Csata a hóban

Valami csörtet az éjszakában. Anyóka alszik kunyhó zugában. Valami csörtet, valami zörget – talán a szél vág neki a tölgynek – valami moccan, valami dobban – talán a jérce neszel az ólban, talán egy nyúlfi jár a bozótban – valami csattan, valami pattan – talán lappantyú csőre-nyitatlan, mintha golyókat görgetne váltig, öreg lappantyú, az gurgulázik, – Lappantyú? télen? Ébredj, anyóka! Nyisd ki az ajtót! Less ki a hóba! Ajtónyiláshoz anyóka hajlott, hallott is szólni suttogó hangot: – Én vagyok Szádeli – szólt a hang –, hallod? – Te vagy, legényke, aki a képet aranyecsettel fested, s megéled? Szádeli, kincsem, mi történt véled? – Mondom, de megfagy bennem a lélek, lábam sebeztem egy sziklakőben, a földesúrtól menekülőben. Anyóka akkor ajtót kitárta, nagy gyorsan estek egymás nyakába. – Majmod elhoztam, itt van a házba. – Majom is ugrott fiú nyakába. – Mutasd a lábad, éles a szikla. – Friss patyolatba be is csavarta, meleg levessel fiút itatta, anyó a fiút így pátyolgatta. – A földesúrnál mi történt véled? – Azt mondta: Fess most valami szépet, és legyen eleven. De én azt felelem: – Nem festek néked, nem festek néked. Akart veretni, akart öletni, alig is bírtam megmenekedni. No de hát végül jóra kerültem, el is fáradtam, meg is ehültem, öreganyóka, mást nem kivánok: falat pogácsát, nyúlfarknyi álmot, indulok aztán ki a világba. – Dehogyis indulsz ki a világba! Fejed csak tedd le a szalmazsákra! Ha üldöznének, hiába tennék, elrejt a sógor, eldug a szomszéd, úgy eltakar majd a falu népe, nem takart jobban anyád köténye! – Jajaj, anyóka, bajt hoznék rátok. Feltúrnák értem mind a világot, termést szálanként vízbe szóratnák, falut kunyhónként tőből forgatnák, tőből forgatnák, földdel temetnék, még a helyét is sóval bevetnék. De ha elmentem az éjszakába, a földesúr majd kérdi hiába: – Szádeli hol van? – Senki se látta, feleljétek majd, senki se látta, nincs köztünk öccse, nincs köztünk bátyja, nincs itten nénje, nincs itten ángya, földesurunk, te, menj a nyomába, kucsmába, bundába, selyemsubába, ötven szolgával fuss csak utána. – Szádeli akkor szemét lezárta, elaludt gyorsan, mély volt az álma. Arra riadt fel: valaki rázza; hát a Majomka ugrott az ágyra. Kicsi kezével azt mutogatta: Szádeli, Szádeli, figyelj a zajra, füled kinyissad távoli zajra, mint dobverő szól, rongyba csavarva. – Okos Majomka, ügyes Majomka, hadd ölellek meg, ülj a karomra. Nézd csak anyókát, elaludt szépen, keze ölében, feje kezében, föl ne zavarjuk, a zajt mi halljuk, búcsúzzunk gyorsan, el nem cepellek, nehéz utam lesz, bajba keverlek, vigyázz anyóra, ő rád vigyázzon, és most, Majomka, isten megáldjon. Szádeli indult, lábujjon lépett, ajtóküszöbről még visszanézett. Sírt, sírt Majomka, mézgás szeméből hullt, hullt a könny, mint zápor az égből. – Ne sírj, Majomka, én nagy bajomra, visszajövök még, mondom, szavamra! Szádeli kívül megállt a hóban. Félhold világolt már lebukóban. Fekete égen félhold világa, havon a házak fekete árnya. – Akkora házban, mint a lepényke, itt éltem régen, apró legényke; néma az udvar, csöndes az utca, megyek, falucska, aludj, falucska. Fogta ecsetjét, percbe se tellett, a hideg falra paripát festett. Amint a falból a ló kilépett, fölpattant rája, s indult az éjnek. Alig ért jégen a folyón által, háta mögött már lódobogást hall. Megfordult akkor a lovon háttal: a földesúr jön, jó húsz lakájjal. Magasra tartott kezükben fáklya, pirosan izzott húsz fáklya lángja, az úr kezében meztelen kardja, meztelen kardján lángok patakja, akár a friss vér, úgy csorgott rajta. Szádeli így szólt: – Széplábú, táncos paripám, paripám, fekete táltos, szállj most velem, de sebesen, rohanj akár a veszedelem! Repül a jó ló, akár a holló, de a nyomába’ villog a fáklya. – Fekete Paripa, fekete táltos, sebesen szállj most, akár a szél! Rohan a paripa, repül a paripa, fekete paripa, akár a szél – de az a húsz ló nyomába ér. Szádeli akkor nyúlt a nyakába, nyakában lógott egy kis fatábla, fekete táltos hiába rázta, nyilat és íjat mázolt a fára. Tollas nyílvesszőt idegre tette, az ideget jól megfeszitette, amig félkörbe görbült az íj – Hijju! – az íjról süvit a nyíl. Repül a kucsma az úr fejéről, kantárt kiejti a bal kezéből – Megint félkörbe görbül az íj, hijju! a nyíl! Süvit a nyíl! Most meg az úrnak repül a kardja, mert jobb kezéből a nyíl kicsapja, lova felhorkan, farolva torpan, ágaskodik már, s félreugorva fitul a nyerge, kengyele oldva, kengyele oldva lovasát dobja, lovasát, hóha! bele a hóba. A többi ló is ágaskodik már, hijju! a nyíl száll! hijju! a nyíl száll! Repül a fáklya, repül a kézből, húsz piros ívet hasit az éjből, hullócsillagként hóba beesve, fekete füsttel fölsisteregve. A szolganépség meggabalyodva futna előre, s megfutamodna, mint kelekótya vágna a lóra, s dől le a hóba, nyakig a hóba, van, aki fejjel zuhan előre, csak a két lába áll ki belőle. Hej! ordibálnak, hej, orginálnak, pirkadatig már talpra se állnak, eltört az úrnak a keze-lába, hej! a fiúnak futhat utána. – Paripám, paripám, fekete táltos, elég volt immár, szelíden szállj most! – Szádeli vígan nevet magába’, bele se izzadt a nagy csatába, hallik a hangja egész határba’, mint a száncsengő az éjszakába.