Szádeli meg a földesúr

Történt egyszer, hogy futva, loholva, az országúton jött-jött két szolga. A faluszélen végre megálltak, s kérdezték mind, kit előtaláltak: – Hol a legényke? – Milyen legényke? – Hát az a fickó; eljöttünk érte. – Jó, jó, a fickó; node miféle? – Hát az a híres; értitek végre? – Érti a macska. – Urunk parancsa. – Mondjátok végre, mi a parancsa. Akkor két szolga nyögve, sipolva elmondta végre, mi volna dolga. – Földesurunknak szolgái, ketten, azt a legénykét keressük itten, ki csodamódra festi a képet, akármit fest is, mindjárt megéled, aranyecsettel festi a falra, s kiszáll belőle, amint akarja. Szádeli, Szádeli, nem tudtok róla? A falutoknak rőzsehozója. – Ott állott körben a falu népe, Szádeli köztük, kilépett végre. – Te vagy az, öcskös? Gyerünk az úrhoz. Megfogták vállon, vitték az úrhoz. Ott ült az úr a palota-házban, bíborsaruban, selyemsubában, két szolgájának intett csak, kurtán, nagy holdkő-gyűrű villant az ujján, villant melléje a szeme fénye, mint aratáskor két sarló éle. Szádeli akkor így szólt magában: De jó is volna nem palotában, de inkább erdő téli sarában, lenni a kunyhó hideg zugában, de jó is volna (mondta magában), most köd előttem, most köd utánam. Akkor az úr szólt: – Hallottam rólad, híre van már a rőzsehozónak: aranyecsettel fested a képet, mondják, a képed mindjárt megéled, madarat rajzolsz: kiszáll a falból, halacskát rajzolsz: kiúszik abból. No, fess most nékem valami szépet. – Szádeli így szólt: – Nem festek néked. – – Nem festesz nékem valami szépet? Akkor hazugság, amit beszélnek. Csak lefetyelnek erre meg arra, hogyan is tudnál festeni falra? Ecseted sincsen, honnan is volna? Akkor szolgának jól menne dolga. Milyen tökfilkó! Milyen eset! Még azt se tudja, mi az ecset! Ha tudod, fess most akármi képet. Szádeli így szólt: – Nem festek néked. – Vigyázz, te fickó, mert megcsapatlak! Ecseted kell nekem. – Nem adom. – Elveszem, vagy inkább éhen halatlak! – Azzal nagy gyorsan meg is fogatta, egy istállóba be is dobatta, zárta az ajtót, zárta lakatra: – Nem festett nékem, haljon meg éhen, pusztuljon éhen az ördögadta! Eltelt három nap. Negyednap reggel látta az úr, hogy hullik a hó. Hull, hull a földre szép takaró, pilinkélt reggel, sürüdött délben, hullott és hullott korai éjben, hullott a fákra, fekete ágra, fehér zsinórral jól kicifrázta, hullott a házra, húsz ablakára, ablakközépig nőtt, nőtt a párna, olyan fehér volt, olyan kövér, öntötte, ontotta, döntötte, bontotta dunnáját estig a tél, libák szaladtak fészkelni ólban, sárga volt minden liba a hóban, olyan fehér volt, olyan kövér, világított a korai éj. Látta az úr a havat az éjben, kezét dörzsölte nagy örömében. – No, az a fickó havat kapott, ha éhen nem halt, megfagyhatott. – Hol az a kucsma? Hol az a bunda? Lámpását bunda alá bedugta, caplatott lassan, csülökig hóban, fiút megnézni az istállóban. Hát amint éppen ajtóig érne, vörös fény villan fekete éjbe, az ajtórésen szürődik által, mintha bent kályha izzana lánggal. Második réshez ágaskodik: finom ételszag mitől van itt? Harmadik résen végre meglátta: jászol mellett áll nagyhasu kályha, porcelán kályha széles hasába lobog a bükkfa, hasáb hasábra, mellette széna, azon egy vánkos, Szádeli ott ül, kezében lángos, szép meleg lángos, azt eszegette – ott kint az úr meg csöndbe sziszegte: – Hej, ördögadta! hej, szedtevette! – mivel a méreg majd szétvetette. Honnan a drága nagyhasu kályha? Honnan a vánkos? Honnan a lángos? Aranyecsettel a falra csapta, hej szedtevette, hej ördögadta! Kiáltott: – Szolgák, inasok, hajtók! Rúgjátok szét az istállóajtót! Istállóajtót ha betörtétek, ezt a bitangot torkon verjétek, torkon verjétek, meg is öljétek, aranyecsetjét el is vegyétek! Szalad a szolga, ugrik a hajtó, porzik meg reccsen, szilánkja freccsen, szétdöntve már az istállóajtó, beesnek rajta egymás nyakába, senki se tudja, melyik a lába, melyik a lába, melyik a válla, öreg kocsisnak hol a szakálla? Puff! Most a kályhát, azt elsodorják, egy nagy doronggal jászolnak tolják, porcelán kályha úgy pukkan széjjel, beszórva őket miljom cseréppel, mintha az égbolt hullna-dörögne, s szikla-szilánkot szórna a földre – ajaj! még tűz lesz! olvad a rács, lobban a széna, hull a parázs. – Vigyázz, vigyázz te! – Gyorsan elnyomják, kabáttal, zekével, papuccsal, tenyérrel, sebesen oltják, elparáholják. – Keserű füst van. Hol a legényke? Hát csak egy létra mered az éjbe. Ott, hol a falnak híja van hátrább, nekitámasztva látják a létrát. – Még be se jöttünk, ő már kilépett! Utána, utána, rajta legények! Futottak széjjel, mint a bolondok. Akkor az úr a létrának rontott, nagy szuszogással fölhágott rája, harmadik foknál billent a lába, billent a lába, ő maga csusszant, istálló-földre nyögve lehuppant. Odaszaladtak, fölsegitették, s alighogy talpára ráegyengették, – Jaj – így kiáltott –, hol van a létra? Mivelhogy nem volt sehol a létra. Elszállt a létra, akár a pára, kiguvadt szemmel néztek utána, nézte az úr is, száját eltátva, s némán kotródtak vissza a házba.