarózsa,

mintha fényes labda volna,

jaj! még egyszer elszalad,

elgurul a fák alatt.

Elgurul a labdarózsa,

mint a hold, mint a nap,

fuss utána, elszalad,

hogyha gyorsan elkapod,

tenyeredbe markolod,

s mégse rózsa, mégse hold –

akkor mégis labda volt.

Evetke

Ede, az evetke,

bundáját levette,

és a nagy melegbe

tölgyfaágra tette.

Ne vedd le, ne vedd le!

Sírhatsz majd, evetke:

„Jajjaj, sunda-bundán

ellopták a bundám!”

Híre megy az erdőn,

hogy Ede levette,

néznek majd nevetve

a kopasz evetre.

Ne vedd le, ne vedd le!

Mi van a szobában?

Az asztal

A szobában van az asztal,

leterítve szép damaszttal.

Ő a kedves, ő a jó,

ő mindenre kapható.

Lehet rajta inni, enni,

leckeírás neki semmi,

építek rá hidakat:

ő a víz a hid alatt.

Autó járja? Vígan állja,

ő a pálya, ő a pálya.

Egy baj van csak: bármi kedves,

lombfűrésztől ideges lesz.

A szék

A szobában van a szék.

Nem mondom, hogy csodaszép.

Vén a támla, lóg a karfa,

mintha volna gyönge mancsa.

Az igaz, míg kicsi voltam,

ha nem látták, ráugortam,

a karfáján lovagoltam,

de akkor még buta voltam.

Most sajnálom, ha morog,

nyikorog és nyiszorog –

Olyan, mint egy barnamedve,

főleg este, főleg este.

Az ágy

A szobában van az ágy,

és az ágyban van az álom.

Párna úszik nagy folyón,

máris túl van hét határon.

De ez mégsem uszoda:

lombokból a kupola.

És a lombos kupolában

hét majom, hét majom

ugrál fenn az ágakon,

lomb között, gally hegyén,

úgy cikáznak, mint a fény.

Aztán hosszú karjukon

lógnak – hét arany majom! –,

mintha hét kövér füge

lóbálózna fönn az ágon –

de ne hidd el, ez csak álom.

A szekrény

A szobában van a szekrény,

mint a vár, mint a vár!

Rajta széles, régi zár.

Bent magasra tornyosodva

félsötétben polca, odva

mindent, mindent rejteget!

Rémeket? Ingeket!

Ingek csücske, mint a zászló,

minden reggel integet.

Egyszer belebujt a macska,

cirmos macska, szép, komoly,

ült bent, mint egy vén bagoly;

irigyeltük, kizavartuk

mérgesen,

hogy mer ő a várba ülni,

szemtelen, szemtelen!

A lámpa

A szobában van a lámpa,

hogy ragyog, hogy ragyog!

Mert a lámpák boldogok.

Mintha mindig mondaná:

villogok, villogok!

Rokonaim odakint a

csillagok.

És?

És mi van még a szobában?

Hát a fal, hát a fal!

Visszaüt, de eltakar.

Úgy vesz széles tenyerébe,

mint a cinkét tartja fészke,

de a cinke ül maga,

nincsen neki ablaka;

én kinézek a szobából,

mint a pásztor a subából

nézdegél.

Az se baj, ha fúj a szél,

fúj a szél.

Égi fagylalt

Ég, ég, fényes ég,

óriási nyári kék.

Most egy felhő felszalad,

csupa jég és csupa hab,

mintha látnál óriási

tejszínfagylalt-tornyokat.

Nem sokáig bírja nyáron,

úszni kezd az égi tálon,

olvad, olvad, szétcsepeg,

itt a zápor, cseppre csepp.

Kréta-szobor

Volt egy krétadarabom,

Éva adta, a hugom.

Megfaragtam: feje lett,

pici lába, keze lett,

minden este ráfaragtam,

hadd legyen csak egyre szebb,

míg egy este szétesett,

és azóta olyan krétát

semmi áron nem lelek.

Faggatom is mindig Évát:

mikor szerzel újra krétát?

A jó gyerek

Azt mondják, hogy Pisti jó,

csak bőg, mint a rádió.

Lent a játszótér homokján

ordít, mint egy hős oroszlán.

A hugának estelente

azt bömböli: tente-tente.

Kiesik a szög a falból –

Mondd csak, Éva, mért nem alszol?

Pisti gondolkozik

Érdekes,

érdekes.

Én nem értem, mért van ez.

Hogyha Éva énekel

egy kis vékony éneket,

mindjárt bejön a szobába

szomszéd-Gábor, Panni, Klára –

érdekes.

Ha én kezdek énekelni

egy NAGY, HANGOS éneket,

mindjárt kimegy a szobából

Éva, Panni, Klára, Gábor –

érdekes.

Éva és a liba

Jeges vízben, sűrű hóban

libák úsztak a folyóban.

Lubickoltak, verekedtek,

estefelé hazamentek.

De egy liba elmaradt,

tiblábolt a domb alatt,

vergölődött jó sokáig,

felért a hó a hasáig.

Éva akkor leszaladt,

felkapta a madarat,

hű! nehéz volt, mint a só,

sárga lába csupa hó.

Furcsa is a libaláb:

volna tollas legalább,

hártyás ujja puszta, pőre,

nincs cipője, csak a bőre.

Éva, amint karba kapta,

kesztyűjével tisztogatta,

futott vele, úgy cipelte,

szinte vállig fölemelte,

liba nyaka válla mellett

hosszú sálként hátra-lengett.

Vitte Éva a libát,

mint egy nagy, kövér babát,

fönt a dombon földre rakta,

havas tollát simogatta,

de az rá se hallgatott,

azt se mondta: jónapot –

háttal fordult, s hófehéren

elgyalogolt a sötétben.

A hugom

Haja barna, szeme kék,

nincs kint minden foga még.

Selypít is még egy kicsit,

azt mondják rá: csorba csík.

Ha én mondom: csorba csík,

cini-hangon felvisít.

A ruhája burett-ruha,

kék, akár a levendula.

Kék ruhában ül a réten,

gyalogbodza zöld tövében.

Bodza szárát meghúzkodja,

kisebb, mint a gyalogbodza.

Nahát! Hogy ez milyen pici!

Fa alatt ül – ő azt hiszi.

Névnapra

Névnapodra mit vegyek?

Vegyek húzós egeret?

Vonatot és sineket?

Kék építő-köveket?

Nem, már tudom mit vegyek:

néked tavaszt rendelek,

bodzafát és kék eget,

rajta csokros felleget.

Megrendelem jóelőre

a virágot a mezőre,

tél után a lomb-nyilást,

betegségre gyógyulást.

És ha meglesz egy napon:

bedobom az ablakon.