A griffmadár és a baglyok

Dob-dob – hallatszott az országúton. Aztán drab-drab. Szép lassan egymásután: dob-dob-drab-drab. Egy ló ügetett az úton. A ló hátán ott ült Szádeli, a kisfiú. Fáradt volt és álmos a hosszú lovaglástól, előredőlt, a ló nyakára hajtotta a fejét, s a zötykölődésben bizony el-elszundított. Alig fogta a kantárt, de nem is kellett fognia, mert a fekete táltos biztosan járta az utat.

– Szádeli – mondta a táltos. Szádeli nem felelt.

– Ejnye, Szádeli, nem lesz ez így jó. Fölébresztlek én mindjárt. Szádeli! Akarsz-e repülni?

– Mi-micsoda? – riadt föl a fiú.

– Azt kérdem, akarsz-e repülni.

– Már hogyne akarnék.

– Lehetne is, ha volna szárnyunk.

Szádeli erre elszomorodott.

– Szaibnezer, te csúfolódsz velem.

– A falra mondom, amelyből születtem – mert ugye, falra festettél engem, Szádeli, az aranyecseteddel? –, a falra mondom, hogy nem csúfolódom.

Szádeli megtapogatta az aranyecsetjét, megvolt, ott lógott a nyakában, vékony zsinóron.

– Hát akkor hogyan repülhetnénk?

– Úgy, hogy szárnyat szerzünk hozzá.

– S azt lehet?

– Lehet, de nehéz.

– Hát akkor próbáljuk meg, édes Szaibnezer, hiszen táltos vagy, nem? No menjünk, induljunk már! – És Szádeli rángatni kezdte a kantárt, lazította-húzta idétlenül, mint egy kordélyos kalmár.

– Ugye, sikerül, Szaibnezer, ugye, sikerül?

– Honnan tudjam? – mondta mérgesen a táltos. – Ne nyaggass már, Szádeli! Szaibnezernek neveztél, vagyis hogy Élesszeműnek, de mindent én se tudok. Aranyecseted van, te festettél a falra, hogy életre keltem – de te talán mindent tudsz?

Szádeli erre jobbnak látta, ha bölcsen elhallgat. Csak leste izgatottan, hogyan tér le a ló az útról, hogyan vág neki a mezőnek, mindig dél felé. Nem is mező volt az, inkább homokpuszta, tele éles, érdes fűcsomóval. Vágtatott a táltos egész éjszaka, s hajnaltájt észrevette Szádeli, hogy a sivatagba értek. Homok, homok volt mindenütt, és rózsaszínűen szikrázott a kelő napban. Nem is látott semmi mást, csak a hullámos homokdombokat – aztán mégis úgy vette észre, hogy a láthatár szélén három vékony, fekete szálka tűzi össze az eget a földdel. De nem voltak azok szálkák, hanem magas, keskeny sziklaoszlopok, s amint közeledtek hozzájuk, az is látszott, hogy egy-egy alak ül a tetejükben.

– Kik ezek? – suttogta Szádeli a táltos fülébe.

– Ezek a Hármak – mondta a ló.

S látta Szádeli, amint egy kőhajításnyira értek, hogy három madárember ül a sziklaoszlopokon: Hizer, Háfez, Hammadáta. Félig madártestük volt, orruk hegyes, mint a madárcsőr, s nagy, sötét-hamvas szárnyukba burkolózva csak ültek, meg se moccantak, néztek némán a sivatagba.

Amint elébük érkeztek, Szádeli lecsusszant a táltos hátáról, és illendően meghajlott földig.

– Madáremberek – kezdte –, mi azért jöttünk hozzátok, mert szárnyat szeretnénk, hogy fölszállhassunk a levegőégbe.

A Hármak erre megrezzentették a fejüket, de nem Szádelire néztek, hanem egymásra. Nem szóltak egy jó darabig semmit. Végül azt mondta Hizer, a legnagyobb:

– Talán ez az.

– Talán ez az – mondta a középső is.

A legkisebb madárember erre izegni-mozogni kezdett, és vékony hangon kiáltotta:

– Nem is lehet más! Nem is lehet más!

De aztán elhallgatott, mert Hizer ránézett erősen.

Szádeli csak állt a homokban, bokáig merült bele. Nem értett egy kukkot se az egészből, és könyökével észrevétlenül böködte a ló véknyát, hogy szóljon már az is, vagy magyarázza meg: miről beszélnek. De Szaibnezer csak dühösen felhorkant és odébblépett. Nem lehet azt mondani, hogy nagyon barátságosan nézett volna Szádelire.

Aztán újra megszólalt Hizer. Most már Szádelinek beszélt.

– Kaphattok szárnyat – mondta lassan.

– Csakugyan? – kapott a szón Szádeli. – Nagyon-nagyon örülnénk neki.

Hizer megint hallgatott egy sort.

– Kaphattok szárnyat – mondta végre. – De vigyázzatok vele. Valami… valami baj van.

Fölemelte az arcát, az égre nézett. Mindnyájan fölbámultak, nyújtott nyakkal, mint az ivó csirkék.

– Valami baj van – mondta a középső madárember is.

– Hajaj, de még mennyire! – sóhajtott a legkisebbik. – Én nem is tudom… – Itt elharapta a szót, rápillantott oldalról Hizerre, s gyorsan a szárnya alá dugta a fejét. Onnan pislogott ki néha, a fonnyadt kis öreggyerek-arcával.

– Nos hát – mondta Hizer – megkapod, amit kívántál. Hátha te vagy az, aki tehet valamit.

– Nagyon köszönöm – mondta Szádeli. – De nem mondhatnád meg, mi a baj?

Hizer nem felelt. Mind a három madárember a sivatagba nézett, valahova messzire. Aztán Hizer megmozdult, lekanyarította a válláról a szárnyat, s ledobta az oszlopról.

– Ez a táltosé – mondta. A középső is ledobta a szárnyát:

– Ez a tied, Szádeli – mondta.

A legkisebb madárember izegni-mozogni kezdett. Már ő is levette a szárnyát, s az ujján lóbálta.

– Hát ezzel mi lesz? – kérdezte.

– Az nem kell – mondta Hizer.

– Nem kell? Az én szárnyam nem kell? Az én szárnyam kutya? – kiabálta a kicsi magas hangon.

– Dehogy, dehogy – mondta gyorsan Hizer –, csak ne kiabálj. Dobd le te is a szárnyad, tegye azt a fiú a sarkára.

Úgy is lett. Felkötötték a szárnyakat, megköszönték még egyszer a Hármak szívességét, s már éppen indultak, amikor utánuk szólt Hizer, lassan, ünnepélyesen:

– A szárnyakat visszahozzátok!

– Visszahozzuk – felelte egyszerre Szádeli meg a táltos. Aztán elvágtattak, mint a szél. Szádeli örült nagyon, szárnyas sarkával csiklandozta a ló véknyát.

– Szárnyunk van! – kiabálta. – És milyen könnyen szereztük!

– Nono – mondta a ló. – Ne nyaggass, Szádeli! Meglesz még ennek a böjtje.

Azzal repülni kezdtek. Emelkedtek szép lassan a magosba, mint egy nagy madár. Már a felhők közt jártak, amikor szemberepült velük egy csapat bagoly. Volt ott zúgás, huhogás, úgy rajzották körül őket, mint óriás muslincák. Aztán, hogy ők följebb emelkedtek, elmaradtak tőlük.

– De furcsa! – mondta a táltos. – Mit keresnek ezek a levegőben nappal?

Alighogy ezt kimondta, máris szembecsapott egy másik bagolysereg, volt köztük uhu, kuvik, fülesbagoly – mindenféle.

Hirtelen leültek egy felhőre, és egy nagy, öreg egerészbagoly azt kiáltotta:

– Most mindnyájan odamegyünk!

– Dehogy megyünk! – rikoltott közbe egy fiatal, éles hangú kuvik. – Még mit nem! Bolondot beszélsz! Te eszement, te vén toklyó! – Azzal a fiatal kuvikok összeálltak, és kórusban kezdték rikoltozni:

– Agya-puha! Agya-lágy!

– Mást kell csinálni – mondta végre az éles hangú –, azt, hogy… – azzal közelvonta a társait, s olyan halkan huhukolt a fülükbe, hogy Szádeli nem hallott már semmit.

– Pocsék népek – mondta Szádeli, amint továbbemelkedtek.

A táltos csak hümgetett.

– Sokan vannak – mondta végül.

S alighogy ezt kimondta, megint csak szembecsapott velük az új bagolysereg. Ezek mind nagyok voltak, válogatott bagoly-legények, s nem is rikoltoztak, kiabáltak. Némán szálltak el mellettük, mindegyik tartott a csőrében valamit. Hogy mit, azt nem nagyon lehetett kivenni.

Szádeliék szálltak tovább. A nap fénylett a fejük fölött, mintha átlátszó aranytengerben úsznának, alattuk meg a felhők, mint óriási, virágzó almafák. Sodorta a szél, hajtogatta a felhőalmafákat, s olykor kibukkant közülük a föld. Olyan volt már, mint egy foltos tarka kendő, amit ottfelejtettek a fák alatt.

– No, most elmegyünk Szimurhoz – mondta a táltos.

– Szimurhoz?

– Hozzá, a griffmadárhoz. Jól vigyázz!

Azzal szállni kezdtek, sebesebben, mint valaha. Nemsokára megláttak egy nagy sziklát. Felhőből volt a szikla, közepén fészek, s azon ült a griffmadár. De olyan hatalmas volt a teste, olyan éles a csőre, hogy nem mertek közel kerülni. Megálltak jó távol, Szádeli lepattant a lóról – könnyen lépett, hiszen két pár szárnya is volt, a vállán meg a sarkán –, s meghajolt mélyen.

– Szimur – kiáltotta hangosan –, Szimur, a Madáremberektől jöttünk hozzád.

– A Madáremberektől? – mondta Szimur, és végignézett rajtuk. Aztán mégiscsak bizalmatlanul húzta össze nagy, sárga szemét. – Hoztatok-e cédrusmagot?

– Cédrusmagot? – dadogta Szádeli. – Azt nem hoztunk.

– Nem hoztatok? – kérdezte Szimur, és nevetni kezdett, vijjogva, úgyhogy belezengett a levegőég, s félő volt, hogy mindjárt összedől a világ oszlopa. Azzal fölemelkedett, óriási csűdje pikkelyesen fénylett, s akkor látszott, hogy egy tojáson ült eddig. Kilépett a fészek szélére, s Szádeli úgy érezte, hogy ütött az utolsó órája. Belekapaszkodott a táltos kantárjába, aztán hirtelen a nyakához kapott.

– Várj, Szimur! Várj egy szempillantásig! – kiáltotta. – Mindjárt lesz cédrusmag! – Előkapta az ecsetjét, s amilyen gyorsan csak bírta, egy csomó cédrusmagot festett a felhőre. A griffmadár egy szárnycsapással ott termett, és villanó csőrrel kapdosta fel a magot. Aztán visszaült a fészkére, és csöndesen nézte őket.

– No lám – mondta. – Mégiscsak igaz járatban vagytok. Mit láttatok útközben?

Most a táltos szólalt meg.

– Furcsát láttunk, Szimur – mondta. – Baglyot. Sokat.

Szimur erre behunyta a szemét. Fölhúzta az átlátszó hártyát a szeme elé, de mintha azon is átsütött volna a tűnődő, sárga tekintete.

– Hát akkor láttátok – mondta végre. – Figyeljetek jól. Nagy baj fenyegeti a világot. A baglyok összeesküdtek ellenem. És éppen most esküdtek össze, napforduló előtt, amikor nekem ki kell költenem a Napot. – Szimur óvatosan megmoccant a fészkén, aztán a szárnyát még jobban ráengedte a Nap-tojásra. – Nem jönnek ellenem csapatostul, nem. Hanem azt találták ki, hogy addig-addig szálldostak körülöttem, míg meg nem lelték azt a felhőöblöt, ahol összegyűjtöttem a cédrusmagot a költés idejére. Azt vitték, azt hurcolták el szemenként. Én most messze nem szállhatok. Kihűlne a tojás. Cédrusmagom nincs. Gyöngülök.

Szimur megint behunyta a szemét. Hatalmas, érc-tollas nyakát is lehajtotta. Gunnyasztott.

– Mi lesz a Nappal? – mondta halkan.

– De Szimur! – kiáltott Szádeli. – Ennek nem szabad megesnie! Hogy valami baj történjék a Nappal! Itt van az aranyecsetem, festek neked annyi cédrusmagot, amennyit csak akarsz.

Szimur ránézett szelíden. Most már valósággal világított a szeme, mert alkonyodott.

– Jó, Szádeli – mondta. – Jó. Holnap majd telefested a felhőöblöt cédrusmaggal. Most bújjatok el. Vigyázzatok.

Szádeli és a táltos behúzódtak egy felhőtorlasz mögé. Ideje is volt, mert nagy zúgást hallottak, egy hatalmas tűzgolyó csapott át a fejük felett. De nem tűzgolyó volt az, hanem egy lángoló óriásmadár: maga a Nap. Minden szárnyatollából szikraeső hullott, csak úgy sistergett körülötte a levegő, csőre pedig simán villogott, mint az izzó fémkard. Ott körözött a fejük felett, lassan csillapodott a lobogása, olyan színű lett, mint a réz. S akkor egyszerre az óriás rézmadár odazökkent a fészek szélére. Nem volt még este, az ég sötétzöld volt, nem sötétkék, s a rézmadár ott izzott némán a sötétzöld égbolton, karmát a fészek peremébe vájva. Csak nézték egymást Szimurral, szótlanul. Végül megszólalt a Nap-madár:

– Megjöttem, anyám.

– Megjöttél, fiam.

Megint hallgattak. Aztán újra a Nap-madár kezdte:

– Fáradt vagyok, anyám.

– Még egy nap, fiam.

Azzal Szimur félrehúzódott, helyet engedett a Nap-madárnak. Az lassan eligazította magát a fészken, és behunyta a szemét. Amint elaludt, egyre jobban halványodott a színe, gyöngülő vörösen izzott az éjszakában, mint hűlő vas az üllőn. Az anyamadár sötéten, némán virrasztott fölötte.

Másnap aztán, hogy a Nap-madár kiszállt az égboltra, azt mondta Szimur:

– No, most induljunk. – S indultak is nagy, lassú szárnycsapásokkal a felhőöböl felé. Elérték nemsokára, s Szádeli nekifogott, hogy telefesse cédrusmaggal. Amint a keze alól egyre-másra perdült ki a mag, Szimur bizony bőségesen szedegetett belőle. Mikor már jócskán meggyűlt a felhő-katlanban a griffmadár-étek, egyszerre csak surrogást hallottak mind a hárman. Vagyis hogy Szimur hallotta meg elsőnek. Megállt, fölnyújtotta a nyakát, s odaszólt Szádelinek:

– Figyelj csak!

Szádeli leengedte az ecsetet, a táltos meg gyorsan ügetett oda melléjük. Eddig egy téres fellegen nyargalászott körbe-körbe, s jobbra-balra csapdosta a sörényét a friss, reggeli szélben.

– Halljátok?

Hallották.

Furcsa, nagy surrogás volt, mintha egy egész erdő szakadna ki gyökerestül, s temérdek levél-szárnyon repülne föl a levegőbe. És már látták is. Ezer meg ezer bagoly csapott fel körülöttük a felhők pereme alól. Mintha elégett volna az erdő, s a tűzvész után milliom pernyefoszlányt ragadna fel a szél a magasba. Jöttek jobbról, jöttek balról, jöttek szembe és oldalt – végeláthatatlan. Színültig volt a levegő bagollyal, mint békával a tó.

Szimur akkor iszonyatosat vijjogott.

– Hát mégis rám jöttök?! – kiáltotta. És csapdosni kezdett a szárnyával, vágni a csőrével. Hullt a bagoly csomóstul, de tíz helyébe megint csak jött tízezer. És akkor egyszerre kiviláglott: nem is Szimurra jöttek a baglyok.

– A kezét vágjátok! – kiáltotta hátul egy kuvikhang. És három bagoly csapott le egyszerre Szádeli keze fejére.

– Vágjátok a vállát! Verjétek ki az ecsetet a kezéből! – hallatszott a visongás. Szádeli csapdosott, ahogy csak bírt, hessegette a sötét madarakat, de nem győzte.

– A szemét! Vájjátok ki a szemét! – visongott a vezérkuvik, és Szádeli már ott hevert a felhőn, félig öntudatlan, telides-tele madárcsípéssel. Lehasalt, bal könyökkel védte a szemét, jobb kezével meg az ecsetet szorította magához. Akkor egyszerre csak mellette termett egyfelől Szimur, másfelől a táltos. A ló mellé feküdt, testével védte, szárnyával takarta, Szimur meg óriás griffcsőrével verekedett mindkettőjük helyett.

Szádeli akkor, hogy így védelembe vették, óvatosan kipillantott a könyöke mögül. Nem merte leengedni a karját, s úgy félig látva, félig vakon, az ujja közé próbálta illesztgetni az ecsetet. Nem volt könnyű, hisz csupa apró seb volt a karja, válla. De tudta: most nincs idő szeplőt számlálni. Fogta hát kínnal az ecsetet, s maga mellé a felhőre elkezdett festeni. Egeret festett, aztán mezei pockot, cickányt. Még néhány varangyot is. Alighogy kezdtek kiugrálni a keze alól az egerek, s futottak szét a felhőn, a baglyok egyszerre felrikoltottak, s az egerekre vetették magukat. Nem törődtek többet Szádelivel, vijjoghatott tőlük Szimur, ahogy akart. Űzték, kergették a pockokat, rácsaptak a varangyokra. Szádeli meg festette, festette az egérhadat, egyre több apró, bajuszos állatka rohangászott a felhőkön, bújt a torlaszok mögé, futott csigavonalban egyre lejjebb a levegőben. A baglyok utánuk.

– Baglyok! – visongott a vezérkuvik. – Hagyjátok az egereket! Ha most nem győzünk, soha többé nem juthatunk ilyen magasra!

Azok mintha nem is hallották volna, űzték tovább az egereket. Hamarosan tiszta volt az ég, csak a vezérkuvik kóválygott még egy darabig, aztán gyorsan, oldalt elcsapódott.

Szádeli fölült a felhőn. A táltos is fölemelkedett, Szimurra nézett.

– Ilyen gyerek ez a Szádeli – mondta, de valahogy nagyon büszkén mondta. Aztán közelebb lépett, s a fiú vállára hajtotta szép fekete fejét.

– Szállj föl, kisgazdám – mondta.

Szádeli lassan tápászkodott, fölkecmergett végül a nyeregbe, még a szárnyai se nagyon segítették. Jól elagyabugyálták a baglyok.

– No, Szaibnezer – mondta végül, mikor már fönt ült –, most nem veszekszel velem?

Szimur csak nézett rájuk, csupa fény volt a nagy, sárga szeme. Aztán, széles szárnycsapással, lassan úszni kezdett előttük a levegőben, haza, a fészek felé.

Oda is ért, hamarabb, mint ők. S amint megállt a fészek peremén, egyszerre fölvijjogott. Fölvijjogott, de olyan iszonyúan, hogy a táltos meghőkölt, Szádelinek meg torkába ugrott a szíve.

– Jaj! – kiáltotta Szimur. – Jaj! Vége!

– Mi történt? – futott oda a ló.

– Beütötték a tojást! Megrepedt a héja!

Ott álltak hárman a fészek körül. Fekete lék sötétlett a halványsárga tojáshéjon.

– Ez a vezérkuvik volt – mondta Szádeli. – Csak ő lehetett.

Szimur lerogyott a fészek mellé. Nyakát elnyújtotta, pillantása elhályogosodott, s valami furcsa, mézgás könny csordult ki a szeméből. Sírt a gyönyörű, nagy madár, sírt a Nap anyja.

– Szimur! – kiáltotta Szádeli. – Szimur! Várj egy szempillantásig!

Azzal leugrott a lóról, bele is botlott mindjárt a sarka szárnyába, majdnem hasra esett. De azért ment, csúszott térden a felhőn, karjából szivárgott a vér, ment a fészekhez. Leoldotta üggyel-bajjal az ecsetjét a nyakáról, s elkezte festeni a tojáshéjat. Átsiklott ügyesen a léken, átsiklott egyszer, átsiklott kétszer. Szimur meg a táltos meredt szemmel figyelték. Végre harmadszorra megmozdult a tojáshéj, egy pici pattanás hallatszott: és a tojás újra ép volt, mintha semmi se történt volna.

Igen ám, de abban a pillanatban hallották is a zúgást, és átcsapott fejük felett a tűzgolyó. Jött a Nap-madár, már ott is volt, lezökkent a fészek szélére.

– Itt az idő, anyám – mondta.

– Itt az idő, fiam – mondta Szimur, és keményen fölvetette a fejét. Látszott, minden erejét összeszedi.

Akkor a Nap-madár széttárta szárnyát, nagy, rézszínű láng csapott fel belőle – és egyszerre csak nem volt sehol. Ugyanakkor a tojás is lángot vetett, mintha egyenest belé szállt volna a fény, és sugárzani kezdett, mintha rózsaszín szivárványt villogtatna maga körül. Kopogás hallatszott belőle, pattant a tojáshéj, most erősen, aztán egyszerre szétesett – és ott állt a fészekben a Nap-madár. Új Nap-madár? Vagy ugyanaz? Bizony, Szádeli nem tudta volna megmondani.

– Itt vagyok, anyám! – mondta a Nap-madár.

– Itt vagy, fiam! – kiáltotta Szimur. – Itt vagy, és nincs semmi bajod!

És akkor mindketten fölcsaptak a fészekből, boldogan köröztek a levegőégen. A szél hirtelen langyos lett, a felhők torlasza elsimult, s a két nagy madár szárnycsapása úgy csobbant a levegőben, mint valami tavaszi ének.

Aztán a Nap-madár előreszökkent, indult neki az égboltnak. Szimur utánaintett, s visszaszállt a fészekre.

– Szádeli – mondta. – Gyere ide, Szádeli.

A fiú odaállt elébe. A griffmadár akkor kitárta nagy szárnyát, és végigsimogatta a gyereket. Abban a pillanatban begyógyult Szádeli minden sebe, s olyan könnyűnek érezte magát, mint soha még.

– Az én szárnyam gyógyítja az embert – mondta Szimur, s ragyogott, fénylett a sárga szeme. – Ugye, fiam, szeretnél délre jutni?

– Szeretnék – vallotta Szádeli.

– Hát eljutsz. Eljutsz, hiszen odajár legtöbbet az én fiam. De ne hidd, hogy ott minden fenékig tejföl. Mert az emberek… – Szimur hessentett egyet a szárnyával. – Azért te csak menj. És köszönöm.

A griffmadár még egyszer végigsimította Szádelit, ő meg felpattant a lóra, és máris szálltak-szálltak lefelé.

Hamarosan a sivatagba jutottak, mert lefelé szállni könnyebb.

A három madárember ott ült az oszlopokon. Szádeli meghajolt előttük, és mondta illendően:

– Köszönjük szépen a szárnyakat, visszahoztuk.

S máris oldozta le a tollat magáról meg a lováról, s dobta fel hozzájuk. Hizer, a legnagyobb, elkapta a szárnyát, és azt mondta:

– Mi is köszönjük, Szádeli. Fönt van a Nap.

Elkapta a középső is a szárnyat, és mondta:

– Köszönjük. Fönt van a Nap.

A kicsi, a legkisebb madárember, amikor ott tartotta a kezében a szárnyat, megkérdezte:

– Ugye hasznát vetted ennek is?

– Hogyne – mondta Szádeli –, külön köszönöm neked.

S meghajolt a kicsi előtt. Erre az izegni-mozogni kezdett, és vékonyan kiabálta:

– No ugye mondtam? Ugye mondtam? – Aztán elhallgatott, mert Hizer ránézett erősen.

Szádeli újra csak meghajolt mindegyikük előtt, aztán fölült a táltosra. Elvágtattak sebesen, mint a szél, az országút felé. Egy mérföldnyiről Szádeli visszanézett, s látta, hogy megint mozdulatlanul ül az oszlopokon a három madárember: Hizer, Háfez, Hammadáta.