MajomkaSzádeli, a kisfiú, és a majomka nagyon összebarátkozott. Kint szaladgált Szádeli az udvaron, a kunyhó előtt, nyakán lovagoltatta Majomkát, és azt énekelte:
Majomka meg boldogan kapaszkodott a nyakába. Egyszer aztán esett az eső. De esett nagyon. Bent kucorogtak a kunyhóban, egyik a szalmazsák fejénél, másik a lábánál, és nem volt kedvük semmihez. Kint suhogott, suhogott az eső, mint a súlyos zab aratáskor, pergett, pergett a háztetőn. – Figyelj csak – mondta egyszerre Majomka. – Mesélek valamit. – Szádeli fölült a szalmazsákon. – Az úgy volt – kezdte Majomka –, hogy akkor mindig sütött a nap. Mert az délen volt, egy nagy-nagy pálmakertben. Minden csupa zöld volt és csupa arany a naptól, és néha vékony, barna emberek mentek át a pálmafák közt piros meg kék ruhában. A fülükben arany fülönfüggő lógott le a vállukig, a lábukon aranyszandál, térdig fölkötözve, keresztbe-kasul, mint egy aranyinda. S felettük, körülöttük hullámzott az a temérdek pálma meg mirtuszbokor, mintha átlátszó aranyoszöld tengerben úsznának tarka, ünnepélyes halak. Néztem őket sokáig, aztán egyszerre felkúsztam a saját pálmafámra. Volt a ketrecemben egy külön kókuszpálma, egyenesen a földből nőtt. Mert akkor én a császári ketrecben laktam. Szádeli, te ugye árva vagy? – Az. – Hát én is. Sose ismertem a szüleimet. Én csak erre a pálmakertre emlékszem meg a ketrecre. Mondom, volt külön kókuszpálmám, de nekem mégsem tetszett igazán. Különösen mert akkoriban egyedül laktam. Még szólni sem tudtam senkihez, vagyis hát… éppen erről akarok beszélni. A szomszéd ketrecben lakott Párszandáta. Ugye, ki se lehet mondani a nevét? Pár-szan-dá-ta. Én Párinak hívtam. Különben fekete párduc volt, nagyon gőgös. Csak járt körben a ketrecében, rám se nézett. Ha éppen odatűzött a nap, látni lehetett, hogy a fekete párducon is vannak foltok, fekete folt fekete irhán, mint kis, fekete bokrok az éjszakában. – Milyen érdekes – mondtam neki illedelmesen –, rajtad is vannak foltok! – Nem válaszolt. Én fent ültem egy ágon, gondoltam, nem hallja. Meghintáztam magam, lejjebb ugrottam. – Nem fáradsz el, ha mindig körbejársz? – kérdeztem. Nem válaszolt. Megint nem válaszolt, egy kutya szót sem. No, gondoltam, süsd meg magad. Elkezdtem vízimogyorót enni, annak elég nagyocska héja van, azzal dobálóztam, feldobtam, elkaptam. Egyszerre csak átrepült a mogyoróhéj a rácson, Pári képébe. De ne hidd, hogy akartam, igazán… igazán véletlen volt. Erre Pári egyetlen ugrással ott termett a rács mellett, s akkorát ordított, hogy majd hanyatt estem. Láttam azt az iszonyú, vörös torkát-ínyét, benne az óriás, sárga fogakat. A szemfoga! Mint két kard, piros bársony közt. Odapenderültem a pálmatörzs mögé, s reszketett a hangom, alig ismertem rá. – De… de Pári, én csak egy kis majom vagyok – makogtam. – Te! Te! – hörögte Pári, a szemében zöld fény csapott fel, mint jelzőtűz a hegyen, aztán megperdült, hátat fordított, s a ketrec túlsó sarkából köpte vissza a szót: – Egy hitvány bunder majom! Ami igaz, az igaz, én bunder vagyok, a majmok közt is incifinci. Meg egy kicsit gyáva is vagyok. De azért nem kellett volna így ordítani velem. Attól kezdve én féltem Páritól, nem is szóltam hozzá többé. Akkor se, amikor Pári beteg lett. Az volt a szokása, hogy minden alkonyatkor fölugrott a rácsra, megkapaszkodott, pedig neki az nem könnyű, morgott-hörgött magában, és kibámult a pálmák közé. Aztán valósággal leesett a rácsról, elterült a földön, s úgy maradt egész éjszaka, egész nap. Az ételét se ette. Végignyúlt a földön, nem emelintette a fejét sem. Egy éjszaka hallom, amint megszólal. Halkan beszélt, mintha dorombolna. – Majom – mondta. – Szólj egy szót, majom. Én féltem, reszkettem, még jobban összekucorodtam egy pálmalevél mögött, de nem válaszoltam egy szót sem. Ő megint csak kezdte. – Hallod, te bunder majom! – mondta hangosabban. – Egyetlen szót szólj hozzám. Sötét van. Magunk vagyunk. Nem válaszoltam. Aztán mégis mondtam annyit: – Én csak egy kis majom vagyok. Én nem akarok a Kés meg a Vés közé kerülni. – Mi az a Kés meg a Vés? – A két szemfogad. Erre visszaejtette a fejét a földre, és nem szólt többet. Én se. Persze az őrök is észrevették, hogy Pári beteg. Úgy gondolták, ketrec-betegsége van. A magánytól meg a ketrectől. Be is tettek mellé két gepárdot. A két gepárd eleinte a ketrec sarkában kushadt, onnan nézték Párit. Különösen akkor nézték, amikor enni kapott, rettentő nagy húsdarabokat. Őket külön etették. Aztán rájöttek, hogy amikor Pári alszik, elszedhetik a maradékot. Később már előre lemarták a hús felét, mert Pári csak feküdt, oda se nézett, talán aludt akkor is. És egyre soványabb lett. De, bevallom, erre én nem nagyon figyeltem. Mert tudod, milyen a ketrec? Páriék előtt csak párhuzamos rács volt, de előttem rézháló is. Mivelhogy én kicsi vagyok. De éppen mert kicsi vagyok, ki törődik azzal, ha naphosszat ott ülök a rézháló előtt, és kapirgálom a földet? Nekem kicsi a fogam, kicsi a kezem, és rettentően félek. De azért addig-addig ástam, amíg a földben elértem a drótháló végéig. Mi lenne, ha alávájnám a ketrecet? Csak egy kis darabon. Csak annyira, hogy kiszuszakoljam magam rajta. Ástam egy nap, ástam két nap – harmadnap beleütköztem egy kőbe. Jaj, milyen nagy kő volt az, milyen nehéz kő! Átöleltem a kókuszpálmát, és csak ültem egész nap. Hát, amint nekitámasztom a fejem a törzsének, egyszerre csak észrevettem, hogy milyen is a pálma. Láttam én azt milliószor, de csak most gondoltam bele. Az a törzs pikkelyes is volt, meg szakállas is. Ha most egy nagy pikkelyt lehasítanék, akkor… Mindjárt elkezdtem feszegetni az egyiket. Fájt a körmöm, fájt a karom, s féltem, rettentő féltem, hogy észreveszik, mert tudod, én gyáva vagyok. Akkor jött az úton egy arany fülönfüggős, bíborruhás ember. Erre én előreugrottam, fölmásztam a fára, hintáztam az ágon, ettem, lármáztam, csak hogy észre ne vegyen semmit. Azt mondta: – Kedves majom. – S elment. Rohantam vissza a pikkelyt feszegetni. Így ment ez egész nap. Alkonyatkor kezemben volt a pikkely. Alighogy az utolsó szilánkot is eltörtem, ami a fához kötötte, rettentő ordítás hallatszott a szomszédból. Megijedtem, bújtam a lomb közé. A két gepárd veszekedett Pári ételén. Most láttam csak, hogy már az egészet elmarják. Amint ott sürögtek, az egyik nekidűlt a párducnak, az meg hirtelen fölemelkedett fektéből, és pofon legyintette. Odarepült a társához. Akkor nem szóltak semmit. De hallom ám éjszaka a morgó suttogásukat: – Hajnalban – mondta az egyik. – Hajnalban – felelte a másik. Azzal csend lett. Csak a pálmafák zúgtak a kertben, csak egy páva rikoltott. Meg én neszeztem a ketrec alján. Mert mondanom se kell: egész éjszaka túrtam a földet a kő körül a pikkellyel – erős szerszám volt. De hát ki törődött velem? Pitymallat felé egyszer abbahagytam a munkát. Aztán nem is kezdtem újra, mert valami neszt hallottam a szomszédból. Tudod te, milyen az, amikor egy gepárd hasa súrolja a földet? Olyan csöndes, pici nesz, mintha kígyó siklana téglán. Fölemelkedtem. Abban a szempillantásban láttam átvágódni a levegőn két fekete foltot. És fölharsant az ordítás, de úgy, hogy a környék beleremegett. A két gepárd ugrott rá Párira, egy a fejére, egy a gerincére. Pári aludt. A gepárdharapásra ébredt, földobta magát, és ordított. Összegabalyodtak. Én persze féltem, lapultam, úgyhogy a hasam is belefájdult. Aztán mégse tetszett nekem ez a dolog, fölvettem egy kókuszdiót, s amennyire a félsötétben láttam, megcéloztam az egyik gepárdot. Pári már félig elnyúlt a földön, a gepárd a torkán. Megcéloztam, mondom, s hiába reszketett a kezem a félelemtől, jól kupán vágtam a kókuszdióval. Hörgött, bömbölt a gepárd, erre megint fölvettem egy kókuszdiót, s megdobtam a másikat. Pári valahogy feltápászkodott, és most kezdett csak igazán verekedni, én meg hajigáltam tovább a kókuszdiót. De már jöttek is az őrök, rohantak fáklyákkal, nagy rézdorongokkal, bezúzták a ketrecajtót, óriás fémhálót dobtak a gepárdokra, úgy húzták ki őket a ketrecből. Pári ott feküdt, sebesülten. És én szerencsétlen! Akkor vettem észre, hogy a nagy hajigálásban a pálmapikkelyt is átdobtam a szomszéd ketrecbe! Lassan hajnalodott. Odalopóztam a szomszéd rácshoz. Világosan láttam a pikkelyt a földön. De ott láttam Párit is, hiába volt sebesült – ettől a mancstól elég egy legyintés. Megfogtam a rácsot, átdugtam a fejem – persze hogy átfértem. Kicsi vagyok. Majom nem osont még halkabban, mint én abban a hajnali ketrecben. Már kezemben volt a pikkely, amikor fölnéztem. S láttam a párducketrec rácsát feketén, amint belevágódik a piros, hajnali égbe. De ez a rács RITKA volt. RITKA RÁCS Mintha ez lett volna az égre írva. Mármint ritka volt nekem. Párducnak dehogyis. Csakhogy a RITKA RÁCS előtt ott feküdt a PÁRDUC. Most másszak át egy fekete párducon? Én? Egy kétarasznyi bunder majom? Akkor megmozdult Pári. Úgy megijedtem, hogy moccanni se tudtam. Felém fordította a fejét, rám villant a sárga szeme. Nekem akkor semmi se jutott eszembe. – Jó reggelt – makogtam végre. – Jó reggelt – mondta Pári. – A pálmapikkelyt keresed? Nekem erre leesett az állam a csodálkozástól. – Én… én csak egy kis majom vagyok – nyöszörögtem. – Én gyáva vagyok. – Úgy – mondta Pári, és fölemelkedett a két mellső lábára. – Úgy. Kiásod a ketreced földjét. Átjössz a ketrecembe. És gepárdokat hajigálsz. Erre nem szóltam semmit. Pári csak nézett rám. A torkából szivárgott a vér, csapzott volt a fekete foltos irhája. – Nélküled már nem élnék – mondta végre. – No, ugorj a fejemre. A fejére? Mármint én ugorjak a fejére? Gondolhatod, hogy reszkettem. De mit cifrázzam a szót? Ráugrottam a fejére. Ő meg fölemelt, odaemelt a rácshoz. – Isten veled – szólt utánam. – Sok szerencsét, bunder majom. Én akkor már messze jártam. Ugráltam, dobtam magam pálmáról pálmára, s legszívesebben rikoltoztam volna, de azt azért nem mertem. Mert hiszen, tudod, egy kicsit gyáva vagyok. Így szöktem meg a császári ketrecből – mondta Majomka. Szádeli akkor fölpattant a szalmazsákról. – No látod! – kiáltotta. – Igaza van az éneknek! – S azzal gyorsan a nyakába kapta Majomkát, s föl-le ugrált vele, amennyire fért a kunyhóban, és megint csak énekelte:
|