A császár vitorlása

Széles országnak széles az útja. Léptet az úton kamaszfiúcska. Ő maga álmos, a lova fáradt, új keresztútnak csak nekivágtat. Sokféle bajtól megmenekedve az éjszakát mind általügette, poroszkált aztán meg nem is állva hét álló napja, hét éjszakája. Új keresztúton végre megáll most. – Azt hinném, hogyha nem volnék álmos, hogy amit látok, gyönyörü város, virágos, világos nagy falu város, ragyog a fényben, akár a nap, azt hinné valaki, hogy nem is igazi, de inkább tavaszi naptámadat, teteje, orma rézzel bevonva, villámlik kéken porcelán tornya, fölötte fényes galambcsapat, azt hinnéd, szirmok hullámlanak. A fiú akkor megcsípte karját. – Érzem a körmöm, ébren vagyok hát, igazi város, elérem délre, meg is telepszem benne egy télre, szülőfalumtól messze jutottam, a földesúrtól jól megfutottam, munkát találok, nem vagyok álmos, fogadj be, fogadj be, gyönyörü város! Tette, mint mondta. Megtelepedve elindult hát, hogy munkát keresne. De munka nincsen, nézi hiába, hiába jár a nagy palotákba. – Ejnye – kiáltott (de csak magába) –, hiába járok száz palotába! Én vagyok Szádeli, Szádeli a nevem, van nekem ecsetem, aranyos ecsetem, aranyecsettel festem a képet, akármit festek, mindjárt megéled, eleven, eleven, amihez érek! De az ecsettel csínján kell bánni, nem jó a titkát kikiabálni. Ecsetem hogyha papírra írja, mindegyik képnek lesz egy kis híja. Csőr nélkül festek jégmadaracskát, uszonya nélkül pettyes halacskát, a füle nélkül csészét meg bögrét, lábhegye nélkül gazdát meg ökrét, hivatalnoknak orrát csippentem, a hüvelykujját le is cseppentem, semmit se festek már elevennek, különben jaj lesz árva fejemnek! Tette, mint mondta. Járt a piacra, sorba a képet eladogatta. Nem is volt baj, míg baj nem esett. Hibázott egyszer az aranyecset. Azaz, hogy az volt éppen a baj, hogy nem hibázott – ajaj, ajaj! Egy reggel éppen szép darut festett, szemét kihagyta – hát amint meglett, hát egy csepp tinta freccsent a képre, darumadárnak szeme helyére. Darumadárnak moccan a lába, suhogó szárnyát repülni tárja, egy szárnycsapással kiszáll a képből, vissza se néz a reggeli égből. Darumadár! Darumadár! Gyere no, vissza, idetalálj! Gyere a képbe, be a keretbe, selyempapírra, üres helyedre! Bolydul a város, bozsdul az utca: – Elevent festett ez a fiúcska! Elevent festett aranyecsettel, láttam, én láttam, a két szememmel! – Nem igaz. – De igaz, igaz, ha mondják. – Nem igaz. – De igaz. – Tiszta bolondság. Tizenkét testőr a kapualjba. Rajtuk a sujtás, arany aranyra, paripáik meg utcán dobognak, fülüknél apró zászlók lobognak. – Hol az a fickó, hol a legény? Varázserővel ujja begyén! Aranyecsettel festi a képet, akármit fest is, mindjárt megéled – császári testőr, ez a nevünk, hivat a császár, gyere velünk! Nagy-széles lépcső nyúlik magasba, fokai más-más ékkőből rakva, villog a gyémánt, izzik a gránát, veszti az ember szemevilágát, s aranyperemmel pántolva végig, nyúlik a lépcső, föl-föl az égig – fönt-fönt a lépcső legtetejében két legyező száll lenge-pihésen, strucc-tollból kötve föl-alá billeg, mint hogyha szállna két kicsi felleg – két kicsi felleg most visszatorpad, s mint hogyha látnád köztük a holdat: néz, néz a hold a fiú szemébe, hűha! – a császár holdvilág-képe. De ez a hold, de ez a hold nem tiszta, benne fekete folt: zsinórnyi bajsza álláig ér, mintha csorogna fekete vér. – Te vagy a fickó? Te a legény, varázserővel ujjad begyén? Aranyecsettel fested a képet, akármit festesz, mindjárt megéled – hát, nosza fess most valami szépet, ott van az állvány, rajta selyem, griffmadarat most rajzolj nekem! – Szádeli akkor meghajlott földig, fejével szinte kőbe ütődik, fogta ecsetjét, percbe se tellett, finom selyemre madarat festett. Az a madár ott de furcsa, de furcsa, a lába vastag, a szárnya kurta, az a madár ott de tarka, de tarka, nagy a taréja, magos a farka, a csőre hosszú, ívalaku, moccan a képen, kilép kevélyen és elkiáltja: kukuriku! – Te féleszű, te! Hát griffmadár ez? A magas égen suhogva száll ez? Ennek az ablak, az is magas, a szárnya kurta, taréja furcsa, mi volna ez más? Öreg kakas! És hogy rikoltoz a szemtelenje! Kukuriku! Kukuriku! Selyemdugót jaj! a két fülembe! Járhat utána tizenkét szolga, hogy a szemetjét félrekotorja! Figyelj, te mafla! Ott a selyem! Gyönyörü sárkányt fess most nekem! Szádeli kétszer meghajlott földig, míg feje kétszer kőbe ütődik, fogta ecsetjét, percbe se tellett, finom selyemre állatot festett. Moccan az állat, moccan a képen, selyemszőnyegre ugrik merészen, de vele ugrik a fele udvar, magasratartott selyem-kaputtal, három hercegnő pattan kiáltva, szoknyáját térdig sikítva rántja. – Varangyos béka! Az! Semmi kétség! Agyoncsapjátok a rusnya férgét! – Maga a császár papucsát kapja, kövér varangynak utánacsapja, lábát fölhúzza gyorsan a trónra, a nagy zsivajban ordítva mondja: – No, most megjárod, pimasz bolondja! Sose hallottad hírem-nevem? Kegyetlen császár, ez a nevem. Mig ideértél, nem láttál sorba kitűzve száz főt a bástyafokra? S te ördög-fattya, te esztelen, te csúfolódni mertél velem? Előre, testőr, előre, szolga! – Köré toronylott tizenkét szolga, tizenkét hegycsúcs, épp akkorák, rengtek az izmok, kövér tokák, ő meg közöttük épp akkora, mint vérmedvék közt az őzgida. Gyorsan egy rántás, egy csavarintás, már az ecsetje nincs a kezében, ő maga tömlöc legközepében. Örült a császár aranyecsetnek. Hozatott selymet, festeni kezdett. – Ej, mit is fessek? Mit is tegyek? Festek először aranyhegyet. Fénylett a képen aranyhalom. – Ej, ez a kis hegy de alacsony! Érjen az égig, úgy akarom, három meg tíz meg ezer orom! Festette gyorsan, festette sorban, festette folyton, festette váltig, festette napnak alkonyatáig, ég hasadtáig, inszakadtáig, nagy széles selymet mind teleírta, festette, festette, amig csak bírta. Nagy széles hegylánc fénylett a képen. Ugrált a császár nagy örömében. De mit gondoltok, mi történt aztán, a képírásnak végeszakadtán? Az történt aztán: akármi nagy lett, meddő sziklává vált az aranyhegy, s minden aranyhegy csúcsán a szikla omlani kezdett, úgy gurult vissza, kidőlt a képből zúgva-morogva, hallj oda, hallj oda, nagy csoda, nagy csoda! A császár lábát szétlapitotta. Rohan a testőr jobb felől, bal felől, megszabadítják kő alól, kő elől, szája méregtől hebegve habzik, de nézd a habzsit! De nézd a kapzsit! Aranyecsetjét megint csak fogja, aranytéglát fest selyem-vászonra. Amint a tégla kész lett a selymen, így szólt magában: – De keskeny, de keskeny! Festek melléje nagyobbat, nagyobbat, így szaporul meg vagyonnak, vagyonnak! Festett is aztán mind vastagabb aranytéglából aranyfalat. De mit gondoltok, mi történt aztán, a képírásnak végeszakadtán? Mozdult a nagy fal, csúszott előre, óriáskígyó, az lett belőle, kitárta széles, rózsaszin száját, már falta volna mindjárt a császárt, az ijedtében felbukott rögtön, eszét veszejtve nyúlt el a földön. Rohan a testőr jobb felől, bal felől, megszabadítják szörny alól, szörny elől – Ő meg három nap nyomta az ágyat, száját se nyitja, szeme se támad, mint hogyha fogná valami átok. Negyednap így szólt: Idehozzátok. – Hogy kit? Azt senki nem tudakolta, tudta az udvar, tudta a szolga, három hercegnő kulcslyukon leste: tömlöcből jőve milyen a beste? Hozzák, már hozzák császár elébe. Az meg csak nézte, egyre csak nézte. – Szádeli, hallod? – Hallom, nagy császár. – Énvelem, fickó, csunyán kibántál. Ezentul nálam arany sorod lesz, selyemruhád lesz, húsz fogatod lesz, nagy palotád lesz, nem tömlöcöd, gyémánttal, gyönggyel dugig tömöd, és feleségnek van lányom, három, válaszd majd egyik hercegnő lányom. Nagy uraságod vedd meg kis áron: fesd, amit mondok, csak azt kivánom. Szádeli hatszor hajlongott földig, míg feje hatszor kőbe ütődik, cseppentett mézként folyt a beszéde, de amit gondolt, nem mondta véle. – Fölmagasztaltad árva fejem, amit csak kívánsz teljesitem. – No, akkor fess most valami szépet, hatalmas sziklás, hegyi vidéket, a hegyre erdőt, milliom szálfát, az erdőt fényes szarvasok járják, hogy vadászatra kürtöt fuvassak, tizezer szarvast lenyilazhassak. Szólt a legényke, méz a beszéde, de amit gondolt, nem mondta véle: – Hatalmas császár, esedezem, erdőtől reszket az ecsetem, amit előre senki se láthat: neked rohanhat holmi vadállat. Szebbet, különbet kinálok én, talán a tengert, azt festeném. – Igazi tenger lesz az a tenger? – Nézd meg, no, nézd meg saját szemeddel! Ecsetét gyorsan kezébe vette, fényes tintába megmeritette, egy vonás, két vonás nem kell több semmi más, ott van a tenger, igazi tenger, végét nem látni emberi szemmel, csöndesen himbál, hullámzik is már, ragyog a napban, akár a kristály, egyből a színe tengernek, égnek, mint két tükörlap, egymásba néznek, metsződnek messze, halvány vonallal – Szólott a császár: Mi lesz a hallal? Mért nem festettél halat belé? Így csak fél-földnyi égszinü lé! Szádeli akkor ecsetjét rázta, apró pöttyökkel telt meg a vászna, s tajtékát tüstént magasra csapta szivárványszínü halak csapatja. Hullámok fodra felsustorogva loccsant és csobbant és freccsent forogva, napfény szürődött uszonyaikra, felvillant egy-egy, akár a szikra, – zöldszinü napfény tenger alatt, ott fickándoztak szines halak. Ott fickándoztak, aztán elúsztak, magukkal fényes barázdát húztak – – Halászni, halászni, az volna jó! Utánuk, utánuk, hol a hajó? – kiált a császár. Percbe se tellett, Szádeli pompás vitorlást festett, beszállt a császár, császárné véle, három hercegnő futott mögéje, be a testőrség, tizenhat tiszttel, száz udvaronc és kilenc miniszter, sok cifra szolga egymást taposta, nagy vitorlásra felnyomakodva. Tapsolt a császár: – Fess most szelet! – Szádeli kapta az ecsetet, moccant a síma, égszinü hullám, finom fodorral megfodorulván. – Gyönge a szél! Gyönge a szél! Lelappad, míg a nyomunkba ér! – Ott állt a császár hajó hegyében, úgy kiabálta: – Szelet fess nékem! Szádeli kapta az ecsetet, festett és festett nagyobb szelet, előreszökkent a hajó orra, dagadt a szélben harminc vitorla, festett és festett, mind sebesebb lett, bődült a hullám, feltornyosulván, császár üvöltött: – Elég, elég! Léket kapott a hajófenék! – Szádeli mintha nem hallaná, nagy felhőt fest az égbolt alá, rázza a császár, az öklét rázza, a főárbocnál áll bőrig ázva, a vihart, zivatart túlkiabálja, no de a hangja ide nem ér, fütyül a szél, süvit a szél, égig verődik iszonyu hullám, csattan a, villan a, lobban a villám, robban az ég, roppan az árboc, iszonyu hullám rántja magához, reccsen a borda és a vitorla a mélybe, a mélybe, a mélybe sodorva. Császár-halálnak nagy híre terjedt. Még nagyobb híre aranyecsetnek. Szádeli elment a falujába, ott kicsi majmát vette nyakába, a világ útját azóta járja. Ha szegényembert lát a világba, megtudakolja, mi is a vágya, megfesti néki, ahogy akarja, félvállán ott ül mindig a majma.