Gyerekek

 

 

 

 

Labda

Jó a nyár, jó a tél,
jó az út, jó a szél,
jó a labda – nézd, szalad; –
jó a hold és jó a nap.
Jó a fán a labdarózsa,
mintha fényes labda volna,
jaj! még egyszer elszalad,
elgurul a fák alatt.
Elgurul a labdarózsa,
mint a hold, mint a nap,
fuss utána, elszalad,
hogyha gyorsan elkapod,
tenyeredbe markolod,
s mégse rózsa, mégse hold –
akkor mégis labda volt.

 

 

 

Evetke

Ede, az evetke,
bundáját levette,
és a nagy melegbe
tölgyfaágra tette.
Ne vedd le, ne vedd le!
Sírhatsz majd, evetke:
„Jajjaj, sunda-bundán
ellopták a bundám!”
Híre megy az erdőn,
hogy Ede levette,
néznek majd nevetve
a kopasz evetre.
Ne vedd le, ne vedd le!

 

 

 

Mi van a szobában?

 

Az asztal

A szobában van az asztal,
leterítve szép damaszttal.
Ő a kedves, ő a jó,
ő mindenre kapható.
Lehet rajta inni, enni,
leckeírás neki semmi,
építek rá hidakat:
ő a víz a hid alatt.
Autó járja? Vígan állja,
ő a pálya, ő a pálya.
Egy baj van csak: bármi kedves,
lombfűrésztől ideges lesz.
 

A szék

A szobában van a szék.
Nem mondom, hogy csodaszép.
Vén a támla, lóg a karfa,
mintha volna gyönge mancsa.
Az igaz, míg kicsi voltam,
ha nem látták, ráugortam,
a karfáján lovagoltam,
de akkor még buta voltam.
Most sajnálom, ha morog,
nyikorog és nyiszorog –
Olyan, mint egy barnamedve,
főleg este, főleg este.
 

Az ágy

A szobában van az ágy,
és az ágyban van az álom.
Párna úszik nagy folyón,
máris túl van hét határon.
De ez mégsem uszoda:
lombokból a kupola.
És a lombos kupolában
hét majom, hét majom
ugrál fenn az ágakon,
lomb között, gally hegyén,
úgy cikáznak, mint a fény.
Aztán hosszú karjukon
lógnak – hét arany majom! –,
mintha hét kövér füge
lóbálózna fönn az ágon –
de ne hidd el, ez csak álom.
 

A szekrény

A szobában van a szekrény,
mint a vár, mint a vár!
Rajta széles, régi zár.
Bent magasra tornyosodva
félsötétben polca, odva
mindent, mindent rejteget!
Rémeket? Ingeket!
Ingek csücske, mint a zászló,
minden reggel integet.
Egyszer belebujt a macska,
cirmos macska, szép, komoly,
ült bent, mint egy vén bagoly;
irigyeltük, kizavartuk
mérgesen,
hogy mer ő a várba ülni,
szemtelen, szemtelen!
 

A lámpa

A szobában van a lámpa,
hogy ragyog, hogy ragyog!
Mert a lámpák boldogok.
Mintha mindig mondaná:
villogok, villogok!
Rokonaim odakint a
csillagok.
 

És?

És mi van még a szobában?
Hát a fal, hát a fal!
Visszaüt, de eltakar.
Úgy vesz széles tenyerébe,
mint a cinkét tartja fészke,
de a cinke ül maga,
nincsen neki ablaka;
én kinézek a szobából,
mint a pásztor a subából
nézdegél.
Az se baj, ha fúj a szél,
fúj a szél.

 

 

 

Égi fagylalt

Ég, ég, fényes ég,
óriási nyári kék.
Most egy felhő felszalad,
csupa jég és csupa hab,
mintha látnál óriási
tejszínfagylalt-tornyokat.
Nem sokáig bírja nyáron,
úszni kezd az égi tálon,
olvad, olvad, szétcsepeg,
itt a zápor, cseppre csepp.

 

 

 

Kréta-szobor

Volt egy krétadarabom,
Éva adta, a hugom.
Megfaragtam: feje lett,
pici lába, keze lett,
minden este ráfaragtam,
hadd legyen csak egyre szebb,
míg egy este szétesett,
és azóta olyan krétát
semmi áron nem lelek.
Faggatom is mindig Évát:
mikor szerzel újra krétát?

 

 

 

A jó gyerek

Azt mondják, hogy Pisti jó,
csak bőg, mint a rádió.
Lent a játszótér homokján
ordít, mint egy hős oroszlán.
A hugának estelente
azt bömböli: tente-tente.
Kiesik a szög a falból –
Mondd csak, Éva, mért nem alszol?

 

 

 

Pisti gondolkozik

Érdekes,
érdekes.
Én nem értem, mért van ez.
Hogyha Éva énekel
egy kis vékony éneket,
mindjárt bejön a szobába
szomszéd-Gábor, Panni, Klára –
érdekes.
Ha én kezdek énekelni
egy NAGY, HANGOS éneket,
mindjárt kimegy a szobából
Éva, Panni, Klára, Gábor –
érdekes.

 

 

 

Éva és a liba

Jeges vízben, sűrű hóban
libák úsztak a folyóban.
Lubickoltak, verekedtek,
estefelé hazamentek.
De egy liba elmaradt,
tiblábolt a domb alatt,
vergölődött jó sokáig,
felért a hó a hasáig.
Éva akkor leszaladt,
felkapta a madarat,
hű! nehéz volt, mint a só,
sárga lába csupa hó.
Furcsa is a libaláb:
volna tollas legalább,
hártyás ujja puszta, pőre,
nincs cipője, csak a bőre.
Éva, amint karba kapta,
kesztyűjével tisztogatta,
futott vele, úgy cipelte,
szinte vállig fölemelte,
liba nyaka válla mellett
hosszú sálként hátra-lengett.
Vitte Éva a libát,
mint egy nagy, kövér babát,
fönt a dombon földre rakta,
havas tollát simogatta,
de az rá se hallgatott,
azt se mondta: jónapot –
háttal fordult, s hófehéren
elgyalogolt a sötétben.

 

 

 

A hugom

Haja barna, szeme kék,
nincs kint minden foga még.
Selypít is még egy kicsit,
azt mondják rá: csorba csík.
Ha én mondom: csorba csík,
cini-hangon felvisít.
A ruhája burett-ruha,
kék, akár a levendula.
Kék ruhában ül a réten,
gyalogbodza zöld tövében.
Bodza szárát meghúzkodja,
kisebb, mint a gyalogbodza.
Nahát! Hogy ez milyen pici!
Fa alatt ül – ő azt hiszi.

 

 

 

Névnapra

Névnapodra mit vegyek?
Vegyek húzós egeret?
Vonatot és sineket?
Kék építő-köveket?
Nem, már tudom mit vegyek:
néked tavaszt rendelek,
bodzafát és kék eget,
rajta csokros felleget.
Megrendelem jóelőre
a virágot a mezőre,
tél után a lomb-nyilást,
betegségre gyógyulást.
És ha meglesz egy napon:
bedobom az ablakon.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]