Rózsa-rózsa

Nem könnyű a dolga annak, akinek aranyecsetje van. Már úgy értem, olyan aranyecsetje, amivel elevent tud festeni. Szádeli is éppen hogy megmenekült a földesúr istállójából – s ott kellett futnia a havas, téli erdőben. Mert eleinte futott, hogy majd kiszakadt belőle a lélek – félt, hogy utolérik a földesúr szolgái –, aztán mikor alig bírta a lába, lassan vánszorgott bokortól bokorig. Az aranyecset ott lógott a nyakában, zsinórra fűzve. Jó is lett volna, ha kabátot vagy szánkót fest magának, de nem volt mire fesse. Átgázolt egy hófúváson – combig ért a hó –, egy nagy fenyő felé tartott. De a magas hóban beleütötte a lábát egy kőbe, úgyhogy egyenest nekiesett a fenyőfának.

– Jaj – mondta Szádeli, s fájdalmában belevágta a handzsárját mélyen a fába (apjától örökölte ezt a handzsárt). Pedig igazából csak egy kis kéregdarabot akart hasítani róla, hogy arra festhessen.

– Ejnye – mondta a fenyőfa.

– Jaj, ne haragudj – kérlelte Szádeli –, csak kérget akartam hasítani, hogy festhessek rá, de kőbe botlottam.

– Festeni akarsz? Itt? Most?

– Festeni, igen, mert aranyecsetem van. Akármit festek, megelevenedik.

– Festeni – mondta a fenyőfa –, festeni. A handzsárod éles. A nyelved fürge.

– Nem hiszed?

– Nem vagyok már fiatal – szólt a fenyőfa, és kihúzta magát. Szép szál fenyő volt. – Egyedül vagyok. Elviselem a havat, elviselem a szelet. Elvisellek.

– Nézd… – kezdte Szádeli, aztán elharapta a szót. Gyorsan előkapta az ecsetjét. – Megsebeztelek – mondta közben –, de kérlek, most figyelj. Figyelj ide.

Az égen szétszakadoztak a felhők, előbújt a félhold. A vékony fényben lenézett a fenyőfa a saját törzsére, ahova sebesen, sebesen rajzolt valamit Szádeli.

És látta, amint az ecset nyomán egy vékony ág búvik ki a törzséből, recés levelet hajt, majd az ág végén lassan, sziromról sziromra kinyílik egy rózsa.

Maga Szádeli is elnémulva nézte, milyen különös is az a fehér rózsa a holdfényben, a nagy, sötét fenyő törzsén. Áttetsző árnyéka ott himbálódzott a havon.

– Mit érzel? – kérdezte Szádeli.

A fenyő megrázkódott. Úgy szólt, mint aki álomban beszél.

– Mintha… mintha madár szállt volna rám, Szádeli – mondta. – De mintha… belülről szállt volna a madár.

Álltak egy darabig némán. Akkor egyszerre fölsírt a rózsa:

– Jaj! Milyen hideg van itt! – zokogta.

– Hideg? – kérdezte a fenyő nyugtalanul. – Majd betakargatlak az ágaimmal.

– Az ágaiddal? Azokkal a szúrós ágaiddal? – mondta a rózsa. – Én nem maradok itt! Nem maradok.

– Nézd – próbálta rábeszélni a fenyőfa –, ne félj, majd én vigyázok rád. Hiszen talán még sose nőtt fenyőfán rózsa.

Szádeli nem szólt közbe, csak hümmögött, és az ecsetjét tapogatta. Azok már egészen megfeledkeztek róla.

– Ne sírj – kérlelte a fenyő a rózsát –, ne sírj már annyira. No, figyelj ide egy kicsit. Hadd mondjak el egy történetet. Egy csókától hallottam. – Azzal átfogta két gallyával a rózsát, úgy mesélte:

– Ez odalent történt, messze-messze, ahol már nincsenek hegyek, ahol nincs hó, nincs tél, ahol a városok réztetői úgy szikráznak, mintha minden toronyra külön kis napot tűztek volna ki, és ahol a nagy folyóra könyökölnek a kertek. Mert ott sok kert van, mindenütt kert, és lépcsőről lépcsőre ereszkedik le a temérdek kert a folyóra. És minden kertben tízezer rózsa nyílik. De minden kert minden rózsája közt abban az időben Rózsa-rózsa volt a legszebb. Azért is hívták Rózsa-rózsának, mert éppen száz szirma volt.

Történt pedig egyszer, hogy lakoma készült a palotában. Fehér gyapjú, kék és bíbor szőnyegek voltak erősítve ezüstkarikákon és fehér márványoszlopokon. Rakták sorba az ezüstkereveteket a padlón, a padló meg alabástromból volt, vörös márványból és gyöngykőből. Már ott álltak az aranypoharak, már fényesítették a pávakék csempével kirakott medencét: abból szökik majd a bor-szökőkút. Akkor a kertészek elindultak a kertbe. Elöl ment a főkertész, utána libasorban a többi. A főkertésznek csupa apró, fekete csigába göndörödött a szakálla; néha egy-egy csigát rácsavart az ujjára, és akkor minden kertész csavargatni kezdte a szakállát, még a sor végén a szakálltalan kertészsihederek is az állukhoz nyúltak. Mondom, a főkertész rácsavart egy szakáll-csigát az ujjára, aztán egy-egy virágbokorra mutatott. Akkor gyorsan szétrebbent a kertészcsapat, és vágták nyesőollóval a legszebb rózsákat. Csak a sor legeslegutolján nem ugrott egy legényke, csak csellengett a többiek után, nézte a rózsákat. Igaz, nem volt az még kertészinas se, csak egy öreg kannahordozó fia. Olyasforma volt, mint te, Szádeli, talán valamivel nagyobbacska.

– Volt aranyecsetje? – kérdezte Szádeli.

– Az nem volt. De hallgasd tovább. Amint mentek végig a kerten, eljutottak Rózsa-rózsa ágyásához is. Rettentően megijedt Rózsa-rózsa, gyorsan elbújt egy leveles ág mögé. A főkertész szeme úgy körözött fölötte, mint az ölyű, de nem csapott le mégsem. Elkerülte, nem vette észre. A kertészcsapat továbbvonult, Rózsa-rózsa föllélegzett, s kibújt az ág mögül. Akkor ért oda a fiú. Nézegette a rózsákat, néha lehajolt, ott matatott közöttük. Amint meglátta Rózsa-rózsát, bennszakadt a lélegzete.

– De gyönyörű! – suttogta, mert nem tudott hangosan szólni. S nyúlt a virág felé, de csak úgy szelíden. Rózsa-rózsa látta, hogy ennél nincs nyesőolló, hát jól megszúrta a fiú ujját a tövisével. A fiú elkapta a kezét, egy kertészlegény hátranézett.

– Mi baj? – kérdezte.

– Semmi, semmi – mondta a fiú, s máris futott, ahogy csak bírt, le a folyóhoz. Belógatta a kezét a hűvös vízbe, de a vérzés csak nem akart elcsitulni. Átfolyt az ujján a folyó, s egy pici, rózsaszín sávott húzott magával. Egyszerre csak hallja a fiú, hogy megszólal a hullám.

– Mit áztatod itt az ujjad? – locsogta a víz. – Én meg nem gyógyíthatlak. Menj csak vissza oda, ahonnan jöttél. Az gyógyít meg, ami megsebzett.

Vissza is ment a fiú az ágyáshoz, s megszólította a virágot.

– Rózsa-rózsa – mondta halkan –, csak te gyógyíthatsz meg. Adj egy szirmot az ujjamra.

Rózsa-rózsa összehúzta erre mind a száz szirmát, és úgy felelte:

– Eszem ágában sincs, jó fiú. Tisztulj innét.

A fiú csak nézte a virágot, aztán megfordult, s bement a lugasba. Ott volt egy gyeppad, azon végignyúlt, arcát befúrta a fűbe. Kezét oldalt lógatta, és abból szivárgott, egyre csak szivárgott a vér.

Rózsa-rózsa mindjárt hátat fordított a lugasnak, szembenézett a nappal. De azért néha visszalesett: ott van-e még a fiú. Ott volt. Eltelt dél, eltelt a fél délután, s a fiú nem mozdult. A vére meg szivárgott, kis tócsa gyűlt már a keze alatt. Alkonyat felé egyszer megmoccant, akkor dőlni kezdett a vér a kezéből. Csatakos lett a fű, piros lett körülötte minden fehér mécsvirág, és egy apró mirtuszbokor jajveszékelni kezdett:

– Jaj-jaj, mindjárt véreset virít az ágam, jaj-jaj, menj innét!

A fiú nem mozdult. Akkor Rózsa-rózsa a lugas felé fordult, és odasziszegte a fiúnak.

– No, gyere ide. – A fiú fölkelt, odament. Fehér volt az arca, mint a mosott vászon. – No, tartsd a kezed. Itt van egy szirmom, egy szirom a százból, de aztán csönd legyen! – S lehullatott egy szirmot. A fiú fölkapta, rászorította a sebére, de a vérzés csak nem akart elállni. Ült a fiú megint a gyeppadon, lement a nap, feljött a hold, és neki folyt, folyt a vére. Olyan sápadt volt már az arca a holdfényben, mint a kőszobor, s a szemét se nyitotta. Lement a hold, feljött a nap, akkor végigdőlt a gyeppadon, mint a kivágott fatörzs.

– Jaj! – mondta Rózsa-rózsa. Ő se aludt éjszaka. – Jaj! Nem tudom én ezt elviselni. No, gyere ide, te szegény.

De a fiú nem tudott lábra állni. Mégis nagy keservesen összeszedte magát, s odavonszolódott térden a virághoz. Akkor Rózsa-rózsa ráejtett még egy szirmot a kezére. Csillapult a vérzés, de nem állt el. Ráejtett még egyet, aztán megint egyet, hullatta, hullatta szirmát a fiúra. Annak egyszerre begyógyult a keze, s fölkiáltott boldogan:

– Rózsa-rózsa! Gyönyörű Rózsa-rózsa!

Igen ám, de hol volt már akkor a gyönyörű Rózsa-rózsa! Meglazult az egész virágpárta, hullott, zuhogott belőle a szirom, nem lehetett megállítani; mire a nap fönn delelt az ég közepén, ott hevert mind a száz szirom a földön. S egyetlen szál tüskés kóró volt Rózsa-rózsa. Fölsikoltott a virág:

– Hol a szirmom? Hol a pártám?

A fiú meg fölugrott, és sebesen elszaladt. Sírt a virág, de úgy zokogott, hogy a többi rózsa mind összefogózott, egymás mellé bújt rémületében.

Pedig nem is kellett volna annyira megrémülniük. Mert a fiú a folyóhoz szaladt, belebuktatta az öntözőkannát, s úgy könyörgött a víznek:

– Most segíts, folyó! Most légy jó, hullám! Meggyógyított Rózsa-rózsa, de ő belepusztul.

A folyó csak nevetett.

– No, töltsd tele azt a kannát. Merj csak belőlem, amennyit akarsz. Nem használ az semmit. Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Az gyógyítja meg, ami elpusztítja.

Lassan emelte ki a kannát a fiú a vízből. Lassan, nehezen cammogott föl a partoldalon. Egyszerre csak megállt, a vállához nyúlt. Egy réztű tartotta ott a ruháját. Kivette a réztűt, megszúrta az ujját, s belecsorgatta a vérét az öntözőkannába. Áttetsző rózsaszín lett a víz, mintha a hajnali nap sütne belé. Aztán újra megemelintette a kannát, és ment a virághoz.

Nem szólt egy szót sem, csak megöntözte, rálocsolta az egész kanna vizet. Rózsa-rózsa, aki eddig némán zörgött a szélben, egyszerre csak megrázkódott, fellobbantotta a leveleit, egyetlen szempillantás alatt tele lett újra szirommal. Később megolvasták: éppen százhuszonhét szirma nőtt. De úgy, hogy még hirtelenjében bimbót is nyitott, vagy hármat.

Attól fogva minden alkonyatkor ott ült a fiú Rózsa-rózsa előtt, és fuvolázott neki, kétágú fuvolán. A virág meg odahajolt a válla fölé.

– Hát így történt – mondta a fenyőfa.

Hallgattak mind a hárman: Szádeli, a fenyőfa meg a téli rózsa. Szádeli nézte a havat, a havon a holdfényt, s mintha temérdek rózsát látott volna hullámlani. „Eljutok én oda – gondolta. – Eljutok egyszer.”

– Nézd csak – mondta a fenyőfa a téli rózsának –, én azt hiszem: szebb vagy te még Rózsa-rózsánál is.

A téli rózsa nem felelt.

– És – mondta tovább a fenyő – ha én nem is tudok fuvolázni, azért be tudlak takargatni az ágaimmal, még ha szúrósak is. Igaz?

– I-igaz – felelte a rózsa.

Szádeli eddig ott kucorgott a fa tövében. Most lassan fölegyenesedett, kinyújtózott.

– No, én megyek – mondta. – Engem nem takargattál, én mindjárt megfagyok.

És ment is.

– De Szádeli! – kiáltott utána a fenyőfa. – Szádeli! Hasíts kérget rólam! Amennyit akarsz.

– Már hasítottam – kiáltott vissza Szádeli.

– Már hasítottál? – kérdezte a fenyő. – Már hasítottál, és én nem vettem észre?

– Nem vetted észre – nevetett Szádeli. – Sok szerencsét!

És gázolt tovább a hóban.