Madarak

Mennyi fényes, szép madár!

Nem tudod, hogy merre száll?

Honnan jönnek?

– Nem tudom.

Merre mennek?

– Nem tudom.

Égre, földre, vízre szállnak?

Nádba bújnak?

– Nem tudom.

Mennyi fényes, szép madár!

– Isten áldjon,

kishugom,

merre mennek,

megtudom,

fára mászom, vízbe úszom,

nád bugáját

széthuzom.

Jaj, ne menj el, mért beszéltem,

megfázol az őszi szélben!

– Meg se fázom, meg se érzem,

merre mennek, megtudom,

megtudom,

és ha bírom, elmesélem.

Cifra palota

Cifra, cifra ez a fa,

gesztenyefa-palota.

Zöld levélből összerakva,

fényes éggel megtapasztva

háta, orma, oldala.

Szüntelen a susogás itt,

szüntelen a surrogás,

leng a padló, leng a kémény,

zöld selyemből ez a ház,

ablak, ajtó, alagút,

csigalépcső, csodakút,

s minden zugban gyertya, száz,

füstös, fényes, óriás.

Gesztenyefa-palotában

csupa fény és csupa árny van,

csupa kuckó, csupa tér,

mert itt mindig fúj a szél.

Zárva van,

tárva van,

aki itt él: szárnya van.

Szökőkút

Mi szól a kertben? Mi szól a fákon?

Talán a szél jár juharfaágon,

talán szökőkút szökik ki sorban,

ezer szökőkút, ezer bokorban?

Ki itt a kertész?

Talabér, Talabér!

Mi szól a kertben,

Talabér, Talabér?

Hallani lent, fönt,

hallani: cseng, csöng,

Talabér, Talabér!

– Nem a víz, nem a szél,

nem a hold, nem az éj,

fülemüle szól most, mivel telehold van,

fülemüle-szó ez, fekete bokorban,

fülemüle hangja ide-oda csobban.

Szorgalom

Mi kopog?

– Harkály vagyok, kopogok.

Nem is tudom, mióta

vár rám ez a diófa.

Mi ragyog?

– Hát nem tudod, ki vagyok?

Béka vagyok, leveli,

ki a fiát neveli.

Gólya az esőben

Tárt ablakban ültem én,

sűrű esőt néztem én,

hullt az eső szürkén,

hullt az eső feketén.

Fészke-égett gólya állt

a fenyőfa tetején,

mint egy fura címer-állat

égi paizs közepén,

állt fehéren, feketén,

a fenyőtű szúrta lábát,

imbolygott az ág tövén,

mégis címert állt a fán,

mint egy bátor pelikán,

eső koppant a fején –

hullt az eső szürkén,

hullt az eső feketén.

Mit beszél a tengelice?

Azt mondja a tengelice:

cipity Lőrinc, cipity Lőrinc,

tyaf, tyaf, tyaf.

– Tengelice, fönn a fán,

ilyen pici dal után

mért mondod, hogy:

tyaf, tyaf, tyaf?

– Pici madár vagyok én,

pici nótát tudok én,

cipity Lőrinc, meg egy pici

tyaf, tyaf, tyaf!

Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban,

veréb mászkál lent a hóban.

Veréb! Elment az eszed?

A hóesés betemet.

Nem is ugrálsz, araszolsz,

hóesésben vacakolsz.

Fölfujtad a tolladat,

ázott pamutgombolyag.

Mi kell neked? Fatető!

Fatető!

Deszka madár-etető.

Láttam, láttam

Láttam, láttam lappantyút!

Éjszaka, erdőn meglestem,

róka-vadásszal kettesben.

Nem volt ottan lámpa, se ház,

mentünk: én meg a róka-vadász,

akkor az égen, fekete égen

valami röppent még feketébben,

valami röppent: lappantyú!

Két szeme lángja két pici lámpa,

gurgula-hangja úszik utána.

Ketten láttuk, senki más,

ketten: én meg a róka-vadász.

A galamb leszáll

Mint a harang

nyelve a galamb

ide – oda

hintázik hintázik

amikor lefele

száll.

Lent van a földön: szép galamb,

fénylik a tolla: réz-harang,

fénylik a tolla, fénylik a csőre,

fénylik az út köve tőle.

Lila fecske

Piros dróton ült a fecske,

piros dróton lila folt,

mert a fecske lila volt.

Ült a dróton egymagában,

ibolyaszín kiskabátban,

lila volt a háta, szárnya,

földre hullott lila árnya,

gyufa-vékony, lila lábon

álldogált a piros ágon,

lila volt a szeme csíkja

lila, mint a

lilatinta.

Április volt, jött az este,

meg se mozdult az a fecske.

Április volt, április,

én hagytam ott végül is.

Lila csőr,

lila toll,

most is ott ül valahol.

Fekete hattyú

Nyírfaágból volt a híd,

azon álltam egy kicsit.

Egyszerre a híd alatt

megláttam egy madarat.

Fehér hattyút vártam én –

ez sötét volt, mint a szén.

Piros a csőre, piros a lába,

mint a láng és mint a szén;

lába lángja, csőr-hegye:

fekete

tulipán

belseje.

Úszott, úszott egyre messzebb,

állj meg, állj meg, te vagy a legszebb,

fekete hattyú, szépnyakú –

És azóta szemlehúnyva

minden este látom újra:

fényes hattyú, fekete hattyú

úszik, úszik,

ú –